Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-10-13 / 42. szám

— Azért ismernek néhányan, de nem baj, vegyük úgy, mintha nem ismernének!

— Nem ismernek — hajtotta a magáét. — Várom az estét, hogy ne is lássanak. Ha nem ismernek, és nem látnak, akkor talán nem is leszünk, csak egymásnak leszünk ... Senkinek, csak egymásnak. — Egyre a szemébe nézett, és örült, hogy a tekintete nyílt, és mosolyog.

— Regényben olvasta ezt is? Ilyeneket ott lehet olvasni. Azt mondta, minden, ami szép és furcsa, a regényekben van.

— Kitaláltam — vallotta be. — Kigondoltam, mert Így szeretném ...

Hiszen igy van, gondolta a lány, de nem mondta ki, így van ez most, de te nem látod vagy nem akarod látni, visszatart valami, hogy lásd.

Elnyelte és sodorta őket a táncoló tömeg, mint az áradó Garam a csónakot. Késő délután volt, már sokan táncoltak, az egyre vörösebb arcú és mozgékonyabb emberek között, akik a pálinkától és egymás testi közelségétől mindjobban érzelmeik hatása alá kerültek, de ők csak egymással törődtek, miközben átvették a tömeg ritmusát, és azonosultak meleg, párás, szenvedélyes hangulatával. A táncolok kavargásából a körben állók arca megnyúltnak látszott. A táncoló párok állandóan egymásba ütköztek. Egyik-másik pár szertelenül táncolt, és nagy helyet követelt magának; ők állandóan egymás kezét fogták, és Péter egyre a napot figyelte, ahogy lassan elfogyva behull a házak közé, és amikor egészen eltűnik, egyszerre barna homály és hűvös levegő száll föléjük. A fiú a pálinkától kellemes nyomást érzett a homlokában, határozott és tettre kész volt, az idegenek szemébe nézett, és várt, állhatatosan várta a sötétet.

— Eljön, velem? Megszökünk. Egyedül megyünk haza.

— Egyedül ? — A lány megrettent, de csak egy pillanatig habozott, s közben komoly volt a szeme, majd szinte azonnal a megszokott, ragyogó tekintetével nézett rá. A szemébe nézett, úgy kérdezte: — A többiek mit mondanak?

— Szólok Palinak ... egyedül neki szólok, hogy tudják, hol vagyunk.

Elment megkeresni a legényt, és a csapospulthoz hívta:

— Pali — mondta —, mi ketten elmegyünk, szólj majd nekik, ha keresnek, hogy hazamentünk!

— Ketten? Árad a Garam.

— Kerülő úton megyünk, a tahidon.

A lány már várta őket, s a legény megkérdezte:

— Elmégy vele?

Szeretnék

. — Nem nézett

rá, kissé talán szégyenkezett. Jobb lesz igy.

— Vigyázzatok! — mondta, és kezet fogott velük. — Te tudod, mit teszel — mondta a lánynak. — Ha megbánod, magadra vess!

Péter még látta, ahogy Koleszár felszegett fejjel, forogva csárdást táncol. Jeremiás Misát is kereste a tömegben, de nem találta, így Koleszártól vett búcsút gondolatban, és elmosolyodott, hogy meglepődnek, ha megtudják, hogy megléptek tőlük. és elindultak egyedül.

Kiértek a faluból. Délkeleten vörösen világított a hold, párás, langyos éjszaka volt. Rövid ideig még érzékeikben élt az egyre elszabadultabban táncoló tömeg fülledt forgatagának emléke, a cigányzene sikoltozása, aztán a távolodó faluval együtt minden mögöttük maradt, a házak tompa árnya is beleveszett a hátrahagyott és elmúlt időbe, s a tompa holdfényben szürkén a végtelenbe nyúlt. Valahol, megitélhetetlen távolságban a semmibe veszett előttük az út. Az éjszaka testébe mélyedő út két oldalán kusza árnyakkal teli, sötét világ volt, melyben a bágyadt holdfény élővé varázsolja a holt tárgyakat, és mint egy nagy színházi rendező, benépesíti a sejtelmes teret titokzatos, várakozó alakokkal, mozgásba merevedett alakzatokkal, megállapíthatatlan kilétű lényekkel. Most még a falu közelében jártak, denevér csapongóit a fejük felett, cikázva követte őket, mint valami kíváncsi és hűséges kísérő ellenőr. Szertelenül vergődve körözött felettük, s néha lecsapott rájuk, mint egy vadászrepülőgép. Életteli mozgásával döbbenetes ellentétben volt némasága; fürge, apró szellem játszott velük játékosan és kedvesen, és mégis szorongatóan, mert eszükbe juttatta, hogy egészen egyedül vannak, egymásra utalva, és egyben teljesen kiszolgáltatva egymásnak.

