Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-12-07 / 50. szám

lcsendesedett a falu. Még néhány órával ezelőtt, a reggeli készülődés alatt, amikor a gyerekek iskolába, a felnőttek az autóbuszra siettek, forgalmas, élénk volt. De tíz-tizenegy órára mintha kihalt volna. Aki kezét, lábát bírja, az munkában van. Az öregje is. Ilyen dologidőben, amikor a hideg már a kertek alján toporog, s a káposzta még nincs a hordókban, ki bírná ki otthon? Aki csak teheti, megy; a hetvenhárom éves Molnár Margit néni, az alig fiatalabb Révaj Ilon néni, akárcsak a többi hatvan év feletti, korukat meghazudtolva ott hajlonganak egész nap a káposzták felett.

A késő ősz a káposztáé. Ezzel van elfoglalva mind a négy község asszonynépe. Sőt. holnap az egész szövetkezeti tagság. Mert a kertészeti dolgozók már nem győzik, az idő pedig sürget, a hátralévő öt hektárról közös erővel kell begyűjteni a káposztát. Gép — mint a kertészeti munkáknál oly gyakran — nem siet a segítségükre. Igaz, van már erre is kombájn, de mit ér a munkája, ha belevág a fejekbe, összegyűjti azt is, amitől megrothad a többi! Ha minőségi munkát akarnak, nem hagyatkozhatnak a gépre, márpedig ők nem engedhetnek a minőségből, nem ronthatják a káposzta hírét, amely már a kerület határán túlra is eljutott

Mert azt is tudni kell, hogy nemcsak a rimaszombati (Rim. Sobota) járásban, hanem az egész közép-szlovákiai kerületben ismert a lénártfalvi (Lenártovce) szövetkezet savanyú káposztája. Száz kilométeres körzetből járnak ide érte az emberek, távoli rendszámú kocsikból kerülnek elő a korszerű káposztáshordók, hogy jól teletömve nyálcsorgató savanyú káposztával, tömbházak erkélyein, pincékben állva egész télen a legelérhetőbb vitaminforrásul szolgáljanak.

Hagyománya van itt a káposztatermesztésnek, -savanyításnak. Erre a hagyományra támaszkodtak a szövetkezet vezetői is, amikor a helyi nyersanyagforrásokat figyelembe véve téli munkalehetőséget kerestek a szövetkezet nődolgozóinak. Négy évvel ezelőtt, amikor beszerezték a nagy fahordókat s nekigyürkőztek a káposztataposásnak, maguk sem gondolták, hogy ilyen sikerre — no meg ennyi gondra — tesznek szert vele. Mert

alig fogyott el egy-egy vagonnal, amelyet a szövetkezeti tagok, a környék lakói, a hírét vett idegenek vittek el.

Idén a Jednotával egyezkedtek; sikerült is olyan árban megállapodniuk, mely mindkét félnek kifizetődő. A hat-hét vagon savanyú káposzta a tél folyamán bekerül a Jednota üzleteibe, s bizonyára nagy lesz a keletje, mert minőségben jóval meghaladja a nagyüzemi készítésűt. Ám a megelégedés még így sem teljes, hiszen a szövetkezet ennél jóval többet, husz-harminc vagonnal lenne képes előállítani. A harminchektáros káposzlásföld megtenni a száz vagont; kapacitás, munkaerő is lenne, hogy ennek legalább a negyedét helyben feldolgozzák. Érthetetlen a Zelenina közömbössége, kényelmessége, mert a káposztát a járás, a kerület határain túl is szívesen fogyasztanák.

Az asszonyok reménykednek. Pillanatnyilag a káposztafeldolgozás az egyedüli téü munkalehetőségünk. S bár nem oldja meg a problémát, a „holt idényben” — november végétől március elejéig — fölváltva 10—15 asszonynak ad munkát. Ha felvásárlót találnának mind a harminc vagon káposztára, egyszerannyian dolgozhatnának télen is.

Most Csízi Gyuláné csoportvezetőt. Harnócz Borbálát, Csízi Erzsébetet, Bettes Erzsébetet, Dorka Piroskát és a fökertészt, Varga Gézát találom a káposztasavanyítóban. És a tucatjával érkező vásárlókat. Krähen Ján vásárlót kérdem: érdemes harminc kilométert megtenni a járási székhelyről ezért a néhány kiló káposztáért?

— Érdemes bizony! Ennek megvan a sajátos íze. ilyet magunk nem csinálunk. Meg aztán gond. piszok sincs vele otthon, azt a néhány fillér árkülönbséget megéri. És ami a legfontosabb: sokáig kemény marad. Nekünk tavaly még a nyár közepén is volt belőle. Pedig tömbházban lakunk, nincs valami ideális hely a tárolására. Ezért aztán most nemcsak magamnak viszek, hanem a szomszédoknak, meg a Banská. Bystricában lakó főnökömnek is ...

