Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-03-09 / 11. szám
^családi kör / Who’s who, Kisebb, értelmiségi társaságban — a jó ég tudja milyen képzettársítások következtében — a „származásra” terelődött a szó. Persze — bár kedvelt társalgási téma manapság —, nem a darwinizmusról, az ember származásáról volt szó, hanem arról, ki honnan jött, ki mit kapott útravalóul, ki mit hozott abba a negyven-ötven egynéhány évbe magával az életébe, mások életébe és így tovább. Származás. Mennyi minden rejlik ebben az egyetlen főnévben! Mennyi minden. Az apa. Az anya. A nagyszülők. A gyermekkor. Az ünnepek. A hétköznapok. Nyaralások. És nem nyaralások. Soha sem nyaralások. Egy udvar, négyszöge. Tavasszal, nyáron, ősszel, télen csak ennek az udvarnak a négyszöge. Nincs belőle kiút. csak örök visszatérés, az örök ottmaradás van. Tündérbirodalom mégis, mert ki szabhat határt, színt és formát a gyermeki képzeletnek? Bocsánat, elkanyarodtam ... Szóval a származás. Ki kicsoda? Kinek mik voltak a szülei, sőt a nagyszülei, a dédszülei és egyéb felmenő ősei, rokonsága. Távolról seiirvita, még kevésbé tudományos fejtegetés. Vélemény is alig esett, nem hogy ellenvélemény ... No de azért így vagy úgy, mindenki elmondta a származását. Az itjú orvosnő — még a negyedik X előtt áll — elmesélte, hogy édesanyja rokonságában „bizonyíthatóan” ott fénylik Magyarország egyik hercegprímása (hadd ne említsem most a nevét, úgy sem fontos). A hercegérseki tisztséget viselő rokontól függetlenül a szülők tisztességes házmesterek voltak az első fővárosi bérházkolóniában. S már régen gyanítottam, hogy a hercegérsek neve, valamint házmester rokonunk lányneve volt csak — rokon. Aki nem hiszi, járjon utána ... Volt még a kis társaságban lecsúszott és felemelkedett értelmiségi származék. Ők is elmondták a magukét. Jó volt hallgatni. Még akkor is, ha szó sem esett arról, ki mit kapott szellemiekben nemes rokonságától, sőt saját édes családjától. A téma — a származás — ugyancsak tetszetős volt és végeérhetetlennek látszott. Én sem maradhattam ki belőle. Megmondom őszintén, amikor elmeséltem, ki volt az anyám és az apám, nos: én lettem „az est fénypontja”. Fura. nemszeretem, érthetetlen fénypontja. (hőin) avagy milyen volt a proletár? — Én proli vagyok — mondtam nevetve, mert akkor még valahogy viccesen vettem a dolgokat. — Ne ízélj! — heherészett a kórus —, te és proli! Te. aki főiskolát végeztél. akinek évekig hangversenybérlete volt, aki úgy mozogtál az operában és a balettben, mint otthon, te, akinek a több ezer kötetes könyvtár miatt kellene lakást cserélned, te, aki négy idegen nyelvet beszélsz. Te — és a proli! Nahát, ennél komikusabbat nem is mondhattál volna ... És egy tudálékos közbevetés: — Te még azt sem tudhatod, mi a proli... Talán éppen ez a közbevetés volt az, ami elkomorított és elszomorított. És elgondolkodtatott, de úgy, hoy több álmatlan éjszakát is okozott. S a kapcsolódó kérdések: hogyhogy az én korosztályom nem tudja, mi volt, ki volt a proletár? Hogyhogy ilyen „vicces”, valójában ferde szemlélettel kezeli a fogalmat? S ha az én korosztályomban nem él a proletár képe valóságosan. akkor hogyan él. élhet a háború utáni nemzedékben? De: tényleg tudjuk ma, hogy milyenek voltak a — proletárok ? Sokan háborgathatnak most, hiszen tanulták: a proletár volt az. aki eladta a munkaerejét, mert mása nem volt. Ebből élt. Vagy halt — ha nem volt piac, amelyben a munkáját fölkínálhatta volna. Sokszor szólunk lapunk hasábjain is munkásdinasztiákról, de a proli a proletár kifejezés valahogy mostoha sorsra jutott. Ritkán és főleg mintha szégyenlősen használnánk. — Proli vagyok, valóban — mondtam a társaságban. S röviden azt is elmondtam, hogy apám vasesztergályos volt a Gumón ban. anyám varrónő, s közöltem azt is, hogy apai nagyapám a vasútnál dolgozott mint sínkaparó vagy ilyesmi, mert részleges színvak volt, s emiatt a szamárlétrán nem tudott följebb lépni. Anyai nagyapám pediglen szabó volt. de nem a „jobbik” fajtából, hanem csak mellényszabó. Akkoriban ilyen szakma is volt, s ez mindössze annyit adott, hogy az illető nagyobb szabóságokba bedolgozhatott. Hát ennyi. Illetve csak annyi, hogy nemcsak a szüleim, hanem a nagyszüleiül is „prolik” voltak. És én ?. Mondhatnám persze most azt; van önművelés (ám honnan az inspiráció???). Mondhatnám, hogy az iskola hatása. Ezt nem is tagadom, mert tanáraim a gimnáziumban is sokat adtak. Már