Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-09-29 / 40. szám

játékot. Beleörülök. Valamikor, valahol csak van határa ennek a gyűlöletes birkatürelemnek.

Világosan emlékszem, amikor első alkalommal jöttek hozzánk. A szívem őrülten kalapált. Egzotikus színű pillangók táncoltak a szemem előtt, és méhek zümmögtek az ereimben. Ünnepi hangok töltötték meg a levegőt. A ház zöld volt és gyönyörű, mint minden álombéli ház, levelekkel és madarakkal díszes. Ésott volt a küszöb előtt az a bizonyos vidám és vonzó lovag a lován, magas, sötét és csinos. Ott volt a sátor is, virágdíszben, mint egy menyasszony. Eljött az indulás ideje. Homlokon csókoltál, és sírtál, mint ahogy én is, azért a nagy, boldog új életért, ami megnyílik előttem. Elevenen emlékszem, ügy remegtem, mint a falevél, nem tudván, hogy is lehet ekkora boldogságot elviselni. Mintha egy ismeretlen kéz álomszövetet lengetne felém.

Jó, hogy az álom szertefoszlott. Nem sajnálom. Egykor sajnáltam, de ma már nem. Most már csak egy tűz pusztít. Tudom, hogy nem vagyok szépség, de azt is tudom, hogy nem vagyok visszataszítóan rút sem. Az egyetemen sok fiú nézett rám éhes tekintettel. Tudom, mit jelentettek azok a lopva rám vetett pillantások. Talán nem többet, mint hogy néha beszélgessek velük, vagy igyunk meg együtt egy csésze teát. De én kikerültem őket, mint a pestist, és senki nem merészelt áttörni visszautasító magatartásomon. Saját magam éber őre voltam. Erre tanítottál engem. De ma már tudom, hogy ez volt a legnagyobb tévedésem. A szemérem mesés nyaklánca, amit rám adtál, hogy viseljem, és viseltem

tudomány már arra is megtalálta a választ. Ha akarja, övé az örök fiatalság. Negyvenéves korában tizennégynek tűnhet, ha akar — feszes alak, karcsú termet, duzzadó ajkak, minden ugyanolyan marad, még léptei könnyedsége is és repdeső őzpillantása is. Igazán rossz üzlet lenne ezt a csodálatos kincshalmazt elhajítani, és helyette felszedni egy csomó aggodalmat a gyerek dolgai miatt. Egyszer hurutos mellkas, máskor meg köhögés vagy gyomorrontás. Anyám, bolondok voltatok, hogy ezt vállaltátok. A ti korotok elmúlt. Az új kor Pramilá Khannáé. Az egész világ arrafelé halad. A hazugság és álszentség impozáns építménye, amit évszázadokon át hoztak össze, néhány perc alatt összeomlott. Miért nem győződsz meg saját magad — nem fogsz látni egyetlen nevetséges lötyögős viseletét, sem az általad nagyra tartott lesütött szemeket, elfojtott nevetést és nehézkes, esetlen járást. És miért nem? Egy nő legnagyobb tökéje, igazából az egyetlen tökéje a teste. Helyes, ha intelligens befektetésre törekszik. Hallom, anyám, hogy most mit mondanál. Ugyanazt az avult pletykaságot. Szemérem és a többi. Megtarthatod magadnak. Nekem már nincs rá szükségem. Az élet sohase arra volt való, hogy ilyen keserves csomagot cipeljünk, öröm a célja. Hogy élvezetet kapjunk és adjunk. Nincs az életnek más célja vagy értelme. Minden egyéb ócska, piszkos csalás. És Pramilá Khanná mindenkinél jobban tudja. Ő ismeri a boldogság titkát. Ez az, amiért úgy tékozolja el magát, ahogy tudja. Ez a pazarlás azt jelenti, hogy az ember kap.

AMRIT RÁI

Й

/ÖTÉI BORII

Iftíivl

is, amilyen őrült voltam, nyakam körül malomkővé vált — vagy olyan nyakörvvé, amilyet az életfogytiglanosok hordanak, ha ez a kép jobban tetszik.

