Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-11-09 / 46. szám

szívünknek kedves

SELLYE! JÓZSEF

Tizenhat liba pásztora

■

Tizenhat liba legelt a tartón.

A tarka tollú nagy madarak életes feleselgetéssel tipegtek ide-oda a szikkadt földön a kalászok miatt, mint a mese szamara Jézus ekéje előtt, hogy a Tisza medre kanyargós legyen. i

Hosszú és széles volt a tarló, nagy legelőterület. A két szélét kukoricaföldek kerítették be. Libapásztor is kellett, aki megvigyázza a sétálgató madarakat, hogy a kukoricaföldek tilosába be ne tévedjenek. Lány ült az útnál a tartó földjén.

Hosszú vessző volt a lány kezében, akár a juhászok pásztorbotja. De ő nem állott a nyája fölött, a bottal is csak a földet veregette, és csak néha-néha nézett el a libák felé.

Amikor már közel értek a libák a kukoricáshoz, akkor feléjük kurjantotta a hívó szót mély alt hangján:

— Burika, búrt, buriíí!

Elnyújtotta, hogy szinte éneknek

hallatszott a lomha ég alatt.

Minthogyha a nyelvükön kifejezett parancsot kaptak volna a libák, hirtelen elfordultak a kukoricától, és a tartó közepe felé tipegtek. Úgy nézett ki ez a visszavonulásuk, akár a katonák jelképes hadgyakorlata: teljes harci fölkészültséggel meneteltek az ellenhad ellen, s amikor már szinte összeértek vele. hogy ökölre menő közelharc fejlődhetett volna ki: akkor a kürtösök lefújták az egész gyakorlatot, és mindenek visszaindultak a hazájukba.

Amikor Bali a lányhoz ért a kocsijával, leszólt róla:

— Jó reggelt, Zsuzsika.

A lány rápillantott, rögtön el is pirult, meg is zavarodott, mint aki olyan helyre ér, ahová éppen elindult, de mégis meglepődik azon, hogy ott van.

Visszaköszönt:

— Jó reggelt. Báli.

Megállt a kocsi az úton, a tartó végében.

— De jó dolgod van, hogy így pihengetsz — kezdte Bali a beszélgetést.

A lány, minthogyha szégyenkezne azon, hogy ilyen munkában találták, védekezőén mondta:

— Mariska megsántult. Tegnapelőtt üvegbe lépett. Hát én legeltetem őket. Már úgyis csépeltünk.

Fölkelt a földről és odajött a kocsihoz.

Sudár, ringó mellű barna lány volt. Tüzes, fekete szemei olyan csillogóak voltak, mint a sötétben a parazsak. Formás lábaival kacsázva lépegetett a tarlón, vigyázott, hogy az éles szalmacsonkok meg ne szúrják.

Báli cigarettát sodort, mert már látszott, hogy beszélgetés lesz itt egy darab ideig. Amire a lány a kocsihoz ért, már rá is gyújtott és leszívta az első füstöt.

— Hát ezt mikor fattyaztad? — csodálkozott a lány a kocsi rakományán.

— Reggel ezt — mondta a legény.

— Még csak most van reggel.

— Nekem már kettőkor volt.

— De friss ember vagy te!

— Hát friss — nevetett a legény a dicséretnek.

— És ilyen legény nem köti a Borisnak?

Duhaj, kihívó, lélekütő kérdés volt. Báli megfogta a gyeplőket, mintha csak úgy tudna rá felelni, hogy kiköp magából valami gyűlölködő szót, és ahogyan kiköpi, már meg is elégeli, megnógatja a lovakat és elmegy. Mert olyan kérdés volt, amelyik sebeket szaggatott föl benne.

De a lány a gyeplőket tartó kezére tette a maga forró kezét, hát mást kellett mondania, mint amire készült.

— Nem köll neki a parasztlegény, még hogyha a mennybéli csillagokat rakná is a lábai elé. Az annak a betegsége, hogy nem akar paraszt lenni.

Keserű híradást ejtett ki magából a szavakkal. De még így is nagy mehetnékje volt, megrántotta a gyeplőket, hogy megnógassa a lovakat. De szólt a lány, hogy még ne menjen el:

— Ereszd el a gyeplőket, no.

— Akarsz valamit mondani? — kérdezte idegenül.

— Hej, sok mindent, amit te inkább Boristól hallanál.

Nézte Báli. Látta a pajkos mosolygást a lesütött szemek szögletében és azt a figyelő megfeszülést is. amivel a lány szavakat várt vagy

csak egy mozdulatot is, ami igazolná őt.

Eleresztette a gyeplőket, szívott a cigarettájából, aztán elnevette magát pajkosan.

— Hát a Józsi?

A lány kicsit elborult.

— Az meghalt.

— Neked meghalt?

— Meg — állította a lány.

— Látod, egyformák vagytok — mondta a legény, nagy lekicsinylés volt a hangjában.

— Miért volnánk egyformák?

— Nem köll neked a Józsi.

— Hát aztán?

— Nem köllök én sem a Borisnak.

— Akkor még nem köll egyformának lennünk.

— De egyformák vagytok — bizonykodott a legény.

A lány fölemelte a szemeit és azok kinyíltak, mint amikor a felhő elvonul a nap elől.

— Az előbb mondtál valamit.

Báli figyelt.

— Az előbb azt mondtad, hogy a Borisnak nem köll a parasztlegény, még hogyha a csillagokat is lerakná elébe. Hogy az a betegsége, hogy nem akar paraszt lenni. No ugye, mondtad.

— Mondtam.

— Én nem vagyok ilyen.

Fölemelt homlokkal mondta ezt a

lány.

Valami széles horizontú kép ugrott Báli szemei elé a szavak közén. Nagy tájék, irtózatosan merev, körülhatároló vonalakkal. De csak egy pillanatra Még meg se nézhette, hogy vajon a kép alakjai emberek-e vagy legelésző csorda a réti kút tájékán, már el is veszett a kép, csak üres keretet hagyott benne valahol a vágyakozás.

Nézte a lányt. Az újra lesütötte a szemeit, és úgy állt félszegen a kocsi mellett. Keze a kocsi lőcsén volt, közel hozzá. Minthogyha a keze kinyúlt volna valami léiekből, valami vágyból, és hozzá igyekezett volna.

Mondta a lány:

— Vasárnap már a Pólival voltál a táncnál.

Nem hallatszott sem vádnak, sem kérdőre vonásnak, de Báli mégis mind a kettőnek érezte. Már látta.