Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-11-09 / 46. szám

^családi kör

Egyedül

Az ősz hozza őket minden évben, mintha a nyárral, a napfénnyel együtt a remény is megfogyatkozna bennük, hátha?... Tudósok hivatkozhatnának az ember és a természet sejtekben, idegekben rezdülő kapcsolatára, a nők erősebb „ösztönéletére“, amely a tavaszt nyugtalan várakozással, a nyarat a termékenység békéjével, az őszt lemondással, a telet szorongással szövi át. s mindjárt meggyőző magyarázatokkal felvilágosítanának, hogy korunk embere tudatosan közömbösítheti mindezt a természet adta belső vibrálást, ezt a megmagyarázhatatlan hangulatokat kiváltó érzést, amivel a Hold változását, az évszakok múlását láthatatlan húrokon rezgeti végig bennünk női mivoltunk.

Az ősz hozza őket. a magányosok leveleit, a töprengőket, a szorongókat. a panaszkodókat. Elmúlt a nyár. megint úgy múlt el, hogy nem találtak társra, hogy a nyílt, vidám nyári kacagások, az utcák, a terek és a vízpartok ember-özönét felitta az őszi köd, aszályosán üresek az utcák, bezárultak az ablakok és mosolytalanabbak az arcok, a fel-felvillanók. Érdeklődő, baráti, figyelő emberi tekintetekben nem fürödhet magányosságuk. Fáznak a magukra csukott ajtók mögött, s félnek a hosszú téli estéktől.

,.Hosszas gondolkozás után megpróbálok reagálni a Nő 41-es számában megjelent Négyszemközt rovat névtelen levélírójának soraira, mert a közzétett sorok sok-sok magányos ember helyett beszéltek, s úgy érzem, helyettem is.

Nagyon-nagyon érzékenyen érint engem is ez a téma, egyrészt mert nem sokkal elölte olvastam egy másik lapban is arról, hogyan érezheti magát magányosnak az ember. Ha ráadásul van gyermeke, akár a távolban is... De hát ha így élünk, rohanás, gondok — kötik érzések akkor is az embert, ha azok a távolba irányulnak! Egyszóval: a cikk értelme az volt, hogy nem nagyon isineri el a magányérzetet. Az az érzésem, hogy a sorok írójának talán nem volt, vagy nincs is senkije, s ez az érzés merőben mássá formálja az ember lelkét, érzelmi életét.

Olvasója vagyok lapjuknak nagyon-nagyon régen, ha nem is előfizetője, tehát rendszeresen olvasom rovatát, számomra úgyszólván lelki segélyszolgálatot is jelent néha, bár így is tudom, hogy máshol, másoknak is fájhat sok minden, ismételhetném a névtelen levélíró szavait, hogy Lőcsei Pál sok mindent kimondott helyettünk, szinte mindent, de hol a megoldás? Vagy marad minden, ahogy eddig? Valóban, a cikk megjelenése óta érzem, hogy tényleg ki kell ezt beszélni.

Magamról annyit, hogy életem utolsó tizennégy évében négy hozzám nagyon közelálló személyt vesztettem el, szülőket, férjet, egy kedves jóbarátot, s ebből az egyedülléti állapotból szerencse talán csak az, hogy nem vagyok nyugdíjban. Egyrészt, mert nagyon szeretem a munkámat, másrészt, nem hiszem, hogy kibírnám a némaságot otthon. Igaz, van Jiam, kis unokám, de az élet rendje — ebbe már beletörődtem —. hogy minden generációnak megvan a maga élete, beosztása, elfoglaltsága. Ez már a magányt jelenti, meg kell hát elégednem annyival, hogy egészségesek, kevés idejükből szakítanak valamit számomra és marad továbbra is a munka, mert eddig társkeresésre nem gondoltam, mindig idegenkedtem és őszintén féltem ezzel foglalkozni.

A napi munkám sok-sok kisgyerek között telik, néhány munkatársam ha meghív — hívna — is csak haza kell menni, mert teljes családban valahogy kilóg az ember a sorból. így lesz belőle visszahúzódó, s ehhez már nem sok kelt, hogy a lélek kiboruljon.

fiőio) '

Fotó. NOCIAR RUDOLF

Tudom, hogy az öreg fák gyökerei mélyről táplálkoznak, megszakítani őket nagyon kényes dolog, de a cikk elolvasása óta engem sem hagy nyugton a gondolat, hogy a társ nekem is lelki szükséglet; nincs sok ideje az embernek, hogy az egyedüllétet leküzdje. Kellene talán némi megalkuvás is az élettel, vagy az, hogy csak jó természetű ember fogadja el szintén jótermészetű ember közeledését ebben a korban; s nem szabad kiütközniük el nem viselhető dolgoknak, mert mindkét emberben kell hogy legyen annyi intelligencia, hogy érezze, mit miért is tesz, vagy tenne.