Csak most érett meg bennük a felismerés, hogy egyedül vannak, és egymás kedvéért, egymásért vannak egyedül. Csak ök ketten, más nincs; senki nincs, csak ők. Péter kerekpárján nincs lámpa, melynek fénysugara valamelyest valóssá tenné az érzékelést, a kerekek surrogásának monoton zaja szinte már az éjszaka csendjébe veszett: állandósága és egyhangúsága folytán a csend része lett. A fiú megkérdezte:

Nem fázik?

Nem — felelte Juli, és arcán érezte a másik meleg leheletét, melyet a körülöttük elfogyó levegő hűvös érintése még érezhetőbbé tett. Érzékelte a fiú testének ritmusát, lába munkáját, mely az enyhe emelkedőkön felgyorsul és egyben elnehezül, a lejtőkön elernyed és pihen. Néha már azt hitte, hogy egy a testük, és talán a lelkűk is egy. mert

Ш14,

DUBA GYULA

.«•. .• V

nem beszélnek, ami bizonyára annak a jele, hogy nem kell szavakkal érintkezniük, anélkül is megértik egymást tökéletesen. Pedig nem értették egymást. De erre még nem döbbentek rá, talán csak sejtették. De most ezt a sejtést is háttérbe szorította bennük annak a tudata, hogy egyedül vannak, ketten, azért, mert értik egymást, és nem tudták meg, hogy a teljes egyetértéshez kellenek a szavak, szükségesek a kimondott gondolatok, mert az érzések akkor válnak valósággá, ha kimondjuk és vállaljuk őket. Mert az emberi benső tartalma és a külső világgal való összefüggése a kimondott szavak által válik törvénnyé, kötelező erővé. Az ember nemcsak azért beszél, hogy megértesse magát, hanem azért is, hogy egyben kifejezze, és így megvalósítsa önmagát. Az embernek beszélnie kell, hogy önmaga legyen. Ezért hallgatásukat csupán az mentheti, hogy még nagyon fiatalok és tapasztalatlanok, s az ilyen fiatalság valóban szavak nélkül is értheti egymást. Elég, ha összeér a bőrük, érzik egymás vérének lassú, meleg lüktetését, beszívják a másik leheletét, és testközelben érzik a másikat, az ilyen fiatalság valóban szavak nélkül is érti egymást. Az ösztönök egyszerű, életszervező munkája szintjén, de ez csak nekik elég, a világnak nem. A világ nyilvános felelősségvállalást is igényel.

Hát nem felelősségvállalás, hogy elszöktek a többiektől?

Beszélnem kell, gondolta a fiú, rettenetes, hogy ilyenkor és éppen most nem tudok mit mondani. Jelentéktelenségek és együgyűségek jutnak eszembe, jó lenne kitűnő társalgónak lenni, lebilincselő dolgokat mondani, érdekesen csevegni, mesélni, hogy elbűvölve hallgasson, és nevessen vagy szomorkodjon, aszerint, mit mondok neki. Jó lenne szavakra bírni őt...

Keveset beszél, hallgat, gondolta a lány. Zárkózott, mintha nem is akarna szavakkal hatni rám. Talán nem törődik vele, hogy mit gondolok a szótlanságáról. Vagy nem tud mit mondani?

Öntudatlanul egymással foglalkoztak, és önmagukkal is óhatatlanul, de csak felületesen és gondtalanul; mert valójában elég volt nekik. hogy érzik egymás bőrét, s az összeérő arcukon, egymást melengető kezük bőrén át a vérük meleg játékát, mert azt sem tudták még, hogy igazán csak akkor találkozhatnak őszintén és mélyen, ha majd a testük egészen találkozott; a lány, hogy szüntesse hallgatásukat s egyben öntudatlanul üzenjen a fiúnak, halkan dúdolni kezdett: „Édesanyám, a kendőm, ellopta a szeretőm ..Pajkosan dúdolt, és végigsimitotta a fiú kormányt tartó kezét.

