Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-11-23 / 48. szám
legény odament hozzá. és köszönés nélkül kurtán így szólt: — Tartsd a szamarat, mindjárt föl rakom. — Szervusz, Dzsemsíd. — Mi? — mormogta értetlenül a legény, és hirtelen elvörösödött. — Szervusz. Hogy vagy? Zavarban volt, és ez bátorságot adott a lánynak. — Engem Szelbinek hívnak — mondta mosolyogva. — Ismerkedjünk meg. — De hát mi már ismerjük egymást — felelte Dzsemsíd. Most a lány pirult el. — Hát persze hogy ismeijük. csakhogy én arra gondoltam, hátha te már elfelejtetted a nevemet. .. — Én nem felejtem el a neveket — felelte Dzsemsíd, és könnyedén fölrakta a köteget a szamárra. Aztán sarkon fordult, és el se köszönve. gyors léptekkel továbbment. Néhány nap múlva egy gyűlésen Szelbi meglátta Dzsemsídet. Távol ült tőle, de le nem vette a szemét a lányról. Szelbi bólintott felé. Dzsemsíd válaszul boldogan mosolygott, és az emelvényre szegezte tekintetét. Kisvártatva a lány ismét feléje pillantott. A legény ezúttal nem sütötte le a szemét. Szelbi egész este magán érezte a legény tekintetét, és minduntalan rá kellett néznie. „Elvesztettem a józan eszem — ébredt rá végül a lány. — Mit szólnak majd az emberek?!” És attól fogva nem nézett arrafelé. De lehet-e sokáig rejteni a szív titkát? A legény most gyakran jelent meg a kislákban, s csakhamar mindenki tudta, hogy Dzsemsíd és Szelbi nem közömbösek egymás iránt. Azt persze senki sem sejthette, hogy szerelemről még sohasem esett szó közöttük, hiszen egyszer sem beszéltek komolyan egymással. Dzsanmurad csodálkozik Dzsanmurad, Samurad-aga kisebbik fia, hazafelé tartott az iskolából. Ahogy közeledett a házhoz, öszvérordítás ütötte meg a fülét. A fiú abbahagyta a varjak dobálását, és hallgatózott. „Biztos vendégek vannak nálunk" — állapította meg azonnal. Az udvaron néhány megbéklyózott öszvér legelt. Az anyja a kemence mellett sürgött-forgott. jobb kezén gyapjúkesztyű — olyankor húzzák fel, amikor beteszik a kemencébe a lepénykenyereket. — Gyere ide! — kiáltotta a fiának, elhúzva szájáról a jas-makot. Dzsanmurad felakasztotta egy ágra a táskáját, és odament az anyjához. — Vendégeink vannak — mondta halkan Maral-edzse. — Eredj be a sátorba, segíts apádnak. — Megyek, mama. — Várj. Vigyél csórékét is. De előbb takard le szalvétával. Dzsanmurad belépett a jurtába, udvariasan köszönt. A vendégek hárman voltak. Ezek a tisztes, ősz szakállú öregek már máskor is jártak nálunk. A jurta közepén, a tűzön nagy teáskanna állt, de á víz még nem forrt. „Tehát nemrég érkeztek” — állapította meg Dzsanmurad. A fiú tudta, hogy nem ok nélkül jöttek ide ezek az emberek; ha az apja meghívta őket, akkor valami fontos dolgot kell megbeszélniük. Samuradaga méltatlannak tartotta, hogy a feleségével tanácskozzék, ez igaz, de a fiainak, akik ha felnőnek, férfiak lesznek, itt a helyük. A víz forrni kezdett. Dzsanmurad leemelte a tűzről a teáskannát. Néhány piala tea után az egyik öreg, Metcsik-aga, megköszörülte a torkát, és megszólalt: — Hát, Samurad, nem úgy sikerült, ahogy vártuk. Samurad-aga megértőén mosolygott: — Nem baj, Metcsik. Itt az a fontos, hogy ne engedjünk. Ő csak hadd mondja a magáét, s ti se tágítsatok egy tapodtat se. — Eh, Samurad... — Metcsik-aga levette bolyhos