Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-09-29 / 40. szám

” -*»• '

— Hahó! — kiáltott Jeremiás Misa. Előbb ért a folyóhoz, és leugrott a kerékpárról. — Árvíz, cimborák, kiönt a Garam. Lányok, ez az áradat lesodor az Óperenciás-tengerig, örüljetek, ingyen tengeri utazásra megyünk!

— Felhőszakadás volt a hegyekben — mondta Péter a lánynak —, akkor árad meg váratlanul a Garam, ha nagy esők zuhognak a hegyekben.

A kompkikötő helyén mély öböl képződött, körben forogva örvénylett benne a habos, sárga víz. A komp a túlsó parton állt. Láncokkal kikötötték néhány cölöphöz, és egy hatalmas, évszázados nyárfához. A vastag drótkötél, melynek segítségével a kompot áthúzták a folyón, most mélyen a víz fölé lógott, és a meder közepén majdnem érintette annak felületét. A komp mögött, a nyárfa alatt viharvert deszkaházikó állt, a révész a házikó ajtajából nézte őket, és várt. Arra gondolt, hogy megijednek az ártól, és nem vállalkoznak az átkelésre.

Bámulták az örvénylő folyót, és hallgatták a víztömeg suhogó neszezését; mintha milliónyi testes bogár lábainak száraz percegését hallanák szakadatlan és zsongitó surrogásba gyűjtve, vagy mintha vászonszalagok futnának állandóan egymáson, és erősen, s kifogyhatatlanul az idők végtelenségéig súrlódnának.

— Vissza kellene mennünk — mondta halkan az a lány, akit Koleszár hozott a kerékpárján. Sápadt arccal folytatta: — Én félek.

— Nem jön át értünk a komp, mert a víz leszakítaná köteléről, és magával sodorná. Csónakkal jön át értünk a révész. ... — Péternek régen hallott történetek jutottak eszébe, amikor lovakat nyelt el szekerestül a Garam, a kompot utasaival együtt a Dunába sodorta, és befolyt az udvarokba, éjszaka elvitte a kertekből a széna- és szalmakazlakat.

Komoran álltak, a lánynak senki sem válaszolt. Nézték a folyót, és a révész hívásnak vette, hogy nem fordulnak vissza. A komp mellett imbolygó csónakba szállt, és a folyó felett átívelő kötélbe kapaszkodva feléjük indult. Látták, hogy a víz sodra mohón belemar a csónak oldalába, vadul megpörgeti, keresztbe fordítja, és a révész minden erejével nekigyürkőzik a drótkötélnek, hogy megfelelő helyzetben tartsa, és előbbre vigye a csónakot. Hihetetlennek tűnt fel számukra, de a csónak egyre közeledett, a nagyobb hullámok belekaptak és majdnem felforditották, de a révész ilyenkor fokozott erővel húzta a kötelet, és a csónak, mint valami leШ 14

győzhetetlen lapos orrú állat, ferdén kettészelte a hullámokat, és a víztömeg minden támadásának ellenállt. A révész imbolyogva állt az erősen billegő, táncoló deszkaalkotmányban, és előredőlve a drótkötélnek feszült. Teste meggörbült, térdben behajlított lába vonala kirajzolódott nadrágszárán. Mindannyian arra gondoltak, hogy nem sok biztonságot ígérő látvány az ormótlan, nyolcszemélyes csónak, amely nyugodt vízen bizonyára nehézkes és megbízható, de az áradat úgy játszik vele, mint egy könnyű deszkadarabbal vagy mint a sodrában úszó és tehetetlenül örvénylő szeméttel. Mintha csak a véletlen ejtette volna a folyóba, akár valami könnyű papírdobozt, hogy kiszolgáltassa az egymást maró, habos, sárga hullámoknak.

A lányok nézték, nem szóltak, de a szemükben félelem ült. Jeremiás Misa komoran bámulta a folyót, nem tartotta alkalmasnak tréfálkozásra a helyzetet, Koleszár pedig a kerékpárja sárhányójárói rugdalta le a sárcsomókat. Hallgattak. Félelemmel töltötte el őket az agyagsárga áradat, ahogy piszkos habokat forgatva, bugyborékolva és nagyokat loccsanva örvénylett dél felé. Megijesztette őket, és egyszerre nyomottá tette hangulatukat.

A révész a kompkikötő öblébe vontatta a csónakot. Mindaddig húzta, míg a csónak orra a parthoz nem ütödött. Ám az öböl forgó vize továbbra is mozgatta a járművet.

— Szánjanak be! — mondta a révész. Minden erejével igyekezett egy helyben tartani a járművet. Borotválatlan, ráncos képű, hatvan év körüli férfi volt, napszitta és szélcserzette arca megfeszült az erőlködéstől. Mogorván küzdött a vízzel, de a tétovázókat látva, dühösen rájuk mordult: — Lépjenek már, az istenfáját, meddig várjak még! Szánjanak be, a mindenségit maguknak! Mit bámulnak, nem láttak még csónakot?

