Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-10-26 / 44. szám

Ajándék a szívélyesen kitáruló ajtó, a kézfogás, a figyelem, a szülőföldet és a világot körénk varázsló otthon, az emberiségben és anyanyelvben gondolkodó szellem közelsége. Önző születésnapi köszöntőnkkel azt kívánjuk a 80 éves Illyés Gyulának, legyen még sokáig velünk számontartó és számonkérö szeretetével.

Ahogy elkészültem, bementem hozzá. Visszaküldött:

— Csak gyakorold magad; olvass csak, ha egyszer lehet.

Bent a faluban volt még egy cégtábla. Oda kanyarította a

kocsit, meghúzta a gyeplőt.

— Na, olvasd el ezt is.

Aztán a kereskedőhöz, aki látva a kocsit, kilépett a küszöbre, a kitámasztott két ajtószámy közé, amelyeken rafiaköteg és egy füzér ostorszíj csüngött, mint valami lófark.

— Ha nem sértjük meg vele.

Félhangosan végigolvastam az idegen nevet, melyben w és sch is volt, és nagyot lélegeztem; ez volt addigi életem legnagyobb műveltségi teljesítménye. Ahogy bevégeztem, apám kalapot emelt; köszönt szóval is a kereskedőnek s továbbhajtott.

De közben — úgy, hogy én ne lássam — felém hajtva oda emelte fejét a kereskedőnek, hogy ehhez mit szól.

Szótlan, magányos ember volt. Nyilván azért szerette az utazást. Minden ürügy jó volt, hogy befogjon, kikerekezzen a pusztából.

Már a bakon volt, s én csak néztem mindegyre, lentről.

— Na, ülj föl. De ...

S maga elé emelte mutatóujját. Vagyis, hogy az úton hallgassak, húzzam meg magam az ülésdeszkán.

Magam sem voltam beszédes természet.

Vad, idegen halmok közt kocsiztunk. Nagy-Székely felé. Majd erdő mellett mentünk. Tudta, hogy juhászbotnak való ágat nézek a bokrokon, azért jöttem el vele. Egy helyen megállította a lovakat, s némán egy bokor felé nézett. Követtem tekintetét, s máris ugrottam le a kocsiról, s szedtem elő a bicskám. Gyönyörű kampós ág nyúlt előttem.

Amikor visszaléptem volna a kocsira, hirtelen a lovak közé csapott. Mosolyogva nézett hátra rám.

Boldogan futottam a kocsi után; sose játszott velem.

De a lovak egyre gyorsabban vágtattak. Kifulladtam. A kocsi is, a két ló is ijesztően kisebbeden.

Köröttem pedig az idegenség ijesztően nőtt. A hatalmas és félelmes országút, elöre-hátra a világ végéig vezetett! Már

ILLYÉS GYULA

Fényképdoboz

Apám

Fájt a fogam, kikivánkozott, tejfog volt. Apám rákötött egy zsineget, a zsineg másik végét a kilincsre csomózta. Kitárta a nehéz műhelyajtót.

— Én is becsaphatnám. Vágd csak be te magad.

S kezemet az ajtó éléhez kormányozta.

Aztán:

— Légy a magad embere.

Ránéztem, szorongtam. De oly természetes módon fordított hátat, s ment munkáját csinálni, hogy a bizalom súlya alatt nem tehettem egyebet: lehunytam a szemem, nagyra tátottám a szám, s egy öngyilkossághoz elég elhatározással bevágtam az ajtót. A fog kirepült. Nyelvem elöntötte a vér. Nem tudtam szólni. Hozzáléptem, megérintettem, mutogattam. Ö épp csak hátrafordult:

— Menj ki az udvarra köpni.

Óriási büszkeség öntött el, hogy milyen nagyot, férfiasat, véreset köpök, s hogy senki sem látja.

Kocsin mentünk ki a pusztáról. A várni szőlőhegyek alatt volt egy magányos csárda. Megálltunk. Az ostomyéllel rámutatott az eresz alatt húzódó, hosszú betűsorra.

— Olvasd el, amig bent vagyok. Ha megakadsz, gyere be értem.

Bement, rám bízva az ostort is; olvasni kezdtem.

„Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be. Bort mérnek itt literbe, de nem adnak hitelbe."

(nő 14)

nem tudtam volna hazatalálni. Megálltam, mert lábam is elütöttem, mezétláb voltam.

A domb tetején a kocsi is megállt.

Végre utolértem. Melléültem.

— Miért nem kiáltottál?

Nem válaszoltam. Oldalvást rám mosolygott, aztán abbahagyta a mosolygást, mert én épp csak visszapillantottam rá; ekkor már nagy fiú voltam, tizenegy éves. Azután pedig ezt mondta.

— Rátarti ennyire mégse légy.

Ilyen közelségbe se kerültünk soha többé.

Apám apja

— Ki fia vagy?

Barátságtalan kérdés. Leginkább rajtakapást követ, vagy kötekedést vezet be. Ha mégis puszta érdeklődés, arrafelé az a szokás járta, hogy apánk nevével együtt anyánkét is meg kellett mondanunk. De ezt tőlem a saját nagyapám kérdezte.