(folytatjuk)

A meglepetés- és egyben megingássorozat már a hentesnél elkezdődött, amikor a hentes a másfél kiló csont fejében odanyújtott húszforintosból majdnem tizenhármat visszaadott. „Ilyen olcsó a csont?” — hökkent meg Csorvási, és azonnal kínzó kétsége támadt vállalkozása sikerét illetően. Tudniillik egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ilyen „olcsó anyagból” jó ételt lehet főzni. Aztán más jutott eszébe, merészen odafordult a vörös kezefejű henteshez:

— Csak egyféle csont van?

A hentes bambán nézett rá.

Az magának egyféle?

— Nem úgy értem: árban. Nincs, mondjuk, finom csont vagy minőségi csont?

A hentes letámasztotta mind a két súlyos kezét a zsíros, véres tőkére.

— Nem érek én rá. kérem! — mondta félreérthetetlenül káromkodás-hangsúllyal. Csorvási behúzta a nyakát, és kiódalgott az üzletből.

Otthon az egész szállítmányt — úgy érzékelte, hogy egy egész szállítmányt cipel — bevitte a szobába. A felesége ágyban feküdt, mert beteg volt.

— Jobban vagy? — kérdezte Csorvási.

Nem.

Leült az ágy szélére, és a két térde közt lógatta a szatyrot. Mit hoztál?

Szóbeli válasz helyett kivette és kibontotta. Mari fitymálólag nézte a véres, cafatos csontokat.

Mit akarsz ebből? — kérdezte, s volt a hangjában valami kissé sértő, vizsgáztató színezet. Ez indította Csorvásit a nyegle válaszra:

Palacsintát.

Az asszony nem nevetett, másik oldalára fordult, nyögött, sóhajtott, és nagyon halkan,szomorúan mondta:

— Hiába kértelek, hogy valami mirelitet hozzál? Most aztán ezt ki főzi meg?

— Én — mondta Csorvási.

Az asszony erre nem válaszolt, nem fűzött hozzá semmilyen megjegyzést, és ezzel az ügy váratlanul drámai fordulatot vett. „Én beteg vagyok, te meg itt szórakozol?” — ezt jelentette ez a merev hallgatás Csorvásinak, és ezt jelentette valójában is. Felállt, megint kiódalgott, de most a konyhába. Nagyon egyedül érezte magát.

Felcsapta a csomagot a konyhaasztalra, és csak állt az asztal mellett mozdulatlanul. Nem így képzelte, hanem éppen fordítva, a felesége örül az ő készségességének, és odabentről diktálja az egész főzést, megmondja, hogy miből mennyit kell beletenni, és hogy mit hol talál meg. Egy félpercnyi szomorkodás után mégis erős elhatározás született meg benne: csak azért is megfőzi a csontlevest, mégpedig úgy, hogy' közben egyetlenegyszer sem fordul tanácsért a feleségéhez.

Mi kell egy csontlevesbe? Erősen maga elé képzelt egy tányér csontlevest, amit az édesanyja főzött valamikor. Sóhaj: „mikor még az ő főztjét ette”. Elsőnek is a főtt répa halvány pirosa hívódott elő, amint ott úszik töhbedmagával a tányér szélén. „Tehát répa” — gondolta Csorvási. Aztán ugyanilyen alakú fehér testeket is látott a képzeletbeli tányéron. „Aha. Zöldség.” „No, várjunk csak.” Leült a hokkedlira. elővette Parker golyóstollát, és a szatyorból kihalászta a kissé már összevérezödött hlokkcédulát, megfordította, kisimította maga előtt, és felírta rá „répa, zöldség”, zárójelbe: „Fehér répa.” Megint maga elé képzelte a tányért, de most már a csonton és a lén és az eddig látottakon kívül mást nem látott benne. Ez aggasztó volt, mert ugyanakkor tudta, hogy sok minden van még benne, lennie kell. Gondolta, felírja a láthatatlan kellékeket, amik felolvadnak a levesben. Leírta: „só”. Utána nyomban megkérdőjelezve: „Paprika ?” S ahogy ezt leírta, váratlanul főtt krumpli forró parazsát érezte szétporladni a szájpadlásán. Boldogan írta le: „Krumpli.” A krumpliról még természetszerűleg a hagymára ugrott át, de azt még kérdőjellel sem írta le. mert úgy vélte, hogy hagymát egyáltalán nem szabad a csontlevesbe tenni. A hagyma pörköltbe való meg más egyébbe.

Ült, maga elé nézett, semmi nem jutott eszébe. „Azért még valamit fel kellene írni!” — gondolta. Ismét nagy erősen maga elé képzelte az anyjaféle tányér levest, de semmi újat nem fedezett fel benne. Addig nézte, nézte, amíg végül kis aranyhalak