Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-10-26 / 44. szám
De — mert az a kor a bicskabirtoklás szenvedélyének kora is volt számomra — ennek az ajándéknak is nagyon megörültem. Az öreg valóban tréfált. S ennek még jobban megörültem. Önfölvétel Milyennek őrizhet engem magamat a saját emlékezetem ? Érzéseimről való benyomásaimban nemigen bizom. De van romolhatatlan, tárgyszerű adat is. Tizennégy éves voltam, iskolából jövet megálltunk mindig a B. és a Sz. utca sarkán, hogy befejezzük elválásunk előtt az útközben kezdett vitát. Egy hentesüzlet volt ott, kirakata nagy párkányt hagyott. Ide raktuk le a könyveinket. Osztálytársaim a lányok rosszabb sorsáról beszéltek. Kiszúrják a fülcimpájukatl Micsoda tortúra! Akár ahogy a vadnépek megvagdalják a fiataljaikat! Azt állítottam, hogy az nem fáj. A fülcimpában nincs érző ideg. Illetőleg alig van. B. tamáskodott, T. is. Nem sokáig. A hideg, határozott eminens. S. kihúzott kabátja hajtókájából egy gombostűt. — Szúrd át akkor a magadét. Fogtam a gombostűt, átszúrtam vele a cimpámat. — Fáj? — kérdezte szenvtelenül. — Nem. Kivett még egy tűt. — Szúrd át akkor a másikat is. Átszúrtam. Ott álltam a következetesség bajnoki dobogóján, kihúzva magam, fülemben egy-egy gombostűvel. És egy csak nemrégen előhívott fölvétel agyam lusta működéséről. Anyám öccse mosolyogva jött meg a parókiáról. Egy nem nagyon módos gazda, de mégis presbiter, volt bent a papnál. Pipázott és persze köpködött, de mindig gondosan a papék újonnan vásárolt kis szőnyegére. Hogy meg ne sértse vendégét, a tiszteletes észrevétlenül arréb-arrébb tolta lábával a szőnyeget. A látogató távolról is — ügyes célzással — csak arra köpött. Azt hitte, a szőnyeg arra való, hogy védje a padlót a piszoktól. Mert azt ki lehet rázni. Mindenki nevetett. Csak ón nem. Nem értettem, mi itt az ok a gúnyolódásra. Magam is azt hittem, a szőnyegeket a padló kímélésére csinálják. Az a gazda a mi utcánkban lakott, gyakran elment a ház előtt, s mivel nagy pipás volt, ki-kíköpött ott is. Évtizedekig mosolyt keltve: újra s újra fölidézve a szőnyeget meg a papot. Mindvégig ki voltam zárva a vigadásból. Most egy-két esztendeje ötlött hirtelen az eszembe, illetve ért meg végre agyam egy kis rekeszében az, hogy a szőnyegeket nem a padló megóvására tartják. Ahogy hosszú évekig viszketett kamasz agyamban, míg ki tudtam magamban igazítani, ezt a fogalmazási ficamot — a cecei fatelep hirdetését, melyet naponta tízszer elolvastam — Mészeladás kapható. De itt végül egy valóságos fénykép, nézd. Az első, amely készült rólam. Illetve nem rólam, mert hisz csoportkép. Egy hajdani ozorai szüret résztvevői állnak, ülnek, guggolnak rajta, egy hajdan-volt amatőr fényképész, Győrváry tanító úr megörökítésében. Anyám, testvéreim, unokatestvéreim, egy nagy család-terebély körében vagyok látható, mindmáig a legjellemzőbb találattal. Egy gyönyörű ifjú nő tart az ölében. Két méztől ragadós kezem között szőlőfürt, akkora, hogy hasamtól térdemig ér. A két lábfej kacsásan egymás felé fordul. Ez is azt mutatja, amit a félrebillent arc is és az egész elemyedt test. A képen minden szem csillogva mered előre, a lencsébe, amelyből akkor világszerte madár kiröppenését -< ígérték a fekete lepel alá bútt fényképészek. Csak az én szemem zárva. A Nyilvánosság, a Megörökíttetés nagy pilla:0 natáig a Madár sem tartott ébren; elaludtam. Soha védettebb helyen. A szép ifjú nő, aki bal karjával megdőlt fejemet ^ fogja, jobbjával szintén szőlőfürtöt emel a magasba, mintegy S felénk nyújtva, nekünk kínálva. Helyettem is ő néz — biza■£ lommal, bátran — erre, a jövőbe. Szótváró asszony Szóljatok, keressétek csak a szót ki ahogy képes. Próbálkozzatok susogást kínálva — szellő fűszálnak, mosolyt kínálva — szemérmes szerelmes, s kívánva válaszul épp csak mosolyt, de pattogva is — magánnyelvű lángok, magánnye/vtanú záporok s pörölve, szótárt nem kapott parti hullám, magában dödögő tanyai szú, homlokráncaival is további harcot szavaló szabadsághős a kötélen, szélütötten is még torz fintorokkal jól végrendelkező öregapánk, jajkiáltással — fagytól dörrenő fa — rianás dörejével tavi jéglap — Nem igaz, hogy meghalt a lehunyt szemű asszony. Vagyis, hogy nincs kinek beszélni, mert hogy már senki nem vár ily beszédet; csak elszokott a szótól, ott heverve az az asszony csalánban, Tisza-mélyben, sír-mélyben, hogy ha mégis eltemették. Attól ül föl, ha szót leltek ti, ha fölfülelhet a ti szavaitokra, bár kőfalon keresztül, attól áll föl, áll neki főzni, meleget fiainak, attól terít meg a tiszta szobában kanalat osztva vendégeknek is. Kisértet Ma délelőtt a lég üvegszeríí. Üvegfalon s új üvegfalon át ámulva lépdelek, hogy — este bár szívem majd szétrepedt — ládd mily egyszerű élni csodát, élni tovább. Szüretbúcsúztató Közel megint november, ázik, ami még villog, a levél. Szürkület van alkonyodásig s mélységes — csillagtalan — éj. Átjön ismét a füst-, a szénszag a vonatzajjal a tavon. Szétszed mindent a komoly évszak és ugyanakkor összevon. És van dal is még! Némely árva madár hol itt hol ott kiált visszhangra várva: kalitkája a végtelenülő világ. Gazdag szüret volt. Újra: „tőgyként csüngtek a fürtök"! Reszketeg állnak sárban a kifejt tőkék, ridegbe hagyott tehenek. Emlékszel? Régvolt évek őszén, ha lomb lehullt, táj kopaszuk: hogy kitűnt minden hegyi ösvény! Mily messze nyílt és nyúlt az út! Mennyit éltem! S mi vár ma még itt? No, út meg út De hova visz? Élnék akár százezer évig, kalitka lenne csak az is. Fölnyúlni, hány arany gyümölcsre hívtad rég, csillag-lombozat e kezet mely — hogy föl ne döntse — vaksin pohár iránt matat. Örök a fény a gomolyon túl, uralmadon túl, közel éj? —: No, egy kortyot még, búcsúzóul, az kimaradónak: ne félj! (nöi5)
