Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-10-20 / 43. szám
DUBA GYULA — Te kedves — súgta a fiú hálásan —, én kedvesem ... Vitte Nagybene Péter kerékpárján a lányt, akit szeretett, s hitte, hogy az viszontszereti, bár alig ismerte. Tulajdonképpen érti nagymamát, amiért ellenkezik és háborog, de hát mit tegyen, ha az idő, a mindent felforgató, változtató idő olyan lányt hozott elébe, akinek nem ismeri a szüleit, akivel nem járt együtt iskolába, és nem játszott vele kertekben, buja tormalevelek rejtekében iskolát és gyerekházasságot, sem a Pilinckében nem fürdött vele, s a várva várt, pénzadományozó húsvétokon sem öntözte meg szagos vízzel, nem leste vágyakozva a padlás cserepeinek nyílásán át, mint Lenkét; mégis megszökött vele a többiektől, és boldogan viszi kerékpárján, mint valami kincset, drágaságot, lelkendezve, ahogy az örömeinket hordozzuk, visszük magunkkal mindenüvé, s a bánatunkat is, melyektől nem szabadulhatunk, és nem is akarunk szabadulni, hiszen a miénk a birtokunk. Néptelen sötét falu maradt mögöttük, csendjét néhány kutya lusta ugatása verte fel. Aztán férfiak jöttek szembe, és megszólították őket: Hová viszed a lányt, koma, loptad talán? Hahotázva nevettek, és a fiú gyorsan hajtott. A határtalannak tetsző, tágas mezőn jobban érezte magát. Majd egyszerre a fahíd állt előttük. A hídból ugyan keveset láttak, mert távolabbról csak közvetve mutatkozott. Az út szürke sávja benyúlt egy tömör, sötét és magas falba, és kettészelte azt; a folyó menti óriás füzek és parti bokrok sora a hídtól szétfutott észak és dél felé, s amikor bejutottak a fal széles résébe, rövid idő múlva a kerekek surrogásán megérezték, hogy már nem a kövesúton, hanem durva deszkákon és gerendákon futnak. Kétoldalt zömök korlátok futnak előttük, a híd vaskos karjai. Ezzel egy időben az állandó, erőteljes zúgást is hallották, a folyó súlyos hangját. Olyan volt, mint valami távoli vízesés tompa moraja. A hold most jóval magasabban volt, mint indulásukkor, vörös ragyogása sárgává, fényesebbé növekedett, a tárgyak alakja is élesebb, felismerhetőbb lett. Péter megállt a híd közepén, kerékpárját a karfának támasztotta. Átkarolta a lány vállát, szorosan magához ölelte, és a híd széléhez, a karfához vezette. — Megnézzük a folyót fentröl. Nézzünk a mélybe, innen nézve ártatlan. Nem fél a mélybe nézni? Szó nélkül a fakorlát fölé hajoltak, nézték a vizet, ahogy feketén és majdnem láthatatlanul morajlott alattuk. Árnyékot vetett rá a híd, feljebb a holdfény megcsillant felszínén, de alattuk sötét volt, s a zúgás iszonyatos és fenyegető. A híd vastag oszloplábainál fatörzsek és erős ágak kusza szövevénye akadt fenn. A törzseken át, az ágak között süvítve és bömbölve, dühös vadként acsarkodva zuhogott a víz, örvénylő mozgása olyan volt a sejtelmes világításban, mintha lent a mélyben pokolbéli erők vívnának élethalálharcot, s mindezt a folyó állandó, erős zúgása kísérte. Nem látták tisztán a víz felszínét, a habokat és gyűrűző hullámokat sem látták, azt is csak látomásszerűen, ahogy a hidlábak óriási, ék alakú mély sebet vágnak a víz tömör tömegében, mely úgy adja magát az oszlopok kése alá hatalmasan és megadó