Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-11-09 / 46. szám
V bemutató AZ ÁLDOZAT Nem először került színpadra Kassán (Kosice) a Kömíves Kelemen drámafeldolgozása. Hatvanöt évvel ezelőtt, 1917-ben Kárpáti Aurél és Vajda László háromfelvonásos drámáját Kassán is bemutatták, Kömíves Kelemen címen. Az azóta eltelt időben az izgalmas balladamotívum — ismereteink szerint — még öt szerzőt késztetett arra, hogy a saját nézőpontjából fogalmazza újra s elemezze azt az ütközőpontot, amely a Kömíves Kelemen-balladát mind a mai napig, s elkerülhetetlenül a jövőben is időszerűvé feszíti. Hetediknek — talán nem véletlenül — hazai magyar költőnk, Tóth László drámája sorakozott föl a előbbiekhez, Az áldozat címen. Mindannyian, akik így vagy úgy ott bábáskodtunk a dráma születése körül, szorongással teli várakozással néztünk a bemutató elébe. A várakozás természetes volt, hiszen akik olvastuk a dráma szövegét, éreztük és tudtuk, hogy hazai magyar irodalmunk eddigi legegységesebb és legtisztább drámájának a bemutatójára várunk. Sajnos, pszichológiai törést jelentett a Gágyor — Szigeti alkotópáros megbontása a próbaidőszakban, amely mindenképpen megzavarta — a színészeknél is — a felkészülés ritmusát, sőt kétségessé tette magának a bemutatónak a létrejöttét is. S most térjünk rá a drámára. A pusztaságban épül egy fal. Rakja pedig négy kőműves, egy inas és egy ács. Az építmény mindiglen leomlik, bár a közelben nem leskelődik sem igazhitű török, sem pogány besenyő. Igaz, Tóth László nerp is történelmi drámát írt, a cselekmény tehát játszódhat bárhol, bármikor. S maga az építkezés és a vele járó áldozatvállalás jelképesen értelmezhető. Ahogy a szerző mondja: „az ember — vagy társadalom — önépitkezésének" is felfogható. „Márpedig ehhez szükségeltetnek a legnagyobb és legfájóbb áldozatok, áldozatvállalások." Tóth érzékeny idegvégzödésekkel tapint rá az „építők" ebből fakadó belső feszültségeinek gócára: a meghatározhatatlantól való félelemre a megmagyarázhatatlan káoszra, amely a döntésre, választásra — tehát önmaga vállalására — kényszerült embert próbára teszi. A balladai motívum eközben szinte csak a tudatalattinkban kísért. S hogy ezt mennyire tudatosan alakítja így a szerző, azt markánsan bizonyítja szereplőinek arctalansága, jellegtelensége. A néző ugyanis méltán elvárná, hogy a főszereplő Kelemen (legalább öl) egyéniség legyen. Akár pozitív, akár negatív hős, de nem; a félelem s a gyávaság reá is pontosan akkora bénító erővel hat, mint társaira. A megalkuvás és a kishitűség oly markáns példáját látjuk a színpadon, hogy döbbenetszerüen magunkra kell ismernünk Kelemenben, Bálintban, Istvánban, Andrásban, Jánosban s még a gyermek Péterkében is. Magunkra kell ismernünk még akkor is, ha ez mindannyiunknak kellemetlen s kényelmetlen, hiszen rakott falaink között mi végtelenül bátrak vagyunk. így aztán férfibüszkeségünket kegyetlen erővel sérti az asszonyi példaadás: az önfeláldozás. Tóth úgy kényszeriti ránk szellemi akaratát, hogy a megerőszakolást szinte észre sem vesszük. Szembe kell állnunk önmagunkkal ahhoz, hogy végső elkeseredésünk ránk bizonyítsa gyávaságunkat is. Félelem vesz rajtunk erőt elbizonytalanodásunk tudatosításakor. A dramaturgiai építkezés Az áldozat-ban nem volt hibátlan. Az első felvonás fokozásában nem érte el azt a csúcsot, amely alapul szolgálhatott volna a második felvonás csodálatosan megkomponált rítusához. Konkrétabban: Kelemen otthoni önmarcangolása nem jutott el addig az