Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-09-15 / 38. szám
Irodalmi hagyományainkat nézve gyakran vetődik fel a kérdés, mit olvastak, olvashattak dédanyáink, nagyanyáink, milyen könyvekhez jutottak hozzá anyáink, s mit olvashatunk mi, a nyolcvanas években élők ... Miből válogathattak elődeink, s miből válogathatunk mi? Lapunk eszmei elődjét, a Nőmunkást figyelve a pártos irodalom szárnypróbálgatásait is nyomon követhetjük. Különös igényeket — érthető módon — nem támaszthattak a szerkesztők, hiszen olvasótáboruk könyv nélkül vagy egy-két „pengős regényen" nőtt fel, amelyek idilljét nehéz volt felszámolni. Hogy a sajtó mekkora szerepet játszott az öntudatra ébresztésükben, határozott kiállásukban, az első köztársaság nőíróinak alkotásai is tükrözik. Ásgúthy Erzsébet elbeszélése szociális érzékenységével megragadó, távol áll az idilli nőszemlélettől; Szenes Erzsi — újságíróként is — valóságközeiben járt, élt, verseiben a változásokra, azok rögzítésére, életérzésének megfogalmazására törekedett. Mindenképpen érdekes és tanulságos elidőzni az örökségnél, melyet tőlük kaptunk. Már csak azért is, hogy tudjuk, honnan indultunk s meddig jutottunk el. Örökség ÁSGÚTHY ERZSÉBET gyurkovits PILLAHCÖ RÉSZLET Lefelé a hegyről könnyebb volt az út, de még mindig jó órát eltartott, mig kiértek a síkra. Onnan már meglátták a fehéren futó országutat. Mire rátértek, olvadni kezdett a nap aranya. Messziről megcsillant a város tornya, s amint fogyott felé a távolság, egyre hatalmasabban nőttek előttük a kültelken épülő magas téglafalak. Utóbb a közöttük nyüzsgő, mozgó alakok is formát öltöttek. Akkor már nagyon siettek. Az út hátralevő részét majdnem futva tették meg. Még így is megkéstek. A sor éppen indult: Már megkezdték a munkát, mire odaértek. Lihegve álltak meg. A munkavezető rájuk se nézett. Szó nélkül elment mellettük, mintha meg se jöttek volna. Nem vette számításba őket. Zúgó fejjel, ijedten meredtek utána. Mi az?... Ők lemaradtak, mert pár percet késtek? Hát lehetséges az?... Ilyen egyszerűen elvenni tőlük a munkát? ... Már éppen szólni akartak, mikor a pallér dühösen rájuk mordult. Aztán a szeme megakadt a lányon ... — s odadobta nekik a szerszámot. Boldogan kaptak utána, és sietve nekiláttak a munkának. Az út fáradsága után szinte jólesett a létra fokán megpihenni. Összemosolyogtak. S ahogy egymás kezének dobták a téglát, úgy tetszett, mintha nagy. piros szivekkel labdáztak volna ... így labdáztak reggeltől estig. És folyt a verejtékük reggeltől e'stig, egész héten át. Egy napon megállt előttük a pallér. Előbb a munkájukat kifogásolta. Aztán a beszédükbe kötött bele. Hangos lett körülöttük a környék. — Ellocsogják ezek itt az egész időt kiáltozott. — Mit jár annyit a szátok? Azt hiszed, tán lopjuk a pénzt a napszámra? Udvarolni jöttél ide vagy dolgozni? — fordult a legényhez, s hogy az értetlenül nézett rá és nem felelt, nekiesett. — Nem hallod, hogy kérdeztelek, te .. . Velem ne szemtelenkedj, mert kirepitlek. Hét végén fel is út, le is út. — Hiába kiabál neki, úgyse érti — szólt oda az egyik munkás, de a pallér úgy tett, mintha nem hallaná, és tovább lármázott: — Majd én megmutatom nektek. Azt hiszitek, ingyen élhettek az állam pénzén? Majd én megmutatom. Mától kezdve külön dolgoztok. Egyik erre, másik arra! — Azzal fölvezényelte a legényt az állványokra, a lányt meg le a meszesgödörhöz. — Máris indulhattok! — dobta oda nekik. Riadtan álltak szegények az idegen szavak záporában, aztán a lány tétován megindult. Hát elhacc, Rozi? — jajdult a legény. — Csak ide menek ... a malterhoz ... próbálkozott vigasztaló lenni a lány, de hangjában a válás kínja feszült. — Majd ha... — Na, mi lesz? Gyerünk, gyerünk, ne papoljatok annyit — fordult vissza a pallér, s egy pillantással beléjük fojtotta a szót. Aztán megindult a lány után. Tiprottan, megalázva kapaszkodott a legény a gerendákra. Azontúl alig látták egymást napközben. S az estéket is lefoglalta a pallér. Akkor takarittatta Rozival a szobáját. És nem mertek lázadni ellene, mert nagyon kellett a pénz. Az élet kérielhetetlen, nem lehettek kenyér nélkül. Vasárnap is, hogy együtt kószáltak az elkoptatott városi ligetben, a poros, satnya fák közt, erről folyt a szó. — Árva gyereknek a sorsa is árva kesergett a legény. Rozi vigasztalta, ahogy tudta. — Nem tart már sokáig, kedves ... Őszre megint otthon leszünk ... Mégiscsak összegyűjtünk valamit addig ... De a fiúban nehezen engedett a keserűség görcse. Fél karjával szorosan magához