amennyit a háborús, légós időkben adni tudtak .. .! Mondhatnám, hogy az egyetem. Mayer vagy Sas tanár úr. Igen, természetesen. Mert sok a tudás, és mérhetetlen az emberség, amit tőlük tanultam. Ám ide is csak — otthonról jöttem. És csak azzal a batyuval, azzal a hamuban sült pogácsával, amit anyámtól, apámtól kaptam örök és örökké gyarapodó, fejlődő-fejleszthető útravalóul. Tőlük. A proletároktól. Anyám, Pálinkó Etelka, mielőtt a női és férfiszabászatot kitanulta volna, felvételizett — titokban — a pesti színi akadémián. Nagyapám, sajna rájött, s hazaparancsolta anyámat, mondván, nem lesz a lányomból pesti „színészné”. De több lesz nálam! És így lett anyám, a jelentéktelen kis mellényszabó lánya, magas képzettségű női és férfiszabász és varrónő. Nem volt üzleti érzéke, amivel többre vihette volna — kis varrónő volt. ameddig élt. Házi könyvtárunk tetemes részét azonban ő szerezte be. s ma sem tudhatom, még csak nem is sejthetem, milyen áron. Miről kellett lemondania egy könyvért? De sók könyvünk volt. És aztán úgy tízéves koromban felfedeztem azt a gyönyörűséget, amikor az ember egy elolvasatlan könyvet tart kezében, ő bölcsen mosolygott és soha egyetlen egyet sem vett ki a kezemből. És ezek nem „ifjúsági” könyvek voltak! A meséket ő olvasta nekem esténként, a hangja még ma is a lelkemben zenél. Elolvashattam a lánykori naplóját — egérszürke bőrkötés —, és minden iskolai ünnepségre ő tanította be a verseket. Akkor állítólag szépen szavaltam ... És anyám . volt az. aki életemben először elküldött színházba. Nem volt pardon, muszáj volt mennem, bár a színházjegy áráért megvehettük volna az általam annyira áhított bordó esőköpenyt... És anyám volt, akitől megtanultam megismerni és megszeretni Adyt. „Az én menyasszonyom”. Ez volt az első. Ő, a tanulatlan varrónő volt az. aki nemcsak ezzel a verssel megtanított rá: mi az emberi érték és mi nem az. De az anyám volt az, aki arra is megtanított, hogy miként legyek anya. Ő jobban ismerte a gyermekeimet. mondta: a kislánnyal így. a kisfiúval úgy bánj. ebben ezt kell fejleszteni, abban azt kell elnyomni. . . ■!— Proli vagy, igazán? — kérdezték tamáskodva ama társaságban. — Proli vagyok. És csodák csodája, nem a vasesztergapad*szeretetét örököltem apámtól, — néhai Láng Ágostontól —, hanem a zenéét. Pontosabban: az olasz operákét. Maga készítette, kristálydelektoros rádiókészülékkel és fülhallgatóval szívtam be pórusaimba, egész idegrendszerembe. Galli Curci. Caruso, Gigli hangját. Az áriákat. A csodálatos, csodálatos beli cantót. A többi aztán jött: apámmal jártam az első koncertekre, és együtt fedeztük föl Chopin zongoráját és Beethoven szimfóniáját. De igazságtalan lennék, ha nem tenném hozzá, hogy: a rock-and roll-t is! Ha ifjú és bohó társaságunk éppen táncolni ment, apámnak ott kellett lenni! Bratislavai születésű vagyok, apám is itt született. Számunkra mi sem volt természetesebb, mint hogy a három nyelvet — a magyart, a németet és a szlovákot — tudjuk. Tanultuk vagy nem — egyszerűen tudtuk. Ilyen vblt a város, amelyben éltünk és születtünk. Proletár vagyok. Annak érzem magam, még ha a tudós könyvek ma mást mondanak is. És tulajdonképpen anyám és apám is úgy ismerkedtek meg, mint proli-ifjak. A munkás dalárdában és a munkásszínjátszó-körben — ahol anyám volt a primadonna és apám a bonviván. Mondhatnám úgy is: kulturális alapon kötött házasság gyümölcse vagyok. És nem is egészen véletlenül. A városban volt polgári dalárda és polgári színjátszócsoport, de ott a „prolik” nem voltak szívesen látottak.. . Önként adódik a kérdés: mik az én gyermekeim? A szocialista társadalomban nincsenek proletárok. Természetesen, nem is azok. mint ahogy ma egyetemi végzettségemmel már rég értelmiségi vagyok én is. Gyermekeim származása ezek szerint: értelmiségi. Szívük szerint viszont vallják, hogy ők proletárok ivadékai. A lányom pszichológus lesz, a fiam pedig: munkás, épületgépész. De mint apám, ő is műkedvelő színjátszókörbe jár, lányom a filmklub tagja. Könyvtárunk pedig akkora, hogy tényleg ki kellene miatta cserélnünk a lakást. . . Igen, a proletár művelt volt. megteremtette a maga sajátos kultúráját. Ezt adta gyerekének is útravalóul: ama képletes tarisznyában, ha nem voltak is garaskák, de a könyv, a dal benne volt. És úgy indultunk útnak, hogy szívünkleíkünk túlcsorduló tudásvágyát, nemzedékeken keresztül szép sorjában, átadtuk az utánunk jövőknek. LÁNG ÉVA
