Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-12-18 / 51-52. szám
AG TIBOR „ Világszerte látjuk: ahol már máidban a népdal, vagy éppen elmúlt, abban keresik a menekvést, hogy újra népdalban fíirösztik azt a népréteget, amely már nem született bele, s a népdalból kiindulva próbálják vezetni magasabb művészet felé. (... ) Az eredmény eléggé bizonyítja, hogy’ az út helyes, és semmit sem óhajtok inkább, mint hogy a még meglevő akadályok elháruljanak." — Kodály Zoltán Gyermeknapi beszéd című írásának gondolatait idöszerűsítve, hadd kérdezzem meg: „fürösztjük-e népdalban" a felnövekvő nemzedéket mi, csehszlovákiai magyarok? Milyen eredményeink vannak a gyermekjátékok gyűjtésében, mennyire kutatott — és kik által — a Csallóköztől a Bodrogközig húzódó népzenei sáv, hol lelhetők föl az eddigi gyűjtések eredményei? Válaszol: Ag Tibor népzenekutató, a „ Vétessék ki szóló szívem ” s az „Édesanyám rózsafája ” című kiadványok gyűjtője-szerzője. — Bartók Béla és Kodály Zoltán a mai Szlovákia tájegységein is megfordult mint gyűjtő. Terepjárásaik során, bár eredendően nem ezt kutatták, természetesen gyermekjátékokra is rábukkantak, így például Bartók Nagymegyeren (Calovo), 1910-ben. Kodály Zoltánt Galántához gyermekdalok is fűzték; a mátyusföldi cselédek ivadékaitól tanulta meg s később, zenetudóssá nőve. emlékezetből jegyezte le őket. Bartók 1910-ben megfordult Ipolyságon (Sahy) is, ott azonban nem gyermekdalokat, hanem dudanótákat vett fonográfra a híres honti kanászhangversenyen. Kodály — aki 1906 és 1917 között járt tájainkon, többek között Nyitra környékén, Hornban és Barsban — több gyermekdalt hagyott ránk. Mindkét nagy zenetudósunknak azok a gyűjtései, melyek szülőföldünkhöz kötődnek, megtalálhatók a Magyar Népzene Tára első kötetében. De gyűjtött gyermekjátékokat — Vízkeleten és Királyréven — Kodály Zoltán felesége is. — Hogyan alakult a népdalok gyűjtésének ügye ezután? — 1918—1938 között — nem intézményesen — Manga János foglalkozott népdalgyűjtéssel; mégpedig Ipolyság, Ógyalla (Hurbanovo), Martos (Martovce) vidékén, illetőleg Ligetfalun (Petrzalka). ahol tanítóskodott. Pedagógus volt egy másik gyűjtőnk is: Bakos József érsekújvári (Nővé Zámky) tanár, a diákjai segítségével gyűjtött össze értékes anyagot. Egy részét az 1940-es években saját kiadású füzetében tette közzé, anyagának törzse azonban 1953-ban látott napvilágot, Mátyusföldi gyermekjátékok címmel. Ez a kötet, sajnos, ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlen. Néhány Bakos által gyűjtött gyermekdal a Magyar Népzene Tára első kötetében föllelhető ugyan (vonatkozik ez Mangára is), minden azonban töredéke csak a gazdag anyagnak. Hazai gyűjtőinken kívül a diószegi (Sládkoviőovo) születésű, de a két háború között már Magyarországon élő Pongrácz Zoltán, ez a Kodály növendékeként indult zeneszerző kutatott még tájainkon gyermekjátékok után. Gyűjtőterülete a Csallóköz és Mátyusföld volt. — Hogyan alakult a helyzet 1948 után? — A nemzetiségi kultúra intézményeinek megalakulásával létrejöttek azok a keretek, melyek a népi kultúra bizonyos területeinek a kutatását lehetővé, sőt szükségszerűvé tették. Céltudatos gyűjtés főleg a „felnőtt” népdalokra irányult; ezekre volt szükségük az alakuló énekkaroknak, dalköröknek. Nem kerültük el persze, ha már utunkba akadt, a gyermekdalt sem. Jó magam is gyűjtöttem egy gazdag csokorra valót az 1950-es évek elején, együttműködve a Szlovák Tudományos Akadémiával, kéthetes gyűjtőút során az Ipoly-Garam szögében. CSEMADOK-alkalmazottként tett gyűjtőutaim „zsákmányát” is számba véve, adattáramban öt-hatszázra tehető gyermekdalok száma. De van tudomásom más gyűjtők ugyancsak eredményes munkálkodásáról is. Amióta a CSEMADOK fölkarolta a gyermek tánccsoportok ügyét, néhány élvonalbeli csoportunk vezetője eljutott oda, hogy saját gyűjtése alapján állítja össze műsorát. Szép munkát végeznek e tekintetben például Hemerka Olga, Jókai Mária. Bors Éva. Weiszer Eszter, Ürge Mária, Schuszter Éva, Hodek Mária, Nagyné Sarlós Ildikó, Czéréné Pozsár Erzsébet és mások. Hoztak eredményt a CSEMADOK által szervezett Nyári Néprajzi Táborozások is; ez idén például a Csallóközben mentették a menthetőt amatőr gyűjtőink. Nagy — sok forrásból összegyűlt — anyag rejük a CSEMADOK Központi Bizottságának néprajzi adattára mélyén is. Várva a minél előbbi