Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-02-09 / 7. szám

James Joyce Ifjúkori önarckép (Részlet) villamoson ide-oda kocsikáztatta a családját a városban. Aztán a gyönyörök korszaka véget ért. A rózsaszínű zománcfestéket tartalmazó edény kiürült, és Stephen hálószobájának faburkolata ottmaradt befejezetlenül és festetlenül. A háztartás visszatért életének mindennapi keretei közé. Az anyjának már nem volt többé alkalma arra, hogy korholja azért, amiért pocsékolja a pénzt. Ó maga is újra beilleszkedett az Iskola életébe, és új vállalkozá­sai füstbe mentek. Az államrend megbomlott, a bank becsukta pénzszekrénveit. veszteséggel zárta le könyveit, azok az életszabályok pedig, amelyeket önmaga számá­ra állított fel. megszűntek létezni. De milyen ostoba is volt ő is és célkitűzései is! A rend és forma hullámtörő gátját próbálta felépíteni az életnek azzal a mocskos áradatával szemben, amely kívüle volt. és viselkedési szabályokkal, tevékeny érdeklődéssel és új fitíi kapcsolatok létrehozásával próbálja gátak közé szorítani azoknak az áramlatoknak a hatalmas és visz­­sza-visszatérő erejét, amelyek benne voltak. Hiába. A hullámok kívülről és belülről egyaránt átzúdultak min­den akadályon, az áradat vadul összecsapott a szétmor­zsolt gátak felett. Ugyanilyen tisztán látta a maga meddő elszigeteltsé­gét. Egy lépéssel sem került közelebb azoknak az életéhez, akiket meg akart közelíteni, sem át nem hidalta a gyalázatnak és gyűlölködésnek azt a mély szakadékát. amely anyjától, bátyjától, húgától elválasz­totta. Csak azt érezte, hogy szinte nem is egy vérből valók, és inkább valamiféle titokzatos gyámsági kapcso­latban áll velük, egyidejűleg neveltjük és nevelőjük. Azon volt. hogy lecsendesítse szivének vad vágyakor zásait, amelyek minden mást úgy tekintettek, mint hiábavalót és idegent. Azzal nem sokat törődött, hogy halálos bűnben leledzik, hogy aZ élete a kibúvók és hazugságok szövevényévé lett. Semmi egyéb nem volt szent előtte, csak az a dühös óhaj, hogy valóságossá tegye azokat a szörnyűségeket, amelyek szüntelenül foglalkoztatták a gondolatait. Cinikusan vette tudomá­sul lázongásainak szégyenteljes részleteit, sőt még kéjel­­gett is bennük, és türelemmel bíbelődött minden képpel, mely lelki szemei előtt felmerült. Éjjel és nappal a külső világ eltorzított képei között élt. Az olyan női alak. mely napközben szemérmesnek és ártatlannak tűnt fel, éjjel az álom tekergő sötétjében úgy közelítette meg, hogy arcát a parázna dolgok tudása formálta át, szemében pedig a buja öröm fénye ragyogott. A reggel aztán valami sötét, tobzódó lázadás halvány emlékével búsí­­totta és azzal a vigasztalan és megalázó érzéssel, hogy vétkezett. Újra kezdte kóborlásait. A fátyolos őszi esték utcáról utcára vitték lépteit, mint évekkel ezelőtt, amikor Black­­rock csendes utcáin mászkált. De most már nem békítet­­ték többet a csinos, ápolt kertek vagy az ablakokon kiszűrődő nyájas fény. Csak olyankor, amikor csillapít­hatatlan vágya rövid szünetet tartott és az a lángolás, amely emésztette, valami szelídebb ábrándozásnak adott helyet, merült fel valahol mélyen és messze emlékezete peremén Mercedes képe. Ismét látta a kis fehér házat és a rózsabokrok lepte kertet a hegyekbe vezető út mentén, és eszébe jutott az a bánatosan büszke elutasító mozdulat, amellyel Mercedesnek tartozott azu­tán. hogy ismét együtt állnak a holdsütötte kertben, az egymás iránti elidegenedés és a kalandozás sok-sok esztendeje után. Ezekben a pillanatokban Claude Mel­­notte szelíd szavai keltek ajkán, és szüntették nyugta­lanságát. Ilyenkor szíven ütötte annak a légyottnak gyengéd előérzete, amelyre akkor várt. és bármekkora is volt az a szörnyű és kirívó ellentét a valósággal, mely ott feszült az akkor és a most között, szentnek érezte ezt a képzelt találkozást, amelyben a gyengesége és félénksé­ge és tapasztalatlansága majd leomlik róla. Csakhogy az ilyen pillanatok elmúltak, és a vágy marcangoló, emésztő tüzei újra kigyúltak. A verssorok helyett artikulálatlan kiáltások, addig ki nem ejtett durva szavak keltek az ajkán, mintha vad erő hajtaná őket. hogy kavargó gondolataiból elszabadulva utat keressenek. A vére lázadozott. Fel-alá mászkált a sikam­lós sötét utcákon, zsákutcák