Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-10-19 / 43. szám
kaleidoszkóp V A huszonöt éves Jana Wache gyermeket várt. A szülés várt időpontja előtt négy nappal erős fájások jelentkeztek, mire a fiatalasszonyt beszállították Hof város kórházába. — Siet a gyerek! — mondta dr. Klaus Meyer, az asszony nőgyógyásza. A szülőszobában császármetszésre tettek előkészületeket. Mikor a „fiatal anya" a műtét után magához tért, nyomban feltette a kérdést az ágya mellett álló nővérnek: — Fiú vagy lány? — Az ápolónő azonban furcsán hallgatott. Valamivel később megjelent a betegszobában dr. Meyer, és kurtán ennyit mondott: — Sajnálom, Wachéné. Álterhesség volt. Az egészet csak beképzelte magának. Csaknem pontosan két évvel a fájdalmas „látszatszülés" előtt az asszony világra hozta Markus nevű fiát. Ugyanannál az orvosnál, ugyanabban a kórházban. És császármetszéssel, mert amint dr. Meyer akkor megállapította, a medencéje túlságosan szűk. A kisfiú megszületése után az orvos azt javasolta, hogy a kistestvérrel inkább várjanak két évet, Janának fogamzásgátló tablettát irt fel, de egy év után az asszony nem szedte tovább, mert állandóan hízott tőle. Az amúgy is dundi fiatal nő testsúlya már elérte a kilencven kilót. Nem sokkal ezután elmaradt a menstruációja. — Terhes vagyok — közölte Jana a férjével. Dr. Klaus Meyer vizeletvizsgálatot végeztetett, és megerősítette a diagnózist: a hetedik hétben van. A „terhesség” a szokásos módon folyt le. Az asszonyt hányinger kínozta, a mellében feszültséget érzett, a testsúlya tovább növekedett, és érezte, hogy a „gyerek" mozog. Babakelengyét vásárolt, a férje bölcsöt barkácsolt. Dr. Meyer, aki a kórház mellett magánrendelőt tart fenn, havonta megvizsgálta a leendő anyát, és megállapításait pontosan bevezette a páciens törzslapjára: a vérnyomást, a magzat fekvését és szivhangjait. A hetedik hónapban az orvosnak úgy tűnt, kettős szívhangokat hall. Ikrekre gyanakodott, és az immár 1 10 kilóra gyarapodott Wachénét ultrahangos ellenőrzésre küldte a szomszéd utcában lakó kollégájához, dr. Günter Braunhoz. A belgyógyász ellenőrizte a „magzatot", majd kijelentette: — Ikrek nem lesznek, de a gyerek nagy. A harminckettedik hétben van. Aztán jött a meglepetés, dr. Meyer a gyermek helyén csupán egy diónyi cisztát talált a petefészken. Ezt eltávolította. — Egész az utolsó percig nem kételkedtem a terhességben — hangoztatta dr. Meyer. Ezzel a tévedéssel most az igazságügyi szervek is foglalkoznak. A hofi államügyész a fölösleges császármetszés kapcsán gondatlanságból okozott testi sértés miatt folytat vizsgálatot. A házaspár fájdalomdíjért akarja beperelni az orvost. A VÉDELMEZŐ LÁZ Több ezer esztendős az a vélekedés, hogy a láz hasznos az élő szervezet számára. Hippokratész (i. e. 430—477) kereken ki is mondja, hogy a láz eredményesen segíti a szervezetet a betegség elleni küzdelmében. A pontos összefüggés a láz és a betegség között persze csak a XIX. század végén kezdett kirajzolódni, amikor megfogalmazták azt az elméletet, amely szerint a láz nem azt jelenti, hogy a beteg szervezet képtelen normális, állandó, tehát 37 fok körüli értékben tartani a maga belső hőmérsékletét, hanem — ellenkezőleg — láz idején is ellenőrzött a test hőmérséklete, csak éppen a normálisnál nagyobb értéken szabályozva. Maga a megtámadott szervezet gondoskodik — a betegség ellen — saját hőmérsékletének növeléséről. Arra a következtetésre jutottak, hogy a láz általában jótékony hatású, ám veszélyessé is válhat ha nagyon magasra szökik, vagy ha sokáig tart. Később azonban, a XIX. század legvégén — a lázcsillapítók megjelenését követően — változott a vélekedés a lázról: az orvosok, látván, hogy az új gyógyszerek hatásosan csökkentik vagy meg is szüntetik a beteg lázát (sőt fájdalomcsillapító hatásúak is), egyetértésre jutottak abban, hogy — miután a láz gyógyító szerepét nem igazolták formális bizonyítékok, illetve a lázcsillapítók A Hipotalamtisz égés: sor életfolyamatnak — igy a szervezet hőháztartásának is — megbízható szabályozója. javítottak a betegek közérzetén — a lázat a betegség káros velejárójának kell ítélni. Évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy ez a nézet meginogjon. Hogyan jelentkezik a láz? Az esetek többségében úgy, hogy patogén (fertőző) tényező — baktérium, vírus, gomba, stb. kerül a szervezetbe, ahol bizonyos típusú