kucsmáját, megtörölte verejtékező homlokát, majd ismét a fejére tette a kucsmát, és sóhajtva folytatta: — Nem, Samurad, érzem, hogy nem sikerül a dolog. Ez az asszony hallani sem akar az egészről. Nem adom el, azt mondja, a saját lányomat. És kész. — Micsoda? — Samurad-aga elképedve tette le a pialát a nemezszőnyegre. — Ezt mondta?! — Ez még nem minden. Hallgasd tovább. Samurad-aga ismét kezébe vette a pialát. — Én, azt mondja, ha tudni akatjátok, soha nem egyeztem volna bele, hogy ebbe a családba adjam a lányomat, de mit csináljak — a gyerekek megszerették egymást, én nem gördítek akadályt eléjük. De a kálimról mukkanni se meijetek . .. Hogy miket vágott a fejünkhöz!. . . Nem, ezzel az asszonnyal nem jutunk dűlőre! Samurad-aga elkomorodott, napégette arca még jobban elsötétült. Ezen az estén nem maradtak sokáig a vendégek, alighogy bealkonyodott. gyorsan szedelőzködtek és eltávoztak. „Furcsa ember az apám is — töprengett Dzsanmurad az öregek távozása után. — örülnie kéne. hogy nem fizet kalimot, ő pedig megsértődik. Hiszen így megmarad a pénze is, a jószága is, mi több, ha megtudják, hogy kalimot fizet, elítélnék.” Este a fiú meghallotta, amint Dzsemsíd a munkából hazatérve az apjával beszélgetett az udvaron. — Itt valami nem tiszta — mondta hangosan Samurad-aga. — A jó portékát nem adják ingyen. Ha viszont a portékának nincs értéke, akkor gazdája sem lesz... Nem, fiam, nem helyes, hogy kálim nélkül hozunk enyaszszonyt. — Ej. apám, te nem ismered ezt a családot... — felelte sóhajtva Dzsemsíd. A többit Dzsanmurad nem hallotta, mert az anyja szólította. Viszik a menyasszonyt Már néhány napja folytak az esküvői előkészületek. Samurad-aga udvarán nagy volt a lárma és izgalom: bégettek a birkózóknak jutalmul szánt bárányok, nyerítettek a lovak, velük mennek a menyasszonyért, panaszosan bőgött egy nőstény teve, amely majd az esküvői palankint viszi. És Dzsanmuradnak most leckét kell csinálni! „Házi feladat — írta. — Példák a hengeres testekre.” A fiú eltűnődött: „Milyen hengeres testek vannak itthon nálunk?” Körülnézett a szobában, de semmit sem talált. Megvakarta a feje búbját. Talán kinn az udvaron? — Szépen lakunk — mondta csüggedten —. egy árva henger formájú tárgy sincs a közelben! — Mit motyogsz te ott? — kiáltott ki rá bosszúsan a jurtából Maral-edzse. — Mondtam már, ne kuksolj annyit a könyvek mellett! Tanulni is módjával kell, mert ha agyontanulod magad, nincs olyan doktor, aki segítetne rajtad! — Megtaláltam! — kiáltott fel hirtelen Dzsanmurad, anyja fejére mutatva. — Megtaláltam! — Ó, Allah! — sóhajtott fel az anya. — Mit találtál meg? — Hengert találtam! A te borukod a legigazibb henger, te persze nem tudod, mi az! És Dzsanmurad boldogan szaladt be, hogy feljegyezze a példát. „Csak ne felejtsem el. hogy talizmánt tegyek a sapkájába — gondolta Maraledzse. aggódón pillantva a fia után. — Még meghibban ez a gyerek!” Óvatosan bekukkantott a szobába. A fiú ott ült a füzete fölé hajolva. Az anya állt egy darabig, nézte, majd visszament a jurtába. Kedvetlen volt e napokban Maraledzse, éppen elsőszülött fia esküvője előtt. „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát” — tartja a közmondás. Maraledzse jól ismerte jövendő menyének NARIMAN DZSUMAJEV A9 GSŐNDBS MENY
