Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-11-02 / 45. szám
^családi kör Embert nevelni Gyermekeim révén idestova harminc éve szorongok az iskolapadokban. Még meg sem száradt diplomámon a tinta, amikor nagyobbik gyerekem elfoglalta helyét a kopott kis iskolapadban, ahova olykor-olykor mint szülő, én is beültem még. S még sokáig biztosítja számomra a kis padot a következő iskolás gyerekem is. Ha jól számolom, akár nagymama is lehetnék, mire sikerül megszabadulnom az iskolától. Igaz, nem is sietek, hanem valami szorongó rossz érzés siettet, valamiféle lelkiismeret-„furdalás”. Nem mondom, magatartásommal nincs különösebb baj... Beférek még a kispadba, meg is jelenek, ha hívnak, rendszeresen. Sőt, ha nem hívnak sem kerülöm ki az iskolát, kiváltképpen pedig a tanítókat. Nem szoktam csevegni a mellettem ülő anyukával, és türelmesen végighallgatom az osztályfőnök mondanivalóját az iskola és a szülők nagyszerű kapcsolatáról. Mert hát a szülők és az iskola között igazán jó a kapcsolat Van olyan ügyes apuka és anyuka, aki pótpedagógusként kirándulni mehet a gyerekekkel, jutányos áron autóbuszt szerezhet a kirándulásra, propagációs anyagot a faliújságra, színházjegyet egy jó előadásra, sőt protekciót is egyikmásik munkahelyre ... Dehát a gyerek az más ... Ülök a padban, és irulok-pirulok a felismeréstől, már látom is, hogy szamárfüleim nőttek vagyis kertelés nélkül kimondom, amit érzek: hiába járok immár harminc éve az iskolába, egy-két diplomám ellenére is bukott anyuka vagyok ... Szóval, hiába dobáltam ki régebbi bútoraimat, hogy könyvespolcra cseréljem őket. hiába kalkulálom havi bérembe a gyermekek művelődésére szánt pénzecskét, vitatkozom arról, hogy Nemecsek Ernő volt-e nagyobb hős vagy Nyilas Misi. . . Hiába mondom részletesen hol, merre jártam szolgálati utamon, milyen üzemben mit termelnek, ez mind semmi... Esti mese helyett (családi) kórusban mondjuk a Tiborc panaszát, és t) fürdőkádból is a cselszövő áriázik .. . mégsem vagyok mintaszülő . .. Hebegek, habogok. mikor felszólít a tanár: — Hát, kérem ..., a törtek osztása törtekkel... kicsit mintha már elfelejtettem volna, és való igaz, hogy arra sem emlékszem már, Napóleont megmérgezték, vagy természetes halállal halt meg. A mellettem, meg a hátam mögött ülő apuka is elnézést kér, de a nyelvtanhoz, a számtanhoz, sajnos nem sokat értenek. Persze, nem olyan buta szülő egyik sem, hogy ne tudná, a tanár is ember, a tanár is tévedhet. . . sőt. isten őrizz kimondani egyszerűen azt: nem a szülő, meg a gyerek van az iskoláért, hanem fordítva. De azt tévedhetetlenül tudom, hogy ez az apuka, aki történetesen vasesztergályos, bemegy a műhelybe, kezébe veszi a vasat, megnézi a tervrajzot, és máris tudja, milyen munkaeszközzel mit kell rajta megmunkálni, hogy az anyag engedelmeskedjen. A J1Ö10) másik apuka is tudja, milyen magot hová és mikor vessen el, hogy abból a lehető legjobb termés legyen. Persze, a harminc év alatt sok pedagógus ilyen-olyan emlékét őrzöm. De semmiképpen nem azokét. akik mindenáron azt igyekeztek bebizonyítani, mit nem tud kis tanítványuk . . . Nem tudom, ki hogy van ezzel, de igen szerettem azokat a tanítóimat, akik itt-ott megéreztették velem, hogy én is tudok valamit, tán még többet, mint magamról gondolnám. Mert lehet, hogy a tankönyvből megtanult hibátlan szöveg kifogástalan tudás-alapanyag, de az sem kutyadolog, amit más forrásból szereztem meg, és kombinálom össze szaporodó ismereteimmel. . . Bukott szülő létemre is úgy gondolom, hogy a fejlődő gyermeknél, sincs ez máshogy. A gyerekeink milliós tömege, nemzetünk legdrágább „nyersanyagkincse”. És egyáltalán selejtet hagy maga után. Vagyis nem mindegy, hogy milyen szándékkal nyúl ehhez a nyersanyaghoz. Azt mondja-e, hogy édes fiam, akarom, hogy tudj . .. vagy pedig azt: nem kell feltétlenül mindenkinek diplomát szerezni... Nem akarok én belekon tárkod ni senki hivatásába, de nem pedagógia az, hogy elmagyarázzom az anyagot, a következő órán meg szószerint visszakérdezem, akár az osztály is osztályozhatja, hiszen ellenőrizni a gyermek is tud már... A jó szakmunkás tudja, mit lehet kihozni a kezében tartott anyagból. A pedagógusnak is tudnia kellene... Az összefüggések nem ilyen egyszerűek, tudom. A pedagógus munkája valójában hivatás, gyönyörű alkotóművészet, teremtő, feleKönözsi István felvét* lősségteljes tevékenység. És ha most valamelyik ism rős tanár azt gondolná, hogy sértettség, rosszindul szól belőlem, mert „bukott szülő” vagyok, az nagyt téved. Igaz, kicsit elkanyarodtam de tudom, hoj osztályt kell ismételnem mindaddig, amíg kisebb gyermekem helye is ki nem hűl az iskolapadban. És még talán újabb tíz-húsz év. De ha valamelyik tan őszintén megkérdezné, miért izgulok ennyire, akk megmondanám, hogy gyermekeink szétfoszlott álm iban a jövőjüket féltem. Egyikünknek sem lehet mi degy, hogy milyen utódokra hagyjuk az örökséget, családi fészket, a házat, a földgolyót.. . Nincs sz momra szebb érzés, mint gyermekem merész áln jövője felől. Tudom, hogy fontos minden egyes hí feladat, megtanult szöveg, példásan becsomagolt í zet, töltőtoll, tornaruha. Mégis azt mondom, valai más is kell ahhoz, hogy ebből a gyerekből rége (orvos, műszerész, vegyész, gépszerelő ...) legye Szeretném hinni, hogy minden fogyatékosságom ell nére sem fölösleges több szót ejteni irodalomé történelemről, emberi kultúrákról, talán még akkk sem, ha egy más tantárgy mostohább pártfogást kap« is... és hogy nem vétek konok elhatározásra, szív munkára nevelni csemetéinket, még akkor sem. mindenből nem egyformán jeleskednek. Mert én ,.b kott szülő” létemre is nyíltan bevallom a pedagót iránti tiszteletemet. Nincs csodálatosabb dolog a vil gon, mint embert nevelni... MEGYERI ANDRE