Hazugság, átkozott, hatalmas hazugság az egész. Milyen megvetéssel néztem Pramilá Khannát. Szeretett vidám színekben járni, szabadon érintkezett a fiúkkal, még éttermekbe és efféle helyekre is eljárt. Pramilá Khanná mindig a fiúkkal tartott, valahányszor kirúgtak a hámból. Egyszerre több fiúval is akadt dolga. Még késelés is volt emiatt — meg egy kis botrány, és néhány fiúval együtt három évre eltávolították az egyetemről. Mi, akik büszkék voltunk az erényünkre, szajhának tartottuk, és ha valahol összetalálkoztunk vele, elfordítottuk a fejünket — titokban meg irigyeltük.

De azt kérdem tőled, anyám, mi lett abból a botrányból, vagy a kizárásból, vagy az erényesek mesterkélt megvetéséből? Nagy lármával hozzáadták egy magas rangú katonatiszthez. A Model Townban saját gyönyörű házuk van — kocsijuk, hadseregnyi szolga, meg egy aranyos kis spániel. És azért nincs gyerekük, mert utálnák, ha lenne. Sok vele a baj. A nők igazi ellensége — eltűnik a test feszültsége, semmi nem marad, ami izgató, csupán hústömeg, és minden löttyedten lóg. És a szellem is elkeseritöen unalmassá válik.

Látod már, hazugság, hogy a nö lényege az anyaság. Semmi más, mint nő, a nemisége, egy tárgy, amivel hálni lehet. Az anyaság pedig ősi tehetetlensége, de a modern

Igen, ma még sokan vannak olyanok, mint én, de hiszen nyomorék milliók is vannak a világon, kéz vagy láb nélkül. Nincs jövőjük. Az idő itt hagyta őket. Helyük a szemétdombon van. Az idő a legnagyobb aranyifjú, nem köti magát senkihez. Csak azokhoz tartozik, akik előjönnek és megölelik. Ez a dologban a turpisság. Az ember vagy benne van, vagy egyáltalán nincs sehol. Félrehajítják, mint valami limlomot.

Nem, én ez nem hagyom annyiban. Nem akarok úgy meghalni. Elhanyagoltan. Eltaszítva. Hogy égessem el magam, vagy akasszam fel magam, vagy fojtsam meg magam. Nem. Élni fogok, és lépést tartok az idővel. Összetöröm a bilincseket, amelyeket te raktál rám. Kinyílt a szemem. Egészen mostanáig csak hazudtál nekem. A test, pontosabban a szégyentelen test a nő legszebb éke. Valójában fegyver. Minél szégyentelenebb valaki, annál legyözhetetlenebb. A rázúdított szitkok ellenére mindenki a cipője talpát nyalogatja.

Istenem, először mennyire féltem. Kilenc évvel ezelőtt történt. Még a napra is emlékszem, 1953. augusztus 17-e volt. Nem ebben a házban laktunk akkor, hanem ott a Motibágh kerületben. Apa élt még. Ti mindnyájan elmentetek Szaháranpurba meglátogatni a nagybácsit. Csak ketten voltunk a házban. Mukul meg én. Hogy elmentél, másnap hidegrázást kaptam, magas lázam volt. Mukul azonnal elrohant, és hozta a doktor urat. (Biztos emlékszel rá, dr. Nirod

Szénre, apa jó barátjára. Téged Baudinek szólított. Én meg az ő drága „Ráddzsú, kislányom" voltam neki.) A doktor úr bedugta a kezét blúzom nyitott gallérjánál, és a sztetoszkópját a mellemre helyezte. Aztán kért, hogy forduljak meg, és a műszert a hátamra tette, ott hallgatta a zörejeket. Majd mintha másféle hang, más természetű nesz ütötte volna meg, és amikor visszafordultam, a szemében olyan különös csillogást láttam, amitől nagyon megrémültem. A doktor úr mosolygott, és azt mondta Mukulnak: „A légzése nehéz. Receptet írok, és eredj, hozz valami gyulladáscsillapítót. Majd én magam alkalmazom." Mukul elrohant, és meghozta a gyógyszert, a kályhánál felmelegítette, a doktor úr a zsebéből előhúzta a kendőjét, és a bal kezében tartotta a meleg tégelyt. Annak az estének minden mozzanatára emlékszem, tüzes vassal vésték az emlékezetembe. Még egyszer, a másodperc tört részéig felvillant a szemében ugyanaz a vad fény. Sikoltani akartam, de nem tudtam. A doktor úr, zavart mosollyal az arcán azt mondta Mukulnak: „Istenem, ilyen ostoba hiba. Elfelejtettem mondani, hogy hozz egy kis gézt és tépést is. Sebaj, a bolt elég közel van. Menj, hozzál. Közben felkenem a gyógyszert."

