Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-09-08 / 37. szám
lelkem nem kívánkozott erre az útra, de az ígéret — tetszik, nem tetszik, mennem kell. — Kabiyesi — mondtam —, te mindenek atyja vagy; s ha ti, vének, megszólaltok, szavatok maga az igazság — az ifjúnak lehet bármilyen gazdag a ruhatára, az nem érhet fel a vének rongyaival. Engedelmeskedem. Most megtudtam, hogy bár számos múltbéli kalanddal dicsekedhettem, bölcsesség dolgában közeledbe sem érek. Amilyen agyafúrtan ezt az Ígéretet belőlem kicsikartad, ha tetszik, ha nem, indulnom kell. Különben is mintegy hazámat szolgálom, már csak azért is elindulok. De előbb egy apró kegyet kérek tőled. Szeretném, ha kikiáltókat küldenél földedszerte, hogy csödítsenek össze minden magamfajta rettenthetetlen vadászt, s küldj minket együtt e szolgálatra, hogy szegény fejem ne egymaga szálljon harcba a halállal. De még ez sem elegendő. Szalassz küldöncöt minden szomszédos faluba és tanyára, hogy merész vadászaik tartsanak velünk Langbodo hegyére e küldetésen. Ha ennyit megteszel, megtettél mindent; már csak indulni kell. A királyt e szavammal boldoggá tettem; azonnal parancsot adott, hogy teljesítsék kívánságaimat, s valóban, három napon belül vadászokkal telt meg a palotaudvar. Körülnéz-Nagy Zoltán illusztrációja tem köztük, de egy bizonyos vadászt — egy Kako nevezetűt — nem találtam. Pedig ha valamiben, hát abban biztos voltam, hogy amilyen lebírhatatlan vadász, ilyen úton, mint ez, neki ott a helye. Róla csak annyit — az anyja kobold volt, az apja ördög. Sajnos, mikor a gyerekük megszületett, bőre majdnem hogy emberi volt, s ugyanígy különféle testrészei is. Szülei, lévén mindkettő szellemlény, egészen másmilyenek, így hát kitették őt egy ako fa alá, a gödörbe. Ott akadt rá egy arra járó vadász, aki hazavitte és fölnevelte. Ő adta neki a Kako nevet — ami ako tövén talált gyereket jelent. Gyerekkoromban játszótársak voltunk, s én azóta tudom, miféle vadász ö. Tizenkét évesen bozótkéssel megölt egy leopárdot, de otthon egy szóval nem említette hőstettét. Ám mire a leopárd teteme oszlásnak indult, Kako visszatért a hőstett színterére, kivágta az állat combcsontját, s megfaragta buzogánynak. Azóta érdemelte ki a Leopárdbuzogányos Kako nevet. Alighogy az én apám meghalt, az ő gyámja is eltávozott az élők sorából, s mikor én az első kalandomra indultam a Négyszáz Isten Vadonába, ő a Nagyerdő felé irányította léptét. A Nagyerdő átok egy vadon; ott sokkalta több a vadállat, mint a Négyszáz Isten Vadonéban, de szellemlény emitt akad több. Az idött, hogy ennek az útnak a tervét forgattam magamban, Kako még nem tért vissza a Nagyerdőből. így hát kénytelen voltam én odamenni, hogy őt megkeressem. A városból későn indultam, igy hát aznap nem értem oda az Erdőbe. Útközben háltam meg, s csak másnap reggel tíz körül akadtam össze Kakóval. Mikor megláttam, rá sem ismertem: tetőtől talpig pálmalevelek borították, s nekem álmomban sem jutott eszembe, hogy épp aznap vett nőül egy szellemlányt. Amint meglátott, leszökkent a fáról, amelyen ült, odaszaladt hozzám, és megölelt; igencsak ötvenötünk egymásnak mind a ketten. Aztán elmondta minden kalandját, azóta, hogy a Nagyerdőbe bevette magát, s arról is tájékoztatott, hogy csudadolgokat hallott az én viselt dolgaimról ott a Négyszáz Isten Vadonéban. Mesélt sok-sok mindent, de képtelen vagyok sorra mind elmondani, hisz egyetlen történet is külön könyvet kíván. S mikor ő végzett, én is belekezdtem kínkeserves megpróbáltatásaim krónikájába; mikor befejeztem, még egyszer megöleltük egymást, és elöntött minket az öröm, mert ez aztán igazán két lebirhatatlan vadász találkozása. De miközben egy pillanatra sem feledkeztem meg látogatásom céljáról, s egy idő múlva megkérdeztem: — Ó, Leopárdbuzogányos Kako, gyermekkori játszópajtásom, elnézed-e nékem, ha elsütök egy közmondásfélét? — S ö azt felelte; — Kedves Akara-ogun, süsd el nyugodtan, odafigyelek. — Folytattam hát a beszélgetést, s azt mondtam: — Azzal tisztában vagy, ugye, hogy ha az ember ruhája nem látja a tetvek utolját, körme se kaparhatja le a vér utolját? — S ő azt felelte: — Ez maga a színtiszta igazság. — így hát folytattam, s azt mondtam néki; — Kako, Az asszony, mikor megtudta, hogy Kako elmegy, utánunk szaladt, utolérve átölelte Kako lábát, s igy szólt: — Mi baj, édes uram? Miféle galibát csináltam? Mi bűnt követtem el, ami erre