emociális csúcsig, amely szellemi erejével, lélekbeli megtörésével, elesettségével, vagy akár férfiúi akaratának erejével feleségét. Borbálát az önfeláldozásra késztette volna. Maga Kelemen kétségbeesése ehhez nem elegendő motívum, annak ellenére sem, hogy a dramaturg a második felvonásban egyértelművé teszi a történet folyamatosságát. Gágyor Péter a rendezésben mindent egy lapra tesz fel: időtől és tértől független rítust teremt a színpadon, már-már puritán egyszerűséggel, s oly meggyőző és határozott formanyelvet teremt, hogy a néző szinte észrevétlenül aktív részévé válik az előadásnak. A produkciónak tudatosan nincs kezdete, s a végkifejlet is hiányzik, annak ellenére, hogy az áldozat (áldozatok) vesztét látjuk, hiányukat sokáig, mindvégig magunkban hordozzuk, de éppen ez teszi nyitottá a továbbgondolás lehetőségét. Mert a rendező célja egyértelmű: önvizsgálatra kényszerít mindannyiunkat, itt és most. Kopócs Tibor feladata magaslatán állva oldotta meg a nem kis szakmai tudást és művészi liberalitást igénylő színpadképet. A variálható és öntengelye körül elforgatható fal, valamint a kosztümök tiszta egyszerűsége esztétikai élményt adott annak ellenére is, hogy az ultraibolya fényhatásban erős kontraszttal kiütköző fehér kesztyűs kezek nem minden esetben támasztották alá a színpadi történést, s a színpadtechnika tökéletlensége miatt néhány esetben zavarólag hatottak. Sokáig emlékezetes és maradandó élmény a produkció zenei töltete. A pentaton ritmusú magyar népdal külön életet élve vált szerves részévé az előadásnak, intonációs tisztaságával a velőnkig hatolt, s öszszefonódva a drámai történéssel mindannyiunk szívéig ért. Sajnos, a színészi teljesítmények nem nőttek föl a dramaturgia és a rendezés színvonalához. Sem szellemileg, sem szakmailag nem voltak egyenrangú partnerei a rendezőnek, annak ellenére sem, hogy az igyekezet és a színpadi fegyelem mindvégig jelen volt. Ez alól csupán Csendes László, Kövesdi Szabó Mária és László Géza képez kivételt. Az ö szakmai tudásuk és a Thália színpad fiataljainak szakmai tudása között tátongó óriási szakadékot, félő, hogy még sokáig nem tudják betölteni. Váradi Béla István szerepében alig-alig vétette észre magát a színpadon — s egyértelműen kiderült, hogy a rituális játék, mint a Szélkötő Kalamonában, most sem vált életelemévé — és messze kilógott az előadásból. Csendes László kétségbeesetten visszafogott Kelemenje és László Géza szánalmas Andrása mindvégig az előadás fundamentuma volt. Kövesdi Szabó Mária Borbála szerepében az asszonyi csodát mutatta föl alázatos egyszerűségű szerepértelmezésével. A fentieket összegezve hazai magyar színjátszásunk egyik legérzékenyebb pontjához értünk el; színészutánpótlásunk már-már kétségbeejtő kórjelenségéhez. Hiábavaló minden dramaturgi és rendezői igyekezet, ha a megvalósítást véghezvivö színész szakmai képzettsége, színházművészeti és mesterségbeli tudása messze a rendező szakmai felkészültsége mögött kullog. Színháztörténeti eseményen vettünk részt október 14-én a MATESZ kassai Thália színpadán. Tóth László Az áldozat című drámája hazai magyar irodalmunk kétségkívüli eddigi legjelentősebb alkotása. Úgy gondolom, nagyon fontos lenne születőfélben lévő drámairodalmunk ezen markáns müvéről minél több helyen szólni, mert Tóth László drámája több egy „odavetett" kísérletnél, s szakavatott drámai műelemzés és színházművészeti értékelés hazai drámaírásunk fejlődését, minőségi javulását is elősegítené. SOÓKY LÁSZLÓ
