Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-10-20 / 43. szám
Segíteni, ahol szükség van rá (BEMUTATJUK KISS ÉVA FŐNŐVÉRT) Az első lakó, aki segítségünkre siet, fájós lábbal csoszog végig a nagy kastély két emeletén. Bekopog a rendelőbe, a nagyterembe, a konyhába, aztán sorra veszi a szobákat. — Mindig elcsípi valaki — mormolja szinte magának —, most aztán kereshetem. Aztán előkerül az egyik szobából, és a tágas rendelőbe tessékel. Tulajdonképpen ez volna a munkahelye. Tizenöt évvel ezelőtt kezdett dolgozni itt, a magyarbéli (Vefky Biel) nyugdíjasotthonban, mint egészségügyi nővér, s idestova tíz éve főnővér. — Otthonunk lakóiról, életükről? — néz rám kérdőn, és finom ráncok sűrűsödnek homlokán. A figyelem redői. — Amennyiben összefügg életével, „karrierjével", ez is érdekel... — Az egészségügyi nővéreknek nincs „karrierjük". És különösen nem lehet egy aggotthonban. A fiatalok nem is maradnak itt két-három hónapnál tovább. Kell valami rendkívüliség ahhoz, hogy itt éljen közöttünk. Itt a magányos, elöregedett emberek életük utolsó szakaszát töltik. Innen már mindenkinek egyenes az útja ... És ezt a rövidebb-hosszabb szakaszt nagyon nehéz megnyugtatóvá, széppé tenni. Persze, nem lehetetlen. Nyugodtan, határozottan mondja ki gondolatait. Mozdulataiban sincs semmi bizonytalanság, sietség, kapkodás. Mindjárt feltűnik: szeret szemébe nézni annak, akivel beszél. Ezért is veszem észre hamar: kedves arcú, őszinteséget sugárzó asszony. — Hát jó, akkor elmondom az előzményeket is — kanyarodunk vissza hirtelen az ipolysági (Sahy) szülői házba, a gyermekévek személyiséget formáló élményeihez. — Kislány koromban úgy álmodtam arról, hogy ápolónő leszek, mint a mai kislányok százai, ezrei. Csakhogy nekem volt egy nagy szerencsém. Édesanyám a Magyar Tanácsköztársaság leverése idején Pesten dolgozott egy szanatóriumban. Az egyik oldalon látta, micsoda ellátásban, gondoskodásban részesülnek a kiváltságosok, és a másik oldalon: milyen nagy a nincstelenek nyomora. Mély emberi érzésből tette, amit tett: összegyűjtötte az ételmaradékot, gondosan készített belőlük egyforma csomagokat, és eljuttatta a szegény, sokgyerekes családoknak. Eleinte a templomban érzett biztonságot, itt adta kézbe a kis fehér csomagokat. Aztán gyanúba keveredett, és csak a szemetesládába rejthette el, gondosan, többször átcsomagolva. Még így is rajtakapták, letartóztatták, de szerencsére, kiengedték. Ezen kívül nem sok szerencséje volt az életben: öt gyermeke közül csak engem tudott felnőtté nevelni, a legkisebbet. Talán azért is fordult az elesett, szenvedő emberek felé. Egyszerű útravalót kaptam tőle. „Mindig a szegényeken kell segíteni, meg azokon, akiknek nincs senkijük" — mondogatta mély meggyőződéssel. Apám más ember volt, de rá is ilyen tisztelettel gondolok. Azt hiszem, a létező legnehezebb munkát végezte egy életen át: Korponán (Krupina) volt kőbányász. Csak hét végén járt haza. Az otthonon és a kőbányán kívül titok maradt előtte a világ. De azt a kettőt annál inkább szerette, becsülte, teste-lelke edződött tőle sziklakeménnyé. Még most is, jóval túl a nyolcvanon, olyan erőben van, hogy a múltkoriban kiásta a gázvezetékhez a csatornát. Mert hogy Magyarbélre jöttem férjhez, ide hoztam