rendszerezést, feldolgozást és publikálást. — A publikálás kérdése nem véletlenül kerül szóba újra és újra. Az 1960-as években a Nő gy’ermekjáték pályázatára szép anyag gyűlt össze. A hatvanas évek végén a Tábortűz hirdetett pályázatot kiolvasókra, mondókákra. Az anyag a lapokból a CSEMADOK archívumába került. Olyan gazdagok volnánk, hogy a gyűjtök asztalfiókjában rejlő, adattárakban porosodó anyagot nem érezzük szükségesnek kiadni? Nem volna iránta igény? Nem hiszem. Az utóbbi évek néprajzi tárgyú Madách-kiadványai — Ág Tibor már említett munkái. Kása László Rozmaringkoszorúja — és Mórocz Károly Kodály Zoltán nyomában című könyve egytől egyig sikerkönyvek voltak. Gágyor József Szól a rigó kiskorában című gyermekmondóka-gyűjteményéről nem is szólva! Van tehát rá példa, hogy a néprajzi kiadványokat igényű az olvasóközönség. Szülök, pedagógusok, gyermekek, tánccsoportok vezetői, százak, sőt nem túlzás, ha azt mondom: ezrek várnak arra, hogy a már összegyűjtött gyermekdalok archívumokba zárt Csipkeróz.sikája megéhredjen végre, s járni kezdjen, kint az eleven életben, mindannyiunk között... E meditálás persze Jálra hányt borsó marad, míg érdekelt intézményeink elsősorban a CSEMADOK KB és a Madách kiadó — össze nem fognak az- adattári anyag publikálásának ügy ében. Gyűjteni viszont kell, addig is kell. Most, hogy a Nő pályázat hirdetésével s anyagközlésével is fölkarolni próbálja a gvermekfolklór ügyét, milyen tanácsokkal látná el tapasztalt népzenekutatónk, Ag Tibor, az amatör gyűjtőket? — Mindenekelőtt azt mondanám el. mikor tekinthető hitelesnek, szakszerűnek egy-egy dal lejegyzése. Akkor, ha tartalmazza a gyűjtött anyagnak mind a szövegét, mind a dallamát (az utóbbit lehetőleg magnetofonon is!). Akkor, ha a gyűjtő feltünteti a pontos játékmenetet: melyik szónál (sornál) milyen irányba indulnak el, forduljanak ki vagy be, állnak meg, guggolnak le a gyerekek, mikor tartanak kaput, hogyan fogják egymás kezét, hogyan választják ki a kapusjátéknál a kaputartókat (ha kiolvasóval, akkor természetesen ennek a szövegét is föl kell jegyezni). Az a legcélszerűbb, ha több idős adatközlő eljátssza, rekonstruálja a játékot. Mivel egy-egy játékkal rendszerint része egy hosszabb játékfüzémek. fel kell jegyezni azt is, milyen sorrendben kapcsolódnak egymáshoz a dalok. E kombináció sokszor tartogat kellemes meglepetéseket, éppen ezért a gyűjtő legyen türelmes! Ne szakítsa félbe az énekest, mondván, hogy dalát ismeri! Lehetséges, hogy a dalfüzér második része ritkábban hallott dalt hoz elénk. Arról nem is szólva: van értékük a változatoknak is; ezek alapján állapítható meg egy-egy dallam vagy szöveg elterjedtségi köre. Ám akár ismert, akár ritkább játékdalról van szó, a lejegyzésnek el kell igazítani afelől, hol. mikor, milyen alkalomból, milyen korú és nemű gyerekek játszották, hányán vettek részt a játékban, fiúk, lányok együtt-e vagy külön-külön. S kapcsolódnia kell mindehhez egy kisebb filológiai apparátusnak is. melyben szerepelnie kell a helység és az énekes nevének, az adatközlő korának, pontos címének. — Vannak-e a gyennekfolklómak olyan műfajai, amelyekre külön is felhívná a gyűjtök figyelmét? — Szakember számára, mint említettem már, minden olyan lejegyzés, amely szakszerű, értékes. Ennek ellenére fölhívnám gyűjtőink figyelmét az ún. Lengyel László-játékra. amely tájainkon sokhelyütt már csak dallam nélkül, párbeszédes formában él. Dallamváltozatai, ha előkerülnének, gazdagítanák az eddigi gyűjtőmunkát. A néprajz eléggé mostohán bánt az ún. kétszemélyes játékokkal, mint amilyenek a ciróka-maróka, a csipkedők. orr- és fülhúzogatók, fejet koccantok, állítgatók, lovagoltatok, hintáztatok, húzogatok. csiklandozok stb. Érték, nagy érték a „Kerekecske. gombocska . .az „Ez elment vadászni, ez meglőtte ...” típusú játék is. Igaz, dallamuk egyszerű, egy-két hangon mozgó, ám ősiségük éppen ebben rejlik. „Dallamtalanságukkal” sokszor becsapják az adatközlőt is, az amatőr gyűjtőt is. Pedig van dallamuk — lejegyzése, az intonációval, a szövegritmussal egyetemben, fontos és nélkülözhetetlen. Ennyi hasznos szakmai tanács után Ág Tibornak köszönjük a beszélgetést, a „Síppal, dobbal" pályázatra benevező (remélhetőleg nagy számú) amatőr néprajzi gyűjtőnek pedig jó munkát, sok-sok szép dallam- és szövegleletet kívánunk. Zalabai Zsigmond (nö28)