és kapualjak homályába leskelődött be, és mohón figyelt minden hangra. Fel­nyögött. nyüszített, mint valami tehetetlen kóbor állat Vétkezni kívánt egy fajtájabelivel, arra akarta kényszerí­teni- azt a másikat, hogy bűnben egyesüljön vele, és ujjongjon bűne felett. Ügy érezte, a sötétségben valami ellenállhatatlan erő van jelen, és ez az ott jelenvaló erő hat rá. olyan szövevényes kanyargással és mormolva, mint az áradat, és tökéletesen eltölti önmagával. A mormolás úgy ostromolta a fülét, mint valamely álom­béli sokaság zúgása, a szövevényesen kanyargó pata­kocskák pedig át- meg átjárták egész lényét. Keze görcsösen ökölbe rándult, fogai mereven összezáródtak, mialatt ennek az áthatottságnak a kínjait elszenvedte. Ott. az utcán kinyújtotta a karját, hogy megragadja azt a törékeny és illanó alakot, mely hol csábította, hogy faképnél hagyta, és a kiáltás, melyet oly sokáig nyelt el, most végre szabadon előtört a torkából. Ügy szakadt ki belőle, mint a szenvedők poklából kelt kétségbeesett üvöltés, aztán őtjöngő könyörgésben halt el. mint aki azért eseng, hogy engedjék végre át a bűnnek, s ez az üvöltés olyanformán hangzott, mintha egy obszcén felírást ismételne, melyet valahol egy vizelde csepegő falán olvasott. Beléveszett a szűk és koszos utcák útvesztőjébe. Az ocsmány sikátorokból rekedtes hangok durva zaja tört elő, veszekedésé és részeg gajdolásé. Továbbment, féle­lem nélkül, és azt szerette volna tudni, vajon a zsidóne­gyedbe bitangolt-e el? Hosszú és kirívóan színes ruhák­ba öltözött asszonyok és lányok mászkáltak az utcán, és jártak házról házra. Mozgásuk lassú volt, testük illatos. Reszketni kezdett, szemére fátyol borult. Gyötrelmes látomásában a sárga gázlángok úgy libegtek a ködpárás ég alatt, mint az oltári gyertyák. Ajtók előtt és kivilágí­tott szobákban nők csoportjai gyülekeztek, olyan ruhák­ban. mintha egy különös vallás rítusait szolgálnák. Egy más világba került, és századok álmából ébredt fel. — Csókolj meg! — mondta. Az úttest közepén állt mozdulatlanul, a szíve riadtan, szinte már zajosan vert a bordái mögött. Egy hosszú, rózsaszínű ruhába öltözött fiatal nő tartóztatta fel, aki kezét a karjára tette, és az arcába bámult. Jókedvűen szólt oda neki: — Jó estét. Willie drágám! A szobája meleg volt és derűs. Hatalmas baba ült szétvetett lábakkal az ágy mellett, egy kényelmes karos­­székben. Megpróbálta, hogy úrrá váljék a nyelvén, és beszéljen, hadd lássék itt otthonosnak, közben a lány kikapcsolta a ruháját, és ő csak nézte a parfümös fej büszke, öntudatos mozgását. Amint ott állt csendben a szoba közepén, a lány odament hozzá, és félig vígan, félig komoran átölelte. Gömbölyű karjaival szorosan magához szorította, és ő, amikor meglátta feléje fordított arcának higgadt nyugal­mát. és megérezte mellének forró és nyugodt emelkedé­sét és süllyedését, hisztérikus sírásba tört ki. Elgyönyö­­rödő szeméből az öröm és megkönnyebbülés könnyei patakzottak, és merev ajkai szétváltak, bár szó még nem kelt rajtuk. A karkötők összeverődtek a lány csuklóján, amint kezével beletúrt a fiú hajába, és kis vadócnak nevezte. — Csókolj meg — mondta. De az ajka nem formálódott csókra. Azt akarta, hogy a lány csak tartsa a karjai között, erős kézzel, s aztán simogassa, becézze lassan és lágyan, lassan és lágyan. A karjai között most azt érezte, hogy hirtelenül erőssé vált és félelemnélkülivé és magabiztossá. De az ajka seho­gyan sem formálódott csókra. A lány váratlan mozdulattal magához hajlította fejét úgy, hogy az ajkuk összeért, és a fiú minden mozdulatá­nak az értelmét kiolvashatta a lány nyíltan rászegeződő pillantásából. Amit látott, túl sok volt a számára. Behunyta a szemét, testét és lelkét átengedte a másik­nak, és semmi egyéb nem maradt meg számára a világból, csak a lány lassan, lágyan felengedő ajkának homályos szorítása. Egyszerre szorította az agyát és a száját, mintha valamilyen tétova beszéd, bizonytalan közlés eszköze is volna, közbül pedig valami ismeretlen és félénk szorítást érzett, mely homályosabb volt, mint a bűn révülete és szelídebb. mint minden hang vagy illat. Szobotka Tibor fordítása A regényrészlet közlésével az író születésének 100. évfordulójára emlékezünk. (nöi5)

Next

/
Thumbnails
Contents