Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-10-20 / 43. szám
Családi kör SZÜLŐNEK LENNI (EGY PSZICHOLÓGUS TÖPRENGÉSEIBŐL) Az embernek két meghatározó szükséglete van: Valahová tartozni (kötődési szükséglet, először személyekhez. aztán a fejlődés folyamatában ügyekhez, eszményekhez stb.). A cselekvési alkotó szükséglet, amely kicsi korban játék formájában jelentkezik, és abból bontakozik ki a későbbi munka, hivatás. Ez a két igény ma is éppen úgy ösztönzője, ezáltal szabályozója az embernek, mint régen. Aki személyt nem tanult meg szeretni, ezáltal fontosnak érezni, vagyis émberekkel való kapcsolatai lazák, felületesek, az soha nem kapta meg másoktól a szeretet igényének kielégítését. De az is lehet, hogy áttette érzelmi energiáit ügyekre, eszmékre, tehát a megtanult szeretetet nem személyeken éli, hanem munkájába fekteti (megszállott tudós, kutató stb.). Nagy különbség azonban, mi az előzmény. Gondolom, senki előtt sem lehet vitás, hogy pl. Szentgyörgyi Albert nem azért kutat laboratóriumában éjjel-nappal, mert nem szereti az embereket, hanem azért, mert úgy szereti őket, hogy személyes kapcsolatai rovására ügyükért alkot. Előfordulhat viszont, hogy egy gyermek úgy indult a világba, hogy — mindenkinek terhére lévén — meg sem ismeri a valódi odatartozás élményét, és hiába működik benne az igény, az nem nyer kielégítést. Kialakulna benne az intim szeretet, de nincs kihez kötni. És itt jutunk el ahhoz a gondolathoz, amely egész életünk során lényegileg „kapaszkodó", eligazító funkcióval bír, ha egyszer végigelemeztük. Az egyén önmagában nem képes kibontakozni, összes adottsága ellenére sem. Kölcsey Ferenc Parainesisében így summázza: „A társaságban született ember nem önmagáé”. A valahová tartozás érzelme mellé később társul a biztonság érzete, majd tudata: fontos vagyok, és meg kell mutatnom, mit tudok tenni, alkotni én. Minden kor emberére érvényes: saját fontosságának érzete, később tudata — mely meggyőződéssé válhat — alapvetően függ a társadalomtól, s első lépcsőfokain a társadalom azon kis csoportjától, melyet úgy hívunk: család. Ha a család az első életévében megadja a szeretetet és a bizalom biztonságát, akkor bontakozik ki fokozatosan az egyénben az önmagáról alkotott kép sikerességének, fontosságának a tudata; a pozitív módon megélt saját akciókból az én alkotói oldalának biztonsága. Hogy e fenti — leegyszerűsített — két alapvető tényezőt most már'ne csak elméleti oldalról közelítsük meg, megemlítjük pl. az állami gondozottak problémáját. A leghigiénikusabb környezetben, a jó testi ellátás, illetve gondozás ellenére igen gyakori, hogy az állami gondozott kisgyermekek mozgása, beszéde, játéka elmarad életkoruk átlagától. Azért, mert a döntő személyi kapcsolat hiányzik. Nem épül be személyiségükbe az „én" és a „számomra fontos másik" összetartozásának meghittsége (anya-gyermek kapcsolat), tehát a kötődési szükséglet szenved sérülést, (gy azután hiányzik az a „szociális mező", ahol a kisbaba a másik viselkedéséből, gesztusaiból „kiolvashatja": örülnek nekem, minden gögicsélésem fontos nekik. Gondoljunk csak arra, milyen boldog pillanat, amikor a gyermek először visszamosolyog, amikor kezecskéivel biztosan nyúl a csörgő után, amikor becéző szavainkra gögicséléssel válaszol. A család, elsősorban az anya az az érzelmi közeg, ahol a két alapvető szükséglet kibontakozik. Az volt évszázadokkal ezelőtt is, és ma is az maradt. Természetesen, nem lehet vitatni, hogy a megváltozott korban megváltozott a családstruktúra is. Megváltoztak ismereteink az emberről, igy a gyermek fogadásáról, neveléséről is másképpen vélekedünk, mint az előző évszázadokban. Mit tehet a pszichológus, Ш1»! milyen segítséget nyújthat a családoknak a gyermekek felnevelésében ? Elsősorban ismereteket közölhet, vagyis mindazt, amit az emberről, a személyiségfejlődés folyamatáról tud, átadhatja a családoknak és a társadalom szélesebb rétegeinek. Társulhat egyéb szaktudományokhoz, így á pedagógiához, az orvostudományhoz stb., hogy kiegészítse mindazt, amit a nevelés, a gyógyítás tesz az emberért. Másodsorban segítséget nyújthat kialakult tünetek esetén a problémák megoldásához, akár úgy, hogy a gyermek testi betegsége esetén módszereket, megoldásokat ad ahhoz, hogy a lelki fejlődés lehetőleg töretlen maradjon, akár úgy, hogy terápiás beavatkozásokkal megszüntetheti azokat a panaszokat, amelyek a gyermek magatartásában jelentkeznek. Mindkét funkcióját természetesen csak úgy töltheti be, hogy szorosan együttműködik a családdal, az iskolával, az orvosokkal, a nővérekkel stb. És ahhoz, hogy valóban ismereteket vagy segítséget nyújthasson, elengedhetetlenül szükséges, hogy a társadalom elfogadja, beépítse mindazt, amivel társulni tud és akar ahhoz a felelősségteljes és szépségében semmi mással össze nem hasonlítható célhoz, amit az utódok felnevelése jelent. Amikor a szülői hivatást vállaljuk, ösztönös érzelmi igényünket valósítjuk meg: átmenteni életünket egy másik életbe. Ehhez az ösztönös, leküzdhetetlenné váló vágyunkhoz ma már kötelességünk a vállalás felelősségének súlyát is előre tudnunk. Mi akarjuk, hogy megszülessen. Ezért jobb, ha látjuk: léte nemcsak nekünk szolgáló örömforrás, amit addig csobogtatunk, amig tiszta a vize. Ha a forrás zavarossá válik, rajtunk múlik, hogy tisztán bugyogjon tovább. Gondoljuk át, idöszerü-e érkezése? Ha igen: akkor fogadjuk öt. Dr. Bakos Márta-tD Ö N V— 0) со •о •о о Li_