tehetetlenséggel, mint valami akarattalan őslény, hörögve a kíntól, halni készen. Gigantikus, forgó és üvöltő tömeget láttak, amely végtelennek és időtlennek tetszik, és csak a hangjából tudjuk, hogy állandó, feltartóztathatatlan mozgásban van. Enyhén remegett alattuk a híd. — Átlendülni a korláton, és belehullni ... — A lány váratlanul, halkan szólalt meg, elgondolkozva és szomorúan. — Könnyű lenne utána, elmúlna minden, minden... — Olyan bánatos volt a hangja, hogy szinte megdermesztette a fiút. — Ezt miért... miért mondta? Hogy jut eszébe? Miért? — Nem tudom ... igazán nem ... olyan rossz érzés a mélybe nézni, mintha valami készülne, valami rossz, szörnyű ... Igazán nem tudom, olyan rossz érzés fogott el, érzem, valami rossz jön. Bánat vagy bánkódás. Péter vadul elrántotta a korláttól, átölelte és csókolta, s a lány görcsösen kapaszkodott bele, mintha attól félne, hogy a vízbe szédül. Sokáig összeölelkezve álltak a hídon, imbolyogtak, és szorították egymást; majd maga elé ültette a lányt a vázra, és olyan gyorsan hajtott vele, mintha a folyó elöl menekülne, futna a mélyben acsarkodó rém elől, valami rossz elől, mindenki elől, még önmaga elöl is, bár tudja, hogy ez lehetetlen. Éjfél lehetett, amikor hazaértek. Egyetlen ablak sem világított, csak az övék, a Nagybene ház ablaka. Mi történhetett, engem várnak? — gondolta nyugtalanul. Hazavitte a lányt, és a házuk előtt utólszor csókolta meg. A nagymama az utcaajtóban várta, kemény, kegyetlenül támadó hangon fogadta, és szavaiban nem volt sem megértés, sem megbocsátás. — Szégyentelen, apád tán meghal, te meg a kecskelánnyal mulatozol! 4. Ágyban feküdt a gazda, falnak fordulva, gyorsan, hallhatóan, hö-Ш 14 I rögve lélegzett. Széles háta dombként púposodott ki a dunna alól, barna tarkója időmarta, mohos mezsgyekö. Anyja teát főzött, a tűzhely mellett állt, és szótlanul kevergette egy világoskék, zománcozott bögre tartalmát. Nem szólt, míg a fiú nem kérdezte meg sem fordult. — Nagyon beteg ... Már egy hete beteg, de nem szólt, csak ma, mikor már leverte a lábáról a betegség. A nagymama lépett be, az öregasszony hangját iszonyatos keménység és igazságérzet tette kibírhatatlanul könyörtelenné. — Hát így vagyunk, meggyütt a baj hírnöke. Itt van hát, figyelmeztet, hogy készülnie kell... Korán gyütt a hírnök, nagyon korán, de itt van, begyütt a házba, és rátelepedett. — Hallgasson! — A tűzhely mellett álló asszony kiáltott. — Ó, hát mit beszél, hallgasson már! — Hallgathatok én, semmi nem változik. Ez az igazság. Nemcsak én mondom, hogy a hírnök van itt. A fiú az ágyhoz lépett, a beteg vállára tette kezét, és hozzáhajolt. A gazda gyorsan, szaggatottan megszólalt. — Hagyjátok nyitva a verőcét... Ott jön majd be, akarom, hogy bejöjjön ... Látni akarom, beszélnem kell vele. Hol... hol jár, hogy nem jön, hol késik? .. — Korán gyütt a hírnök, nagyon korán ... — A nagymama színtelen hangon, közömbösen ismételte a gondolatot, mint egy rögeszmét. — Ötvenéves korukban szokott gyünni, ö meg még csak negyvenöt múlt, nagyon korán elérte öt a jeladás. — Hallgasson már, ó, istenem, hallgasson! — Mi... milyen hírnökről beszél.. Kérdezd meg a kecskelányt! — A nagymama