Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-09-08 / 37. szám
_> ф 15 'с 'СО О со-со 13 ел N «О с •л ÉRTÉKEK ÉS ÁLÉRTÉKEK A KULTURÁLT „FÓLIAFALUÉRT" A „Fóliafalu" vitához kapcsolódva legelőször annyit: véleményem szerint a mai viszonyok között azért senkit sem szabadna — még áttételesen sem — elmarasztalni, mert sokat dolgozik és munkájának eredményeként szép jövedelemhez jut! Akkor meg éppen nem, ha jövedelméből a törvény szabta adót tisztességesen megfizeti. Az az érzésen, hogy ezt az álláspontot igazolja a CSKP XVI. kongresszusa is azzal, hogy minden termékennyé tehető földterület megművelését feladatul adta. Itt, úgy gondolom a kisebb gépekkel vagy kézi erővel nagyon is hasznosítható területekre gondoltak a javaslatot felvető elvtársak. A szakemberek és a statisztikusok a megmondhatói, mennyire nem egyszerű egy ország népét élelemmel ellátni. Az élelmiszerek között v ezt pedig városaink lakói tudják, érzik a legjobban —, fontos a zöldség és a gyümölcs. Mert bizony tavasszal gond a primőr áruk beszerzése, megvásárlása. Azon a területen azonbarvahol jobbak az éghajlati és talajviszonyok, jó szervezés és elosztás mellett több, jobb s nem utolsósorban olcsóbb áru jut a városi embereknek is. Az elmondottak szerint méltán hiheti a kedves olvasó, hogy én is fóliázó kertész vagyok. Hogy azért keltem védelmére a jól jövedelmező kertészetnek, mert legalább 10—15 áras kertem ontja a termést és a pénzt. Nem így van! Én a másik táborhoz tartozom, azokhoz, akik a fólia alatt termett zöldséget megvásárolják. Sőt, hivatásom védelmében illenék ágálnom azok ellen, akik bármi okból is elmulasztják például egy-egy, színházunk által helyben bemutatott színdarab megtekintését. (Huszonhat éve a MATESZ színésze vagyok.) Nem azért nem teszem, mert nekem nem lehangoló — vagy éppen fájdalmas — a foghíjas, esetleg kongó nézőtér látványa, hanem mert a néző elmaradásának okát nem csupán a fóliázásban sejtem. Kétségtelen, hogy a túlhajszolt munka is elvonja az embertől azt az energiát, mely a művészi élmények befogadására képessé teszi. De ez még mindig megbocsáthatóbb, mintha egyéb haszontalanabb vagy károsabb dolgok terelnék el figyelmét, vagy tennék közönyössé, esetleg cinikussá a szellemi, a művészi értékek iránt. Nevezetesen arra gondolok, hogy vajon azokban a községekben, ahol az emberek nem hajszolják agyon magukat az önként vállalt három műszakkal, ott miért nincs nagyobb érdeklődés a színház, a könyv, a művészet, egyszóval a kultúra iránt?! Mert, sajnos, ilyen hely is jócskán akad hazánk magyarlakta területein. Szakmám, illetve hivatásom gyakorlása közben — akarva, akaratlan — nem egy olyan községet, városkát ismertem meg, ahol bizony nemesebb tevékenységre alkalmas tehetségüket értelmetlen, nem ritkán ártalmas dolgokra fecsérlik el az emberek, s ami a leglehangolóbb: többnyire a fiatalok. Meggyőződésem, hogy ilyen-olyan tehetség minden emberben van, de ha azt nem tudja felszínre hozni, önmagát megmutatni, olyan lehet, mint a patak vize, melyet nem szabályoznak, nem tisztítanak. Sem fürdésre, sem halak éltetésére, de még öntözésre sem alkalmas. Mérgező posvánnyá, mocsárrá vá lik. Példákkal lehet bizonyítani, hogy egy-egy rátermett ember, aki szívügyének érzi a falu, a város művelődését, csodával határos eredményeket ér el igyekezetével. Nemegyszer hallottam olyan spontán megnyilvánulást, hogy „ha az öreg (70 év körüli) X. Y. bácsi vagy néni is leteszi a lantot, nem lesz aki utána csinálja majd . .." Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenütt csak nénik és bácsik lelkesednek a kultúrmunkáért. Dehogyis! Szerencsére, hosszadalmas lenne a kifogástalanul dolgozó hivatásos — vagy nem hivatásos — kultúrmunkások és pedagógusok nevét felsorolni ... Csak ott a baj, ahol a hivatásos „kultúrosok" nem végzik hozzáértőn, a megkövetelhető lelkiismeretességgel és igyekezettel a feladatukat. A tények persze mindenütt önmagukért szólnak. Az egyik helyen szép tiszta a kultúrház, józanul, ünneplőbe öltözve jelenik meg a lelkes közönség, sok a személyes jóbarát. A másik helyen többnyire elhanyagolt az öltöző, kitörött ablak-, ajtóüvegek, letört kilincs ... Illemhely ?!... hagyjuk. A Ifjú szemmel VITA nézők nem ritkán félrészegek, kívülről bámészkodó suhancok és lányok, akik helyes mederben tartás esetén talán ott belül a színpadon is megállnák a helyüket. Végezetül szabadjon még a magánvéleményemet kimondanom: Szerintem a „Fóliafalu" népét hamarabb be fogjuk csalogatni a kultúrházba, mint mondjuk a nem fóliázó, ám az alkoholért még vánkosukat is eladogató asszonyokat, férfiakat. Kovács József, Kassa (Kosice) RETEKFALVA * Elolvastam a „Fóliafalu" című vitaindító cikket, s valamennyi hozzászólást, mely eddig megjelent. A téma két okból is érdekel. Az egyik, hogy magam is népművelőként dolgozom, a másik hogy 4226 lakosú falunk, Nagyfödémes (Veiké Úfany) is fóliafalu, sőt, „retekfalva". Csupán néhány gondolat a vitához: 1. Talán nem is írnék, ha nem háborít fel Horváth Gábor hozzászólása. Aki szövetkezeti vagy állami lakásban lakik, s kihasználva az állam adta lehetőségeket kölcsönre vesz bútort, még nem biztos, hogy „rongyos módra él". Sokkal inkább él „rongyos módra" az az ember, aki felépíti az emeletes házat, s aztán csak a port töröli le bútorairól, az életét meg a nyári konyhában éli le a családjával együtt. Inkább bocsássa el a szülő gyermekét üres kézzel (bár erre ma már nincs szükség), de tiszta, becsületes szívvel, mint házzal, betétkönyvvel, amit ez a gyerek — mert készen kapta — sosem fog tudni sem értékelni, sem megbecsülni. Aki nem fóliázik és nem fusizik, nem biztos, hogy lusta ember. Másként is bizonyíthatja ügyességét, szorgalmát. S nem az a munka csak, aminek értéke kézzelfogható, s pénz formájában zsebre vágható. 2. „RETEKFALVA” — így ismerik Nagyfödémest a járásban, sőt a járás határain túl is. Az emberek itt is nagyon sokat dolgoznak. A retek után paprikát, paradicsomot, uborkát, salátát, zellert is termesztenek. Évekig nálunk is az volt a helyzet, ami Marcelházán (Marcelová), sőt sokkal rosszabb. Nekünk csak egy tánccsoportunk volt, s az sem országos hírű. A kulturális rendezvények látogatottsága pedig nem kis szégyenkezésre adott okot, aztán megtört a jég. Közel húszé vés szünet után egy lelkes kis csoport felújította a színjátszást falunkban. Bemutatójuk a retekszedésben elfáradt embereket is felvidította. Talán ekkor ébredt fel újra az érdeklődésük a kultúra iránt. Igaz, azzal még nem dicsekedhetünk, hogy az aktív kulturális munkába túl sokan bekapcsolódnak, de az egyes kulturális akciókban sorra telt ház fogadja a fellépő amatőröket vagy hivatásos művészeket. S már ez sem kis dolog! Hogy csak az első félév akcióit említsük: tizenkét rendezvény — telt házzal. (A mellékelt felvétel a június 26-i színdarab előadásán készült paprikaszezonban.) 3. Nem szeretnék átesni a ló túlsó oldalára, s csak dicsérni, amikor vannak még hiányosságok is. És itt teljes mértékben igazat adok Hajtman Kornéliának. A diplomás és az érettségizett emberek száma sokkal több azokénál, akik bekapcsolódnak az aktív kulturális munkába, nálunk is éppúgy, mint máshol. Pedig főleg rájuk támaszkodhatnának a népművelők, mert „egy fecske nem csinál nyarat", egy ember nem sokat tud tenni, ha nincs kire támaszkodnia. Éppen az értelmiségiek segíthetnének — falun, városon egyaránt — újabb csoportok, klubok alakításában, vezetésében. S ha ezt tudatosítanák, nem olvastunk volna olyan véleményt, mint Varga Tibor mérnöké. 4. Azokat, akik a kultúra területén dolgoznak, gyakran érik csalódások. Nemcsak a közönség érdektelensége, hanem az egyes versenyeken történő igazságtalanságok is elkedvetleníthetik őket és csoportjukat. (Gyakran előfordul.) Mindezek ellenére az a véleményem, hogy a választott úton nem szabad megállni. S főleg nem olyan csoportoknak, mint a marcelházi kisszínpad, melynek két műsorát a Jókai-napokon láthattam. Gál Lászlónak címezve annyit: csak irigyelni tudom azt az aktív munkát, melyet csoportjaik és művelődési klubuk kifejt. Folytassák! S az emberek érdeklődését is visszanyerik majd, mert előbb vagy utóbb rájönnek, hogy a pénz nem minden. Szárazná Manczal Erzsébet Nagyfödémes Ш Г