fehér vérsejtek (leukociták) azonnal támadást indítanak a behatoló ellen: hozzátapadnak a fertőző mikroorganizmusokhoz, s bekebelezik, „elemésztik" őket. E felfaló folyamat (fagocitózis) közben az immunrendszernek ezek a fehér vérsejt-katonái kis molekulasúlyú fehérjét választanak ki magukból, s az így, „saját rezsiben" előállított (endogén) fehérje viselkedik belső (endogén) lázkeltetöként. Baktériumfertőzés esetében az endogén lázkeltö termelődését — úgy látszik — a baktériumok és a fehér vérsejtek közvetlen érintkezése indítja meg előbb vagy utóbb. A lappangási — a fertőzés kezdete és a láz fellépte közötti — idő ugyanis a különböző fajokban nem azonosan hosszú. Túlérzékenység (allergia) esetében szintén kialakulhat láz. Több immunológus kutatócsoport kimutatta, hogy miután az egyén először kerül érintkezésbe az allergénnel — érzékenyítö idegen anyaggal —, tehát miután immunológiailag szenzibilizálttá válik, az allergénnel való újabb találkozásnak már nemcsak az immunológiai reakció (kiütések, stb.) második fellobbanása a következménye, hanem egy vagy több szövetkárosító hatása, hiperszenzibilitás-reakció, azaz túlérzékenységi állapot is. Ilyen túlérzékenység nemcsak mikroorganizmusok, hanem gyógyszerek, ételben levő — a beteg számára „mérgező" toxikus — anyag, idegen szövet beültetése, vagy daganatos elváltozás hatására is kialakulhat. Bármi legyen is azonban az allergia okozója, ez az allergén riasztja a fehér vérsejtek különleges csoportját, a T-limfocitákat, amelyek tüstént sajátos „izgató vegyületet" kezdenek termelni. Ettől a mozgósító vegyülettől serkentve — tehát másodlagos folyamatként — indul meg a szervezet immunrendszerének támadása a túlérzékenységi reakciókért felelős idegen anyag ellen, s a betolakodó legyűrésére riasztott falósejtek (fagociták) állítják el, „munka közben" az endogén lázkeltőt. ■» A kutatás legújabb eredményei sorra arra vallanak, hogy mind nehezebb cáfolni a láz hasznosságát. A láz fejlődéstani története már legalább 400 millió évvel ezelőtt, az első gerincesek megjelenésével elkezdődött. Ez a hallatlanul hosszú törzsfejlődés maga is erősíteni látszik azt a feltevést, hogy a láznak jótékony hatású fegyvernek kell lennie. Minthogy a testhőmérséklet növelése „energetikailag drága" folyamat (az energiafordítás minden foknyi hömérsékletfokozódás esetében hét százalékkal nö), kevéssé valószínű, hogy a természet száz- és százmillió éven át „megtartotta" volna ezt a képességet, mégpedig oly elterjedten az állatok körében is, amint tapasztalható. Bizonyára azért nem selejtezte ki a természet a láz jelenségét, mert az életnek szüksége van azokra a hatásokra, amelyekkel a láz javítja a betegség ellen küzdő lény „esélyeit". 0. J. HA HORKOL A PARTNER ... Körülbelül minden negyedik férfi mellett nem létezik éjszakai nyugodalom, mert horkol! Ennek a partner számára nagyon kellemetlen szokásnak csak az esetek csekély hányadában áll egészségi ok (polip vagy orrsövényferdülés) a hátterében. Ezek a férfiak a legszívesebben hanyatt fekszenek, így egész testük izomzata — fejüké is — ellazul. Ennek következtében viszont az állkapocs leereszkedik, kinyílik a száj, hátracsúszik a nyelv, s így részben elzáródnak a légutak. A lényegesen beszűkült résen a levegő csak összesűrüsödve préselődhet át. A lágy szájpadlás mozgásba jön a huzat következtében, s máris hallható a gözfűrészre emlékeztető hortyogás. Aki vérbeli horkoló mellett akar éjszakai nyugodalmat találni, annak leleményesnek kell lennie, hogy saját magán segíthessen. A leghatékonyabb ellenszer: rávenni az illetőt hogy oldalára fordulva aludjék, mert úgy lehetetlen horkolni. Ezért kellenek hát a különböző trükkök, varrhatunk például teniszlabdát vagy egyéb kicsi, kemény és gömbölyű tárgyat a pizsama hátára, hogy partnerünk ne bírjon háton feküdni — persze, az is előfordulhat, hogy egyszerűen leveti a pizsamáját, ha éjszaka felébred. Azzal is próbálkozhatunk, hogy amint az első horkantás felhangzik azonnal rászólunk, hangosan és erélyesen: — Fordulj hasra! A horkoló a hangos szóra eleinte felébred, de ha sokáig és következetesen alkalmazzuk ezt, hamarosan reflexszé válik számára a mozdulat, s álmában, még a fürészelés beállta előtt képes hasra fordulni. Végül: a legmegátalkodottabb horkolót is el lehet hallgattatni, ha egészen könnyedén megérintjük az ádámcsutkáját. > (n ö 17