vonásai kőkeménnyé váltak, és szája keskeny vonallá rándult. — Öt kérdezd, ha vele mulatozol, míg apádhoz elgyüttek, hogy figyelmeztessék ... — Hallgasson, hallja! — Az aszszony a tűzhely mellett síró hangon kiáltott. — Ne beszéljen, hallgasson! Az öregasszony arcát, homlokát fekete kendő árnyékolta, rájuk nézett, hosszan mereven nézte őket, és szó nélkül kiment, a sötétbe veszett. — Itatás után verte le lábáról a láz. Megetette, megitatta az állatokat, lóherét készített nekik éjszakára, láttam, hogy nagy kötéllel hozott. Feltűnt, hogy nehezen járt, és egyszer megtántorodott. Aztán bejött, és lefeküdt... Azt mondta, le kell feküdnie, mert nagyon melege van, és valami nyomja a mellét. Fal felé fordult, először csendben volt, aztán beszélni kezdett, és azóta félrebeszél. — A verőcét... — hadarta a beteg —, nyitva kell hagyni, hogy bejöhessen! A fiú váratlan félelmet érzett, az ablak előtt időnként árny suhant el, öregmama járkált a fal alatt. A gyenge lámpafényben természetellenesnek tűnt fel a szoba belseje, s a falakon az árnyékok fenyegetőnek; mi történt, milyen tragikus erő okozta ezt a borzalmat? Mindig azt hittem, nem betegedhet meg, gondolta a fiú, tétován megérintette újból a vállát, s a gazda megint megszólalt: — A verőcét... — Nem tudtam elképzelni olyan betegséget, amelyik megbír vele. Nem vette tudomásul a betegséget, lábon hordott minden bajt, nagy és erős volt, mintha az évszázados fák erőssége és a sziklák kikezdhetetlensége testesülne meg benne. Azt hittem, vasból van. Nagy keze cserzett, fehér repedések pókhálója fedi, mégis meleg télen is. Nyáron barna és inas, szívós, mint az acél. A karja kemény, ha nehéz terhet kellett emelni, mindig ott fogta meg, ahol a legnehezebb; régi cséplésekkor két zsákot tettek a vállára, és ő bevitte az udvarba, fel a padlásra. Virtusból tette, csodálatos tett volt. Lassan és komolyan beszélt, most pedig hadar és érthetetleneket mond; ilyen ember nem lehet beteg, mert a természetnek nincs felette hatalma, senkinek sincs hatalma felette. Egyszer gyerekkorában lázas volt, mandulagyulladással feküdt, apja bejött és rámosolygott. Félelmetesen gomolygó ködökön és fényesen robbanó, szikrázó tüzkarikákon át nevetett rá, és azt mondta; Én sosem voltam beteg, gyerekkoromban sem, te még nem tudod, hogy a Nagybenék sosem betegek, de majd megtanulod, a Nagybenék meghalnak, ha eljön az idő, de sosem betegek . . . Arra is emlékezett, hogy később azt mondta egyszer: Meghalnak, vagy belerokkannak az 'erejükbe, és nyomorékok lesznek, és ő tudta, hogy ezt öregapára értette, aki akkor lett szélütött nyomorék. És apja még hozzátette: Öregpapa kivétel, másképp rendelkezett vele a sorsa, nem halt meg hatvanévesen, hanem tehetetlen nyomorék maradt, és mindennap újból meg újból megélte a halált. Ki tudja, miért verte így a Teremtő, el kell viselnie, ami rá méretett ... Ő éppen iskolába kezdett járni, első osztályba íratták, ne értette apját, s a képzelete próbálta megértetni vele, amit mond. Később egy öreg kalendáriumban kísértetekről, boszorkányokról és halottakról olvasott, és ekkor apja szavai mögött nyomasztó titkot sejtett meg, melyet nem ért, de nem kérdezte öt