Elsőnek Péter emelte kerékpárját a csónakba. Testsúlya alatt megbillent a jármű, és egy pillanatra elkapta az örvény, de a révész visszahúzta a parthoz.

— Szánjanak be, az úristenit, hát mire várnak! — kiáltotta, és az erőlködésbe belevörösödött.

A fiú után Juli lépett a csónakba, szorosan melléje állt, és a karjába kapaszkodott. Nem szólt, ijedten, nagy szemmel nézte a vizet. Jeremiás Misa után a többiek is beszálltak. A csónak erősen billegett. Most ijesztően ingatagnak tűnt fel, és annyira belemerült a vízbe, hogy a hullámok a szélét nyaldosták, és loccsanva belefolytak. Néhány perc múlva már vízben tocsogtak utasai.

Egymásba kapaszkodva álltak benne, közben a kerékpárokat is tartották. Szűkösen elhelyezkedtek, a révész egykedvűen a drótkötélbe kapaszkodott, és a nyílt vízre vontatta őket. Nemsokára kiértek az öbölből, s a folyó olyat lökött a járművön, hogy beletántorodtak. Koleszár utasa felsikoltott, és egyensúlyát elveszítve a levegőbe kapott, megbillentve a csónakot, amely táncolni kezdett alattuk.

— Maradjanak nyugodtan, az istenfáját, mert felborulunk, aztán úszhatnak! — kiáltott a révész. — Ne ugrándozzanak, hallják?!

Péter érezte, hogy a lány erősen szorítja a karját, és hozzábújt, menedéket és bátorítást keresve. Csigalassúsággal, nehézkesen, himbálózva haladtak a túlsó part felé, és az északról hömpölygő víztömeg szédítő örvénylésben kavargott körülöttük. Amikor a folyó közepére értek, feljebb, de nem messze tőlük, hosszú szürke tömeg tűnt fel a vízben, váratlanul és alattomosan, mint egy hüllő, mely fejét a hullámokba rejti, de már látja áldozatát, és feléje tart; derékvastagságú fatörzs úszott a csónak felé: — Vigyázzanak, ha a csónaknak ütközik, felfordithat! — mondta a révész. — Ha nagyon megbillenünk, engedjék el egymást, és külön-külön egyensúlyozzanak. — Szorongva figyelték a közeledő szörnyeteget, mely egyenesen feléjük úszott, és a következő pillanatban a csónak jobb oldalának ütödött. A deszkapadló megremegett alattuk, a jármű még jobban oldalra billent, és nagy tömeg víz ömlött be az oldalán. Szorosan egymásba kapaszkodtak: — Engedjék el egymást, nyugodtan álljanak! — kiáltott újból a révész, és nagy erővel továbbrántotta a jármüvet. — Mondtam már az istenfáját, hogy ne mozogjanak, mit nyüzsögnek annyit... — Vörös volt az arca a dühödt erőlködéstől.

A túlsó parton is öböl várta őket. Nyugodtabb volt benne a víz, bár itt is kavargott és hullámzott. A csónak orra a partnak ütödött, és a révész már a szárazra ugrott belőle. Egy vaskos karóval a kikötőcölöphöz csatolta a csónak láncát. Sápadtan szálltak ki belőle, most tudatosították, hogy az egész átkelés alatt nem beszéltek. Péter érezte, hogy Juli reszket, és nem akarja elengedni a karját, kapaszkodik belé, és szorosan mellette lép a partra.

(folytatjuk)

Пата, miért nem nézel egyenesen a szemem be? Hazugságokból font kerítés, mérges gyom bozótja húzódik közöttünk. A két oldalán ku porogva bújócskát játszunk.

Gyermekeknek való játék a bújócska, anyám. Hadd játsszák a gyerekek. Én már nem vagyok gyerek, nő vagyok, mint te. Ezt a játékot nem játszhatjuk, még ha akarnánk se. A természet ama kegyét többé nem élvezzük. Sem a korlátlan kíváncsiságot, sem a naiv hitet, sem pedig a boldog önáltatást. Elmúlt. Mind elmúlt.

Ezt nem nevezheted bújócskának. Legjobb esetben is csak alantas változatának — te meg én titkon egymásra nézünk, és úgy csinálunk, mintha nem tettük volna. Ez nem tisztességes játék. Jobb, ha abbahagyjuk.