Mukul elment, és a doktor úr a bádogedénykéből egy késsel kivett a kenőcsből, és a két mellem közé helyezte. Aztán a jobb kezével elkezdte szétkenni. Le és fel. Oldalra. Mindenfelé. Szokatlan helyekre is. A keze gyakorta elkalandozott, de én mozdulatlanul feküdtem. Magam sem tudom, miért nem kiáltottam. Talán csak félelemből, vak és megnevezhetetlen félelemből, vagy mert megdermedtem a dolog puszta szörnyűségétől, ami olyan hirtelen és annyira váratlanul ért — vagy, talán mert jólesett egy férfikéz első érintése. Nem merek rá megesküdni. Nem tudom. Igazán nem tudom. Akárhogy volt is, ott feküdtem, tettetve, hogy alszom, miközben a doktor úr keze mindenfelé eltévelygett. Mire Mukul visszajött a gézzel és a tépéssel, a kenöcsöt rám kente és ott feküdtem borzongva. De nem tudom, hogy ennek volt-e bármi köze a lázhoz. Ez volt első találkozásom a bűnnel és kísérőjével, a bűntudattal. Akkor még saját magammal sem tudtam volna szembenézni, és a doktor arca természetesen jobban felháborított, mint korábban bármi.

Napokkal később, jóval a hazaérkezésetek után a doktornak sikerült egyedül maradnia velem, és a bocsánatomat kérte. Undorral elfordítottam a fejem. De ma már azt kérdezem, hogy miért kért bocsánatot. Hogy őt, egy ötven körüli férfit vonzott egy üde, fiatal, tizennégy éves test? De ebben nincsen semmi különösen rendkívüli. A társadalom szinte naponta pecsétjével látja el hetvenes férfiak és tizenhat-tizennyolc éves lányok házasságát, akik a dédunokáik lehetnének. Vagy az a néhány szanszkrit verssor, amit úgy mormolsz, ahogy betanultad, de ami nem mond neked semmit, az változtatja meg az egész dolog lényegét ? Vagy az a puszta tény, hogy az orvos „Ráddzsú, kislányomnak" szólított, más személlyé alakított volna engem, eloszlatva fiatal testem varázsát? A doktor bolond volt, nyugodjék békében, hogy bocsánatot kért tőlem, és én még nagyobb bolond voltam, hogy undorral elfordítottam a fejem. Szörnyűnek hangzik, de igaz, hogy egy férfi számára egy fiatal nö mindig és csakis fiatal nő, minden más vonatkozás pusztán megszólítási forma, amíg a vágyakozás fel nem bukkan.

Ennek az igazságnak az elfogadása Pramilá Khanná di adalmenetének titka. Először csak úttörő volt, ma már az egész világ őt követi. Senki meg nem állíthatja előretörésében. Lépj csak ki, és nézd meg, milyen félelmetesen gyönyörű púderezett, kirúzsozott, manikűrözött babák árasztják el az utcákat. Élvezet nézni őket — őszinte, felemelt tekintetüket, éles körvonalaikat, hullámzó csípőjüket, feszes és rövid kis blúzukat, amit azért hordanak, hogy inkább feltárják, mint befedjék a testüket. Mi a bizonyíték? Vedd le a ruhát róluk, és a testük kevésbé lesz mezítelen.

Ma fordult elő utoljára, hogy hagytam magammal házalni. Felöltöztettél és elvittél, de a vevő nemet mondott, mert a lánynak sötét a bőre.

Ez minden, ami rám vár? Nem, nem így kell a dolgokat nézni; ez legjobb esetben is csak a dolgok fele. Most majd én mutatom meg magamat — hogy minden vevő úgy lásson, mint itt ez az életnagyságú tükör. Miért álljon meg a szem minden esetben az arcszinemnél: lássa mindazt, amim van. A pokolba a szívvel, hogy mit rejthet, és mit nem, legalább lássák a testet, amelynek nemisége és fiatalsága van.

Anyám, engem soha többé ne akarj elvinni sehová. Most majd magam megyek és megpróbálom kideríteni, hogyan válik az annyira kívánatos női test annyira hitvánnyá, ha feleséggé lesz. Nem tudom, hogy e zaklatott keresés hol ér majd véget. Talán a vasúti síneken, talán egy kút mélyén. Legyen hát az a vég.

E215