felőle. Úgy gondolta, hogy már iskolába jár, tud írni és olvasni, s lassan megtanulja érteni a felnőttek dolgait. A beteg hosszú, mély lélegzetet vett, még mindig a falnak fordulva feküdt. Nem fordult meg, pedig talán tudta, hogy ők itt vannak. Sivitva fújta ki a levegőt, és újra mélyen lélegzett, mintha sóhajtana. Aztán ismét megszólalt, most másról beszélt, de a hangja és a hadarva dadogó beszéde nem változott. — Széket kell készíteni, Zsófi! — szólította keresztnevén a feleségét. Ritkán mondta így, máskor csak általánosságban szólt hozzá, te, mondta a nevét nem ejtette ki. — Hallod, készíts széket, le... le kell ültetni. Tiszta széket... már látom, hogy jön... — Nem mutatta a kezével, hol. — Ültessétek le, ne kínáljátok pálinkával, nem iszik. Szigorú, nem fogad el semmit... Csak tiszta székre ültessétek, aztán szóljatok, ha már ül, én beszélek vele ... Ti menjetek ki! — Kit vársz, jó uram? — Fájdalmasan feljajdult: — Ki jönne hozzánk késő éjszakán ? Kit látsz jönni, mondd ? — Jön ... látom őt, üzenetet hoz ... tiszta széket... A nyugtalan árny az udvarról benézett az ablakon, hosszan bámult, és arca világosabb volt, mint az éjszaka. De szemét nem látták, csak halvány arcát és fekete kendőjét. Mozdulatlanul nézett be, aztán eltűnt. S egyszerre mintha a csend is megnőtt volna, súlyosan rátelepedett az alacsony szobára, sejtelmesen ült a tárgyakon, s benne a beteg időnként ijesztően felerősödő lélegzése és lihegése hallatszott, mint valami gőzgép erőlködve kapkodó fújása, fütyülése. A késő éjszakai időben (fél kettő lehetett), a halvány lámpafényben pusztulásra ítélt, szomorú és kietlen tájnak hatott a szoba belseje. Furcsa, göröngyös idomokkal teli, szenvedő vidéknek, melyben egy elmúlásra ítélt természeti lény küzd az életéért a rázúduló rontó erőkkel. Közben a tűzhely mellett az asszony megfőzte a teát, és fehér porcelán csészébe öntötte, hogy a betegnek adja. De az nem figyelt a szavára, önmagával volt elfoglalva, állandóan beszélt, hosszú zavaros szövegeket mondott, melyeket nem értettek, kusza félmondatokat egy érkező ismeretlenről, aztán régi embereket emlegetett, Nagybene-ösöket. Nevén nevezte őket, Nagybene András, Nagybene Ferenc, Nagybene József, sorolta, földekről és állatokról beszélt velük, sebes, de jó húzó, mondta többször; a Piroskörténél, mondta. A Kőmálon, magyarázta, vagy a Soványszögbe ... Péter figyelte, hogy később megkérdezi, óvatosan, habozva, nehezen mondva ki a szavakat és szemérmesen, mintha restellné, hogy ilyet kérdez, de meg kell kérdeznie, tudni akarja, ezért nem hagyhatja ki ezt a kérdést sem, s megtudakolja tőlük, hogy milyen, milyen, amikor jön, hogyan érkezik, és mit kell tenni akkor... — Kit vár? — Maga sem tudja, miért kérdezi és kitől. Talán önmagától vagy a betegtől. — Ki az, aki jön, kit vár, édesapám? — Hozzá intézte a kérdést, bár tudta, hogy nem válaszolhat, nem érti őt, magával foglalkozik. — Nem tudod? — Öregmama lépett a szobába. — A halál. Fekete kendője egészen beárnyékolta arcát, csak szigorúan összezárt száját látták. Ajka keskeny sötét vonal volt a fehér arcon, mint egy barna sebhely. — Apád a halálról beszél, tőle vár üzenetet. (folytatjuk)
