Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-11-09 / 46. szám

hogy ez az idő emberi találkozás az ég és föld között, a kopár tarló fölött a dűlöúton.

Szavak indultak belőle:

— Pólival voltam. Nézd. Zsuzsika, de jól figyeld meg, amit mondok: olyanok vagyunk, mint a föld. Parasztok vagyunk. Egymással lakunk, egymás közelében élünk. Volt nekem az én szeretőm akkora valaki, hogy én az egész életemet rája építgettem. De amikor szakítottunk, ő is csak annyi maradt, mint a föld. Hogy azt az egész széles, virágos mezőt úgy lássam, minthogyha elverte volna a jégeső. Reményes volt. Biztos volt minden. De ha jégeső jön, akkor a reménynek nincsen aratása. A jégveréses föld nem kergeti a parasztembert öngyilkosságba. Az ember a jégverés másodnapján már ekét dob a kocsijára, befogja a lovakat és elmegy, fölszántja a mezőt. így voltam én is a Borissal. Én nem fogok neki könyörögni, hogy énmiattam paraszt maradjon, ne menjen el hazug úri módba a mesterlegénnyel. Én vagyok olyan makacs, dacos, duhaj paraszt, hogy nem is érzem azt fájdalomnak, hogy szakítani költött vele. Fölszántottam azt a mezöt, és azon gondolkoztam, mást vetek bele. Most talán majd a Póli. De még nem is bizonyos, hogy jó vetés volna az én talajomba. Mert ő még nem szerelem, csak nagyon • aranyos, nagyon nekem való kislány.

Nagyon őszinte volt. így tudta ezt Zsuzsi is, ismerte már, hogy ennek az emberpéldánynak nincsenek titkai a sorsosai előtt.

Fotó: KÖNÖZSI ISTVÁN

A lányban valami sajnálás ébredezett. Embert látott a sok embertelenség rengetegében, embert, akinek csalódnia kellett valakiben. Hogyan válthatná meg ő ezt a csalódást, hogy ne utáljon meg miatta minden embert? Hogy ne higgye, hogy minden lány olyan, mint Boris ...

Sóhajtott.

— Nem értem én ezt a Borist.

Báli nem is csodálkozott ezen a

szón. Pedig már holtbizonyosan látszott a vonatkozása: a lány lelkének ölelni akaró kitárulkozása volt a férfiember, a pár felé.

— Én értem — mondta.

— Nem akar paraszt lenni?

— Nem akar.

— Mondta ő ezt?

— Nem mondta.

— Csak abból gondolod, hogy az a mesterlegény ...

— A mesterlegény nem is a szerelem miatt van, hanem azért mert Boris nem akar paraszt lenni.

Most már világosan értette a lány is. De ugyanakkor azt is tudta, hogy neki más mondanivalója is van e felé a legény felé, aki előtte ül a kocsin, és bodor füstfelhőkben cigarettázik. Más mondanivalója, amit ki se mer ejteni, mégis szeretné, ha megértené.

De nem is tudja a módját, hogy hogyan mondhatná.

Csak ilyen kérdés szabadult ki belőle:

— Vasárnap is elmész a tánchoz?

— Elmegyek — mondta a legény.

— A Pólival?

i--------------------— Nem. Egyedül.

Már repdesett a szíve.

— Igazán egyedül?

— Egyedül.

— Szeretnék ott valamit mondani neked.

Báli nagyon komolyan nézte:

— Most itt nem mondhatnád meg azt, amit vasárnap meg akarsz mondani?

Nagyon zavart lett a lány. Hogyan mondaná? Hiszen ő vasárnap se fogja kimondani, pedig megcsillanó szemei, ringó mellei és az egész élete azt kiabálja.

Szólt Báli:

— No jó. Hát vasárnap. Isten veled, Zsuzsika.

— Isten veled — rebegte ő is.

Elment a kocsi. A lány csak állt,

mint addig.

Nagyon rajta ült a paraszt volta. Holtbizonyosan tudta, hogy vasárnap se fogja megmondani Balinak, amit akar, de mégis, tovább is keresni fogja a találkozásokat, hogy egyszer csak szó nélkül is megértse a legény. _

VégüNnegmozdult.

Elment a libái felé.

Már sütött a tarló. Dübörgő erővel volt jelen a nyári nap. A faluban cséplőgépek búgtak. Némelyik szérűn asztagot raktak. Az úton behordó szekerek dübörögtek.

Élt az élet az egész tájon.

Terepe volt a tarlón a jövőnek is.

Akkor is és mindig.

KONCSOL LÁSZLÓ

Az anyatej

A mély szüli engem is, a forró anyamély, s majd sejtjeidbe visz ösztönöd és a vér.

Az anyatej vagyok, az édes anyatej, tőlem duzzad, sajog forró kútfőm, a mell.

Előbb téged nevelt szervei közt anyád, s minden jóféle szert bimbótestedbe zárt,

csak téged épített, érted, csak érted élt

— legélőbb földi tett — gyümölcs a pötty magért.

Aztán elhagytad őt, vérében, csöpp titán, de melléből, emöt

— fiát a pelikán —

önnedvével kínált, vérrel szolgált megint, vérivó kiskirályt, nem bánva már a kínt

s mindenből annyit ad. amennyi épp elég, és jár, ha meg virrad, s jár, ha alszik az ég.

A vágy hogy légy neki, engem is az terem, az vált belőle ki, azért minden elem,

a víz, a só, a zsír, fehérje, vas, cukor, és mindent adni bír a termő, jó bugyor,

az édes anyatest: az emlőn csöpp kezed, s az édes-fűszerest, anyád testét eszed.

ő adja, s boldogan kínálja föl magát, mert kedvesen fogan s szoptat bimbót az ág.

A bimbóból virág, g\iimölcs és mag fakad, s a gallyba fejsze vág, s kiszárad meghasad.

s az éber éjeket, és boldog. amiért vért áldozhat neked, tejjé szűrt anyavért.

de most még érleli az édes nedveket anyád, és két teli emlejét tépheted

Mert tudd meg: vér vagyok.

vagy- voltam legalább, vérből is nyert nyirok, test s lélek adta táp.

hogy nőj és boldogulj, magad majd, bősz vitéz, és tőle elvadulj, vagy így szeresd, míg éls

És mindent mér belém a jó, szorgos labor, és forró és serény, s csak jár és zakatol,