Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-10-13 / 42. szám
kezdtek úszkálni benne. Dühösen felállt, abbahagyta a képzelgést. Kibontotta a csontot a papírból. „Gondolkozzunk logikusan — intette magát —, hogyan lesz ebből csontleves. Úgy, hogy a csontból kifő valami. Az íze. Tehát oda kell tenni főni. De mibe?" Kinyitotta a konyhaszekrényt alul, mert annyit éppen sejtett, hogy a lábasok alul vannak. Sokféle méretű és formájú lábast talált ott egymásba rakva, s ez újabb gondot okozott. Melyikbe? Milyen jó lenne bemenni és megkérdezni, de erről szó sem lehetett. Végül csak kivett egyet, és megnézte a fenekét. Az derült ki, liógy a fazék ötliteres. „Legfeljebb nem töltöm tele” — gondolta. Háromnegyedig engedte vízzel, és belerakta a csontokat egyenként. Valami nem tetszett. Rossz érzése volt. „Nem lehet ez ilyen egyszerű” — gondolta. Homályos érzés: a csontokat előbb meg kellene mosni. Ugyanakkor számos logikus érv szólt az ellen. „A csont nem gyömölcs.” Aztán: „Lemossam róla a zamatot? A főzés úgyis elpusztítja a baktériumokat.” Az érvek azonban nem szüntették meg a rossz érzést. Mégiscsak tisztátalanul kezeli a dolgokat, és ez nagyon zavaró volt. Középutat választott: fogta, leöntötte a vizet a csontokról, és új vizet engedett rá. „Ennyi elég higiéniának" — gondolta. Meggyújtotta a gázt, és feltette rá a lábost. Állt, sokáig nézte. A művelet megkezdése óta először érzett némi elégedettséget. Azonnal rá is gyújtott egy cigarettára. „Rutin nincs, gyakorlat nincs, de logika van. ebből Jeves lesz!” — gondolta. „Majd én megmutatom.” Elővette a cetlit. Hangosan, lendületesen felolvasta: „Répa!” Kemény, határozott léptekkel kiment az éléskamrába. A polcok alatt, egy kosárban — nem akart hinni a szemének — sokkal több „anyagot” talált, mint remélte. Répa, zöldség, karalábé, kelkáposzta, karfiol. Mellette, egy másik kosárban hagyma, legbelül pedig egy feltűrt zsákban krumpli. „Miért vannak ezek itt?" — tette fel a kérdést Csorvási. Úgy asztal szélén ott hagyott cigarettája közben csonkig égett, és egy borsószemnyi darabon kiolvasztotta a nylonabroszt. Most már, a rum hatására, ezt igen könnyedén fogta fel. „Valamit valamiért. Minden jelentős tudományos felfedezésnek ára van. Munkára!” Ismét jól meghúzta az üveget. Odanézett a lábosra. A víz még nem forrt, de már jól összczavarosodott és összefoltosodott. Ettől kissé megijedt, de rögvest meg is magyarázta: „Ez nem steril leves lesz, hanem csontleves." Kést kotort elő a kredencfiókból, és megragadott egy répát. Megemelgette a tenyerében, a súlyát puhatolandó. „Van ez vagy tizenkét deka” — állapította meg, aztán rátekintve a többire, ezt beszorozta néggyel. „Másfél kiló csonthoz tökéletesen elég negyvennyolc deka répa — vélte. — Csorvási Gábor szakácskönyve. Végy másfél kiló csontot, tégy hozzá negyvennyolc dekagramm répát..." — pillanatnyilag eddig írta a szakácskönyvét. Elkezdte hámozni a répát. Szépen, gondosan, hosszú, de kissé vastag szálazással. Amikor a zöldes, kemény torzsáját levágta a fejéről, egy kicsit sajnálta eldobni. „Hátha ebben van a legtöbb zamat? Hódoljak az avítt szokásoknak? Egy kísérleti levesbe ez is belefér, nemde?” A