Annyit hallottam, hogy az aztán a „dalia ember", hogy akkor is magasnak képzeltem, de jelenlétében is, amikor már alacsonynak láttam. Szemlátomást töpörödött, olyanformán, pontosan, ahogy valamikor növekedhetett, élete elején. Ezt csizmái mérték. Még a hajdani daliás termetre készültek. Keveset használódtak, s igy egyre újnak látszottak. S egyre hatalmasabbaknak. Főleg, amikor ült bennük az öreg. Majdnem mindig ült, a nagy gondolkodó székben, nyáron a gangon, télen a kályha mellett. Gyakran elszunyókált, s mintha ilyenkor lepte volna meg a töpörödés. Valósággal eltűnt a bádogkemény, mindig ragyogóra suvickolt óriási szárok mögött; kettős templomtornyokként meredtek előtte.

Akkortájt évente kétszer láttam; húsvétkor, karácsonykor. Bonyhádon voltam gimnazista, vakációkor jövet-menet Dombóváron kellett átszállnom. Ott volt neki két háza is, hatalmas belsőséggel, kerttel, a város közepén, a gabonapiac téren. Bátyám kioktatott, hogy a rokonlátogató gyerekeknek mindnek ad egy koronát.

Felesége akkor már halott volt. Egyik menye tartotta rendben, mégpedig példásan, a belsőség aljáig elnyúló ház végén egy tiszta szobában és konyhában.

Amikor rányitottam, akkor is aludt, nagy magányában, de családszerte emlegetett vigasztalói társaságában. A csizmákba süppedt térdeken nagy templomi énekeskönyv, kinyitva. Mellette az ablakpárkányon, éppúgy keze ügyében, nagy csatos üveg, jócskán megfogyatkozott tartalommal. Ezek fedezékében aludt. Morcosán nézett ki rám bajuszként leboruló szemöldöke alól.

— Ilyenkor énekelek — mondta fölébredten, de nem magához térten.

— Hiszen aludt — mondtam megfogva s számhoz emelve fekete, száraz jobbját.

Pislogott, krákogott, megint megnézett.

— Mi kell? — kérdezte végül.

Ez az ember valamikor csacsihátra, birkahátra, sőt a saját hátára ültetett. Megsértődtem.

— Rám hagyták, nézzem meg magát.

— Engem?

— Öregapámat.

Ez majdnem lebecsülésként hangzott. Ismertük és használtuk már otthon a nagyapa formát is.

Kicsenghetett valami ellenségeskedés vagy nyegleség a szavamból. Hidegen oldalvást nézve kérdezte:

— Ki fia vagy?

— Az apámé — mondtam takaratlan ellenségességgel.

A sokszor becsapott vagy becsapódott öregek gyanakvásával, fejét előre nyújtva mért végig.

— Nem hallom. Kié?

Most a szokásos szólást mondtam. Apám, anyám teljes nevét. Azok fia vagyok.

— Melyik?

Abban a korban voltam, amikor utáljuk a keresztnevünket. Undorral, megvetéssel, hogy ilyen rám nem illő nevet kell viselnem, szinte sercintve löktem le ajkamról a keresztnevem.

— Az még ilyen kicsi — mondta visszautasítóan, igaza tudatában.

— Hát ide nézzen — mondtam nekij s kivettem a zsebemből a bizonyítványomat. Kiteregettem, elébe tettem. — Mi van ide írva? Itt olvassa.

Azok az egy koronák valamikor nyilván jutalomdíjak voltak, a jó bizonyítványért. De most már hol megmutatta az ember a bizonyítványt, hol nem. A kevés iskolát járt rokonnak egyre ritkábban, hisz úgysem értett sokat belőle.

Az öreg előtt ott volt a szemüvege. Nyúlt érte, de aztán inkább a zsebébe nyúlt. Kiemelte ódivatú, még egyszájú bugyellárisát, kikotort egy pénzdarabot, s az ablakpárkányra tette.

— Elteheted.

Nem vettem el. Gondoltam, otthagyom, ha még a kezembe se adja.

Nem mozdultam.

— Na, gyere ide — mondta.

S mivel nem mozdultam most sem, fölkelt. Csizmái mintha hónaljáig nőttek volna, holmi mankók módjára. Odahuzigáita őket a kredencéhez; kinyikorgatott egy meg-megszoruló fiókot.

Ami ezután történt, ahhoz azt az etnográfiai közhelyet kell fölmelegitenünk: a múlt századi betyárvilág a pásztorokkal való együttműködésre volt alapozva. Azok táplálták, bújtatták, védték egykori bojtártársaikat.

— Neked adjam Sobri evőkését?

Ehhez meg azt: Sobri ott a közelünkben — Lápafőn — végzett magával egy hősi — hányszor hallott — csata után.

Attila kardja nem lett volna olyan ajándék.

Kezembe tett egy vadonatúj, gyöngyház-nyelü bicsakot. Még dugóhúzója is volt, ahogy a gyors pillantás alatt megállapítottam, szememet az öreg arcára irányozva, mert megéreztem, hogy mosolyog.