Félve ugyan, de most először kimondom, érdekelne kiléte, hisz az nem kötelez senkit semmire, s nem is veszítenék semmit, legfeljebb megkönnyebbül a lelkem, hogy kicsit kipanaszkodhattam magam. Ha a következő számok valamelyikében közzé lenne soraimból, vagy megnyugtató szavaiból erőt merítenék, mert a munkában erősnek kell maradnom, az arcomról senkinek sem szabad leolvasnia, hogy a lelkem Itáborog. s hol van rá a gyógyszer, ki tudja .. . Mindig olvasni sem lehet, bár ez egyedüli szórakozásom, mikor már a kert nem ad tennivalót, ami el- elvonja a figyelmet ideig-óráig, s aztán a falak megint csak nyomják a végtelen csenddel az embert. Néha jólesne az emberi szó, mégis félek, mert a mai élet már nagyon sok szomorú példával is szolgált, így marad sok trtfigányos, lárstalan, szerencsétlen is, mert mennek az évek, és egyre kevesebb a lehetőség. Végül: köszönöm türelmét, s ha tud nekem segíteni, „K. E. ” jeligére keresem majd esetleges válaszát!

Szerettem volna én is meleg, boldog öregkori, de így csak a szomorít, megalkuvó, hideg magány vár rám is. bár még érzem, hogy van bennem melegség, nőiesség, amely kapcsolatteremtésnél talán fontos volna. De nincs kire pazarolni a szépet és jót, amit még adni tudna az ember. ”

„Ha a nőknek írják a lapot, miért nem segítenek nekünk, egyedül maradt nőknek? A „Szeretnék rátalálni" rovatukban is csak a fiatalok ismerkednek. Én, a két gyerekemmel nem találok rá senkire, az én levelemre miért nem válaszol senki ? Magunknak kellene segíteni, hogy ne kínlódjon az ilyen fiatal özvegyasszony is, mint én, egyedül. Egészséges nő vagyok, nemcsak a lelki, a

testi magány is bánt. Arról sem írnak soha, hogyan éljen az ember, ha aludni sem tud, ideges, mert egyszerűen leste is van, igényli a szerelmet. Az utcasarokra mégsem állhat ki, azzal sem szólíthat be valakit, hogy feküdjön le vele egy éjszakára, aztán isten áldja. Szedjen nyugtatókai, dolgozza agyon magát, várja amíg megöregszik ?"

„Második levelem ez már, amelyben sürgetem, hogy küldjenek válaszokat az ismerkedést kérő soraimra. Karácsonyra szeretném, ha találnék valakit, aki a kisfiamnak szerető apja, nekem jó társam lenne. Hogyan éljem így át az ünnepeket, amikor mindenki az otthonában, családi körben örül? Higgyék el, borzasztó egyedül lenni egy gyermekkel több napos ünnepeken. A hét eltelik, az óvodában a játszótársakkal jól elvan a fiam, én meg a munkában, beszélgetünk, érdeklődünk egymás iránt. De hét végén — nem akarok senkinek a nyakára menni, meg mindenki a saját családjával akar lenni, nem másokat ist ápolni. Azt mondtam magamnak, ha karácsonyig nem találok valakit, nem bírom tovább. ”

Mit felelhetünk nekik? Hogy váljanak türelemmel, keressenek fáradhatatlanul? Hogy ne oldódjanak fel az első. szívüknek tetsző szóra, hogy nézzék meg. ismeijék meg, ki mondta, s miért? Hogy ne legyenek hiszékenyek? Hogy ne legyenek bizalmatlanok? Hogy ne reménykedjenek? Hogy ne adják fel a reményt? Hogy jobb a nyugalmas magányosság, mint az egymást őrlő párkapcsolat? Hogy több gyermekkel másodszor férjhez menni nagy kockázat — éppen a gyermekek miatt? Hogy ne áldozza fel magát a gyermekei miatt, ne ítélje magát egyedüllétre az özvegy, az elvált édesanya? Hogy-folyamodjon valamiféle megalkuváshoz?

Olvasónk levelében vitát szeretne, vélemények kereszttüzében tisztábban látható lehetőségeket. Á témára való tekintettel jeligésen is elfogadjuk levelüket, ha úgy érzik, hogy van mondanivalójuk, hozzá tennivalójuk az elmondottakhoz, de ha részt szeretnének majd venni a magányosok vitazáró találkozóján, jó lesz, ha levelükben címüket is feltüntetik.

H. MÉSZÁROS ERZSÉBE1