kis darabot külön lekapargatta. és onnan, ültéből — mert közben persze szépen letelepedett az asztalhoz — átdobta a lábosba. Az ötlet, a dobálás kellemes bizsergést keltett benne, a nagyvonalúság érzetét. A répát is átdobta. Az persze már nagy toccsanással hullott bele a vízbe, és jó adag vizet kivert a falra, a gáztűzhelyre. „Sebaj!” Nagy elánnal vetette rá magát a többi répára, és valamennyit hasonlóképpen lendítette át. „Nagyüzem ez - gondolta. Ivott ismét. — Ezer hold répa, két vagon csont, egész Budapestet el tudnám látni csontlevessel.” Lelki szeme előtt megjelent az ózdi nagyolvasztó kohója, csillék szállították fel a csontot és a répát, alul a fűtők dolgoztak, és egy harsány hang Ivott, felállt, megkavarta ismét, és arra gondolt, hogy harag ide, harag oda, mégiscsak be kellene nézni a feleségéhez, hogy hogyan van, de gyorsan letett erről, mert ráébredt, hogy Mari azonnal észrevenné rajta a rumfogyasztást, és még morózusabb lenne. „Majd a kész levessel — gondolta. — Szépen szervírozom neki, ágyba viszem, remek, tápláló orgazda-levest, és akkor megenyhül.” Most már égett a belseje, és csak a rumot kívánta. A kívánság kielégítésének semmi sem állta útját: még volt rum. A gondola tai egyre kristályosabb formát öltöttek. „Cseppben a tenger. Konyhában a filozófia.” Beszélgetett a feleségével: — No és hogy csináltad ezt a remek levest, Gabikám? Logikával, anyukám. Attól van ez a csodálatos íze? Ez egy kísérleti leves. Ezután mindig te főzzél, jó? Nem vállalom. Nekem ez rettentő nagy szellemi erőkifejtés. — Megéri. Aztán ismét odanézett a lábosra. A lé ismét felhabzott. „Milyen piszkos ez a csont." De már nem volt ereje, hogy felálljon és leszedje. „Majd az aljáról merek neki — gondolta. — Én meg nem is eszem belőle.” Ült, ivott, nézte a lábost. Gondolatai lassan kavarogtak, mint a lábosban a csont, a répa és a krumpli. Nehéznek találta a fejét, gondolta, megpihenteti egy kicsit, és lehajtotta a két karjára. Behunyta a szemét. „A lábos, a csont, a répa. Mari, az influenza, a téeszek, az állami gazdaságok, a hentes vörös kézfeje, a rum, a világ anyagi egysége, a logika és a piszkos hab” — és elaludt. Amikor felébredt, Mari ott ült vele szemben pongyolában, és CSURKA ISTVÁN Gsontleves érezte, bent, a szobában beteg felesége gúnyosan mosolyog. Előre tud mindent, mint egy isten, és az orránál fogva vezeti. Levett a polcról egy nagy műanyag tálcát, és szép sorjában rárakta a kellékeket. Két darab répát először, aztán kis tűnődés után még kettőt. Petrezselyemgyökérből ugyanannyit. Eddig könnyen ment, az első problémát a karalábé okozta. így okoskodott: „Ha egyszer van külön karalábéleves, karalábéfőzelék (hű de rossz étel), van külön töltött karalábé (az már sokkal jobb), akkor a csontlevesbe nyilván nem is szabad karalábét tenni, mert a karalábé annyira karakterisztikus, hogy csak önálló ételre alkalmas.” Ezzel a levezetéssel nagyon elégedett volt. „Máris fejlesztem a konyhaművészetet — gondolta. — A háziasszonyok milliói nem voltak képesek meghatározni a karalábé karakterisztikumát az évezredek során, de kimegy egy logikus elme a spájzba, és egy csapásra meghatározza.” Ekkor váratlanul