Múltunkból semmi sem maradt. Semmi, még a holdfény varázslata se; égető napsütés tűz a fejünkre, és kemény, kegyetlen fényében minden olyan kendőzetlenül hever, mint egy ringyó mezítelen teste. Nem maradt meg egy se azokból az édes és sötét és csendes kis menedékekből. A bújócskázás ideje elmúlt. Gyere már ki nyirkos, bűzös pincebörtönödből — ide a szabadba, ahol a déli nap úgy éget, mint a fehér izzó acél. Itt az idő levetkőzni és megfürödni. Dobd le a furcsa ruháidat, amik inkább zsákokra hasonlítanak. Hagyd, hogy a nap rád tekintsen, és tárd fel tested rejtett misztériumát. Látod, mindenki itt kint fürdik. Én is ezt fogom tenni, és lemosom mindazt a hazugságot, ami megannyi piócaként tapad a lelkemhez. Az emberek ezt nevezik hagyománynak. A pokolba velük. Hadd vegyek egy nagy seprűt, és takarítsam el a tilalmak pókhálóját, amely rám tapad.

Hazugság, hogy a szemérem a nők legszebb éke. Hogy a nö lényege az anyaság. Vagy hogy tisztelet tárgya. Engem többé nem vezetsz félre, anyám. A helyes szó a vágyakozás és nem a tisztelet. Tudom. Láttam. Szenvedtem már. Huszonhárom éves vagyok, és az nem kis idő, hogy megismerjem a világot. Most már ismerem. Nem a szemérem a nők legszebb dísze, a testük az.

Az a te szemérmetességed maga az iszonyat. Semmi más, csak tilalmak. Ne menj oda. Ne beszélj azzal a férfival. Ne olvasd azt a könyvet. Ne nézd meg azt a filmet. Ha kimész az utcára, ügyelned kell, hogy a fejed jól betakard, testednek ívét jól elrejtsd. De miért? Úgy vigyáztam a testemre, mint a fösvény az aranyára, de mi jó származott ebből? Úgy látszik, nincs több vevő! A nyomorult test talán megrothadt az alatt a hét lakat alatt, amit biztonságos megőrzésére elhelyeztem.

Milyen sok helyre vittél, milyen sok embernek mutattál meg, milyen szorgalmasan kínálgattál nekik! Drágám, X. Y. meghívott minket teára. Lesz egy kis zenés összejövetel Z.-ék házánál. Rádzsni, atyád egyik igen kedves barátja látogat ma hozzánk a családjával. Légy szíves, készítsd el a teát és a frissítőket, és legyél hozzájuk kedves. Néha elmentünk valamelyik parkba, azzal az ürüggyel, hogy sétálunk, máskor meg egy bizonyos moziba. Én mindent értettem, és gyanítom, hogy te ezt tudtad. Ugyanis az egészet nagyon átlátszó fátyol fedte. Hát nincs bennünk semmi önbecsülés? Ez az, ahogy a nőket tisztelik? Öt pár szem, három pár szem, mint az éles fúró, szinte lyukat vágnak az ember testébe. Teát töltöttem, vagy kinéztem az ablakon, igyekeztem valami másra gondolni, de állandóan tudatában voltam a testemet átlyuggató tekinteteknek.

Egy orvosi vizsgálatot meg tudok érteni. Nézd meg jól, minden eszközzel, amivel csak rendelkezel, győződj meg, hogy az áru, amit vásárolsz, sértetlen. Pszichológiai vizsgálatot is meg tudok érteni, amely kiderítené, hogy nem húzódik-e valahol a tudatalattiban valamilyen rejtett komplexus. De mit lát eme tudatlan vásárlók hamis, szégyentelen tekintete?- Még egyiknek sem jutott soha az eszébe, hogy öt percig beszéljen vele. Akkor szeretné tudni, hogy mit néznek vagy mit keresnek. Gondolom, a vonásaimat és a színemet. Legfőképpen a színt. Sötét a bőröm, és ez a magyarázata, hogy hét év alatt öt alkalommal nem kellettem senkinek. Hófehér menyasszonyt kerestek rózsaalma orcákkal és a többi. Az nem számít, hogy a saját arcuk szurokfekete volt. Úgy tudom, egy-két úriember jelentkezett. Akkor sem mondtad meg nekem, de tudtam. És most megkérdezem tőled, ök hogy néztek ki? A gyomrom felfordult, és attól féltem, hányni fogok azoknak a molyrágott, romlott, impotens kinézésű arcoknak a láttán. Mondd, volt-e valamijük is, amit egy élettől duzzadó fiatal lánynak kínálhattak? Jobb meghalni, mint egy olyan férfival hálni! De ilyesmit ugyan ki mondhatna meg. Kiöntöttem annak a bohócnak a második csésze teát, de az arcunkba köpött, és elment. Mi azonban lenyeltük a sértést, és nekiláttunk várakozni a következő vevőre, aki talán jószívűbb, és elfogadja majd a te fekete arcú lányodat. Hagyd már abba, anyám. Hagyd abba ezt a piszkos