ölelte a lányt, s a kezében lévő bottal végigsújtott egy naptól ájuldozó jázminbokron. Ijedten szökött róla magasba egy tarka szárnyú lepke. — Pille ... nézzed-e, selyempille — kapott felé a lány, s gyönyörködve hunyorgott utána, amint beleveszett a tűző napba. — Az ám — enyhült a fiú is —, pillangó ... S hogy a lány gyönyörűségét látta, utána eredt, s kalapjával lefogta. Forró tenyerébe rejtve nyújtotta felé: Ehun-e, a pille. Nesze ... De csudaszép... — ámuldozott a lány. — E tán nem is idevaló ... Akárcsak a vasárnapi selyemkendö — simította puhán a szárnyát —, akárcsak a selyemkendö... olyan ez ... — Olyan ez, akárcsak te! — mondta lassú hanggal a legény, aztán rásütött a szeme a lányra annyi tűzzel, hogy lángba borított volna egy erdőt. — Pille ... Pillangó ... — játszott halkan a szóval. Addig játszott, mig kigyúlt tőle a jövő rózsásra festett képe. — Pillangóm! Pillangóm! — kiáltotta boldogan, és magasba kapta a lányt. Aznapra elfeledtek minden szomorúságot, s megint örülni tudtak az életnek. És tovább múltak a napok, s lassan elörevetette árnyékát az ősz. De a közeledő árnyak mintha mind a legény szívére verődtek volna, egyre sötétebbre felhözték a homlokát. Még Rozi se tudta széjjelkergetni őket. Igaz, hogy nem is igen jutott rá ideje, mert a pallér most már minden percét lefoglalta. Ezer tennivaló akadt mindig körülötte, s ha egy-egy ellopott pillanatban a fiúhoz szökött, az tajtékzott a visszafojtott dühtől. — Mit akart már megint tőled ?... Mit pofázott neked összevissza?... Te, én ezt úgy leütöm egyszer, mint egy veszett kutyát ... — sistergett belőle a szó. De a lány csak nevetett: — Hiszen egy szavát se értem, tőlem beszélhet, amit akar, az én fülem nem fogja. Hát ez igaz is volt, de azért a fiú mégsem nyugodott meg tőle. Munka közben, amíg a kötelet húzta, mintha még a csigák is gúnyosan nyikorogták volna: — Hol a Rozi? Hol a Rozi? Mit csinál? De feleletet nem adott rá senki. Az alsó állványokról vihogó hangokat sodort hozzá a hervasztó őszi szél: — Na, Ecsedi Mari, te is lecsúsztál! Mást itat már édes borral a majszter. — Engem ugyan sohase itatott! Nem-e? Nem ám. Meg se innám, ha adna. Ne te. ne! De bizon még jól is esnék ebben a hűs őszidőben. — Kivált annak, aki csak pendellyel takarózik. Ki pendellyel. ki mással. Van papianya a pallérnak, igaz-e? - Nevetésbe fúlt a többi. Harsány röhögés közt bukdácsoltak tovább a szavak. A legény kezéből kiesett a kalapács. Hangos koppanással ugrált le a gerendákon. Két szökéssel lent termett. Ebben a percben lépett ki a házból a pallér. A fiú felkapott egy téglát. — Kutya! — lihegte fojtottam — Kutya, most agyonváglak! — A pallér megfordult, s bekiáltott a házba. Rozit szólította. A lány kilépett, s a meszesgödrök felé indult, de a pallér útját állta. Valamit mondott neki, mire az hangosan ránevetett. Ez a nevetés szivét hasogatta a legénynek. Keze ökölbe szorult, s tüzes piros karikák kezdtek táncolni a szeme előtt. A pallér most megindult az állványok felé, s maga után intette a lányt. Rozi elkapott egy malteros vedret, s felszaladt vele a deszkákon. Mi az isten csudájának cipeltet ez most oda föl maltert? — gondolta zúgó fejjel a legény, amint egyre följebb távolodtak előle. Feltornázott a gerendákon, s az alsó állványról nézett utánuk forró szemmel. Belülről hangosan pörölyözött a szíve, s valami halálos, őrjöngő félelem a halántékán vadul verte hozzá a visszhangot. Már fent jártak a harmadik emelet magasságában, amikor egyszerre csak kiejtette kezéből a téglát a legény, s egy hatalmas szökéssel hirtelen előrenyúlt. — Mi?... Mi az?... — hörögte, s a szeme kimeresztve tapadt a lány fejére. A Rozi nyakán hátracsúszva egy vadonatúj selyemkendő fénylett. Vadonatúj, vasárnapi selyemkendö. — Rozi! — bödült el a legény. — Rozii! — ordított fékeveszetten még egyszer. A lány ijedten kapta hátra a fejét. Egy percre megingott, kezében meglódult a malteros veder, s a következő pillanatban átesett a deszkán. Kezével még a levegőbe kapott, mintha a veder után nyúlna. Aztán szétterjesztett karokkal hullani kezdett. Szállt... szállt... és mint egy nagy, színes pillangó elterült puhán a szürke kövek között. A legény értelmetlenül nézte. Csak lassan ért agyáig a valóság, s mint villámcsapás sújtotta földre. — Én öltem meg ... Én — zihálta szárazon égő szemekkel, s csak állt ott mozdulatlan keménységbe fagyva. Aztán egyszerre ráborult. — Pillangóm!... Pillangóm! tott belőle a fájdalom. És arcán lecsordult a könny. .. — sikol-EH .is]