észrevett valamit a fejével körülbelül egy magasságban levő polcon. Egy üveg bontott, háromnegyedéig telt Portorico rumot. Furcsállotta, mert az italokat a szobájában. a könyvespolc rekeszében tartották. Kihúzta a dugóját, beleszagolt. Semmi kétség, rum volt benne. „Miért van ez itt?" Vádolta a feleségét. „Igen, te dugdosod előlem az italt, és még neked áll feljebb?” Nagyot húzott az üvegből, aztán rátette a tálcára. A répa mellé, mintha levesbe- való kellék lenne az is. Lehajolt a kelkáposztáért, felvette, dobálta egyik markából a másikba, mint egy labdát. „Lehet, hogy ez nem kell bele, mert ez is eléggé karakterisztikus elcdelkc, de én akkor is teszek bele” — gondolta. Aztán most már sokkal kevesebbet habozva, krumplit és hagymát is rakott a tálcára. „Legyen ez egy kísérleti leves.” Visszatért a rakománnyal támaszpontjára, a konyhába. Az hallatszott: csapolás. Látta, hogy az egész ország csontlevest eszik, az üzemekben, a gyárakban, a földeken, a hivatalokban mindenki tányérja fölé hajol, és a Csorvási-féle nagyüzemi csontlevest kanalazza. És cuppogtatnak. A krumplihámozás sokkal nehezebb műveletnek bizonyult, a kezét is megvágta, és ez szerénységre intette. „No, hát azért ez legyen meg először” — gondolta, és az üveget messzire eltolta magától, hogy ne érje el olyan könnyen. Végül, nagy nehezen csak megliámozódott a krumpli, és a cetlin szereplő dolgok sorra belekerültek a levesbe, a cetlin kívüliekkel együtt. Ekkor persze már forrt a lé, és a tetején piszkos, szürkésbarna hab képződött. Csorvási kétségbeesett, mert azt hitte, hogy ez azért van. mert nem mosta meg a csontot. „Hogy lehet a csont ilyen piszkos?” Kanállal óvatosan leszedegette és undorral belecsapdosta a kagylóba. Aztán egy fakanállal jól megkavarta az egészet, és visszaült az asztalhoz. Úgy' érezte, most megint jogos egy kortyintás. Ivott, rágyújtott, és távolról nézte a lábost. „A lábos. A világ anyagi egysége. Háztáji gazdaságok, répa. Állami gazdaságok, csont. Zománc, gőz, Zománcipari Művek. A gáz, a gáz ég. A víz forr. Vállalkozás. Csak a vállalkozásnak van értelme. Hentesüzlet, húsok, felvágottak, csont. Ott kezdődött a vállalkozás. Mármint részemről. Egyébként a háztáji gazdaságokban kezdődött. A paraszt elvetette a répát. Amennyiben persze vetik a répát. Lehet, hogy ültetik. Igen, a répát ültetik. Leültetik. Az állami gazdaságokban nevelik a marhákat. A vágóhídon kicsontozzák. Kiszállítják az üzletekbe. Közben a felét ellopják. Csontot is lopnak? Lehet, hogy ez lopott csont volt, azért volt olyan olcsó? Akkor én most orgazda vagyok. Ez az orgazda-leves lesz. Nna, hát erre igyunk egyet!” tányérból evett valamit. Nem szólt, de nem is volt annyira morcos, mint délelőtt. Mit eszel? — kérdezte tőle Levest. Jó? Ehető. Te nem kérsz? — Most nem — mondta, és felállt. Bement a szobájába, és ruhástul ledűlt a heverőjére. Fájt a feje, és nagyon rosszul érezte magát. Mari kisvártatva bejött, lefejtette a lábáról a cipőt, és betakarta. Alig-alig jutott el a tudatáig Mari barátságos-gúnyos megállapítása: Csont-részeg. Csorvási erre, amennyire tudta, felemelte a fejét, és azt dünnyögte: Milyen jó, hogy nem tököt hoztam ITffl1Л