nyugdíjas szüléimét is. Családi házunkat is közösen építettük a szülőkkel, mindkét félről. Igaz ugyan, hogy még mindig épül. Együtt nő a gyerekekkel. Nem mondanám, hogy négy gyermek édesanyja ... Pedig négyen vannak. A legidősebb huszonhárom éves, a legkisebb meg három. Az egészségügyi iskola befejezése után bölcsődés nővér voltam, majd néhány évig egy fővárosi kórház gyermekosztályán dolgoztam. Közel állnak szívemhez a gyerekek. A gyerekek és az öregek. Van bennük annyi rokon vonás, hogy az életről, a munkáról alkotott elképzeléseimet kielégítsék. Jól megférünk otthon is, a négy gyerek, és a nyolcvanhárom éves édesapám. — Itt a nyugdíjasok otthonában csupa idős ember között él. S ráadásul a gyengélkedők, a betegek ellátásáért felelős. Nem fásul el az ember tíz-húsz év alatt ? Nem lesz közömbös az emberek bajai iránt? Megszámolta már valamikor, hány lakótól kellett búcsút venni? — Nem, ilyenre még nem gondoltam. Minden ember minden napjáért újra kell kezdeni a küzdelmet. Az első évek persze nagyon nehezek voltak, sok mindent meg is lehet szokni, azt sem tagadhatom, hogy bizonyos dolgok iránt közömbössé tesz a megszokás. De ez nem nevezhető fásultságnak. Az valami más érzés lehet. Ha látom, hogy nagy beteg fekszik az ágyon, hogy aki tegnap még maga jött a rendelőbe a gyógyszerért, s ma nekem kell hozzá a szobára menni... Akkor egy pillanatra megborzongok, aztán gyorsan munkához látok, csak arra gondolok. — Az intézet pártszervezetének is az elnöke, és az alapszervezethez nemcsak a személyzet tartozik, az otthon lakói között is vannak régi kommunisták, nők, férfiak is. Mit jelent velük együtt dolgozni ? — Ez nagyon szép része a munkámnak. Sok fiatal párttag beszélgethetne ezekkel az idős emberekkel. El sem hinnék, mennyire igénylik, hogy állandóan értesüljenek az ország-világ dolgairól, mindenről tudni akarnak, van véleményük, elszomorodnak a világpolitika rossz hírein ... Mi az, ami bosszantja munkájában? — „Felhőátvonulások" — mindenütt akadnak. A legbosszantóbb talán, ha a hozzátartozók valamit reklamálnak: anyuka, apuka ezt meg azt nem kapta meg, miért?!... Vagyis amit a család nem tudott neki biztosítani, azt itt, az intézetben feltétlenül meg kell adni. Bosszankodom is, emberileg; de lényegében meg igazuk van ... — Negyvenhárom évesen nem gondol még az ember a nyugdíjas korra. Mégis megkérdezem: négy gyermeke van, eljönne-e idős korában ide lakni? — Én viszont már erre is gondoltam. A helyzetet ismerve talán másképp látok mindent, mint az, aki csak hírből hall ilyen-olyan példát. Én mindkét felet megértem. Magam is lennék nyugdíjasotthon lakója, de azt hozzá kell tennem, hogy szociális intézményeinkkel többet kellene törődni. Az emberek igényei szerint kellene berendezni, több típust teremteni. Talán már érezhető bizonyos változás e téren, de a társadalmi igények gyorsabb tempót követelnek ... Tárgyilagosan, keményen mondja, mintha a feladat megoldása őt is kötelezné. Szúrós, komoly tekintetét csak a helyiségbe lépő töpörödött nénike lágyítja meg: szédül, kéri hogy mérje meg a vérnyomását... A higanyszál makacsul kapaszkodik a 200 felé ... Délután öt óra, a fönővér már otthon lehetne, hatan várnak rá ott is ... Megyeri Andrea 4— C 'C0 > То (Л N-О с ■о