Csízi Gyuláné mosolyog; ez a dicséret őket, asszonyokat illeti elsősorban, mert megtalálták a módját, milyen ízzel kell megnyerni a vevőt. A többiek meg legyintenek, bárcsak húst is ilyen könnyen tudnának bele venni. De mészárszék nincs csak Csízen (Cíz), a három községből — Lénártfala,

H. ZSEBIK SAROLTA

KfiPOSZTMKPOSZ

a siker könnyen jött. hiszen a sokéves tapasztalatra épített garantált „házi ízek” meghozták az eredményt, elnyerték a fogyasztók tetszését, de ez még nem elég ahhoz, hogy a káposztasavanyítás kifizetődő melléktermeléssé váljék. Ehhez a felvásárló megértésére, jóindulatára is szükség van. No persze, nem azokra gondolok itt, akik hordócskájukkal megjelenve néhány kilót elvisznek — ha számuk jónéhányat tesz is ki —. mert ilyen módon huszonöt-harminc vagon káposztát mégsem adhatnak el. A Zelenina kereskedelmi vállalatról van szó. amely az első éven szerződés alapján vette át a káposztát, de a következőben már olyan alacsony árat kínált érte. hogy a szövetkezet ráfizetett volna a „boltra”. Az mégsem jáija. hogy a kereskedelem fölözze le a nyereséget, a szövetkezetnek meg csak a munka és a költség jusson! Így aztán két éven keresztül

Hanva (Chanava), Velkenye (VTkyüa) — ide kell utazni, ha rendesebb húst akar az ember. Mert az élelmiszerüzletbe hoznak ugyan időnként fagyasztott csirkét, csomagolt húst, de olyan az, mint a zsákbamacska. Kibontásakor nem marad el a meglepetés ....

Az ellátás, a szolgáltatások is szóba kerülnek, nem is állják meg az asszonyok, hogy ne mondják meg a magukét az éppen érkező Hamócz Richard hnb-elnöknek. Mert mégsem lehet az, hogy minden tűért, harisnyáért húsz-harminc kilométert utazzanak Tornaijára (Safárikovo) vagy Rimaszombatba, szabadságot kérjenek egy ruha, kabát tisztítóba viteléhez. Az elnök bólint: igazatok van, meglesz egyszer az is, tavasszal már lerakjuk a szolgáltatások házának alapját, amíg elkészül, talán sikerül megszervezni a hetente kijáró tisztítót is . ..

Az asszonyok zsörtölődnek néhány percig,

ugratják az elnököt, meddig akatja még őket „hitegetni”, aztán munkához látnak; be a taposóhordókba, járni a „bugi-bugit”. ahogy ők hívják a káposztataposást. Mi pedig elindulunk Végh István mérnökkel, a szövetkezet agronómusával a káposztaföldre, ahol még teljes ütemben folyik a betakarítás.

— A kertészeti munkaerőkérdés országos méretű problémáját teljes egészében érezzük mi is. Százhat hektáros kertészetünket csak minimálisan tudjuk gépesíteni. Csupán a 40 hektár zöldborsót takarítjuk be kombájnnal, a többi zöldségféle kézi erőre vár. A zöldbabra ugyan már lenne gép, de ha azzal szedjük le, nincs termés. Mert a kombájn egyszeri szedéshez jó csak, holott a zöldbab annál többet terem, minél gyakrabban szedik. így maradnak az idénymunkások, a diákok, a patronáló üzem dolgozói. A paradicsom, paprika, káposzta betakarítása is

kézzel történik, az az ötven-hatvan kertészeti dolgozó, akinek több mint fele már nyugdíjas, ugyancsak belefárad a munkába, amíg minden bekerül a földekről. . .

Végh István mérnök elismeréssel beszél róluk, szavából kiérzem: szívesen könnyítene munkájukon, segítene rajtuk, ha tudna. De még kiutat sem lát, sőt, ha arra gondol, hogy néhány év múlva a magukat ma még „jól bíró”, hetven felé közeledő asszonyok is kidőlnek a munkából, szorongás tölti el; kit állít majd helyükre? Mert fiatalok nincsenek, legfeljebb évente egy-kettő, akit már sehová sem vettek fel iskolába, az kényszermegoldásként a szövetkezetben maradt. A mai harmincöt-negyvenöt évesek pedig, akikből még néhány akad. hetvenéves korukra nem fogják azt bírni, mint a mostani öregek. Marad hát itt is a nyitott kérdés.

A hanvai határban egyszerre érünk a