jogosít? Megbántottalak? Mivel? Tán más férfival leltél ? Szóltam csak egyszer is illetlenül hozzád ? Nem bizonyítottam kellön szerelmemet? Azt mondták rólam, hogy nyilvánosság előtt civakodom? Tán csúf szavak hagyták él a számat? Tékozló volnék? Hiú? A szokásaim tisztátalanok? Modortalan vagyok, s veled tiszteletlen? Dacolok az akaratoddal? Nem értenék a háztartáshoz? Nem látom el rendesen a vendégeidet? Vagy egyszerűen csak nem gondoskodom a kényelmedről? Ne tudnám mint illő egy aszszonynak urával szólni? A dolgodban tán nem segítek? Még elgondolni se tudom, mi bűnt követhettem el. Az isten szerelmére, mondd meg, ne hallgasd el, ó, uram, párom, szerelmem! Kako így felelt: — Az igazság az, hogy egy asszony, aki mindarra ügyel, amit az imént te felsoroltál, soha nem sértheti meg a férjét, s ha hazudni nem akarok, be kell ismernem, hogy soha, semmivel nem bántottál meg, még az ebéddel se késtél soha, pedig ezt a bűnt óránként asszonyok ezrei követik el ezen a földön. De ha eljön a döntő pillanat, itt van, ennyi az egész! Szürkületkor levelek százai szunnyadnak az ágon, besötétedik, és vadak százai csatangolnak az erdőn; ideje vagyon mindennek, ideje a játéknak, ideje a harcnak, ideje a könyvnek, ideje örömnek; ez az én útnak indulásom ideje, és semmi vissza nem tarthat. Menj hát utadra, asszony, mint ahogy én is. Ha más férjre találsz, menj , D. 0. FAGUNWA* VADÁSZBECSŰLET amíg le nem győztünk minden akadályt, megpihenhetünk-e úgy igazában? Sok-sok cél, sok-sok hőstett áll még előttünk, csodát is sokat kell művelnünk; a mi hazánk nem elég híres még a földkerekség országai között. Ha oka nincs rá, egy nö nem viselheti Komulu nevét; ha nem lett volna jó okom, nem jöttem volna ily sietve, hogy megkeresselek. Az ok pedig a következő: sok vadász, s köztük sok olyan, akikből hiányzik a mi bátorságunk, felövezte magát az útra, és Langbodo hegyére indul, készek megvívni bármi veszedelemmel hazájuk jóhire érdekében, s minthogy magam is sok gondot szenteltem az ügynek, az jutott eszembe, hogy helyénvaló lenne, ha te is velünk tartanál. Ha mi nem megyünk, az szégyen, akkor az a látszat, hogy nekünk csak a magunk dolgán jár az eszünk, s nem veszünk tudomást róla, hogy a hazának mi kell. Márpedig nem szép, ha az ember a hazájáról megfeledkezik, mert példaképpen vegyünk csak egy hajót, amely a tengereket járja, előbb-utóbb az is kénytelen kikötni valahol, mindegy hát hogy a vadonban mekkora diadalokat aratunk, egy szép napon csak-csak haza kell térnünk. Szavaim, remélem, érdemesek rá, kedves barátom, hogy elgondolkozz rajtuk. Fogjuk hát kurtára a szót, ne úgy, mint a gyékényt, amit a földön kitekernek. Kako szedte a holmiját, fölkészült, s velem jött. A Nagyerdő szellemlényeinek szokása szerint férfinak és nőnek hét esztendeig kell együtt élnie, mielőtt ünnepélyesen megesküdhetnének. Addigra a férfit az asszonynak gyermekkel kell megajándékoznia, s férfinak-nönek hozzá kell szoknia egymás rigolyáihoz. Ha a hét esztendő végére érve úgy vélik, hogy összeillenek, megesküsznek — az ő szavukjárása szerint ez a fehér lakodalom. Ha azonban másként alakul a helyzet, kölcsönös megállapodással búcsút vesznek, a férfi új asszonyt keres, s az asszony is kész rá, hogy új férfihoz menjen. A házasságnak ez a formája magyarázza, hogy miért találtam Kakót nászöltözékben, tetőtől talpig pálmalevelek közt. S ebből akárki kitalálhatja, hogy Kako már hét esztendeje élt együtt asszonyával a Nagyerdőn, mielőtt egybekeltek volna, s így ugyancsak meglepő, hogy épp az esküvője napján, miközben útra készült, egészen az indulás pillanatáig. egy szót nem szólt az egészről az asszonyának. Ez vétkes illetlenség. hozzá, Kakóra többé ne várj, az idegenek fia otthona dolgában kél útra, ég veled hát, asszony. Kako szavai hallatán az asszony könnyekre fakadt, s újra kérlelte, de ő még úgy se tett mintha odafigyelne rá, csak fogta a buzogányát, bozótkését a hüvelyébe lökte, és elindult sietős léptekkel, mint tisztviselő az irodába. S mikor az asszony látta, hogy a dolog reménytelen, keservesen így siránkozott: — Ó, hát ez a jutalmam? Mikor először tetted nekem a szépet, elutasítottalak, ám te mézes szavakkal bolondítottái, míg el nem hittem, hogy olyan férfi, mint te, nincs több a világon. Oly önzetlenül ajándékoztalak meg szerelemmel, hogy erőt vett rajtam a szerelem láza, hogy fejem megszédült a szerelem őrületétől, hogy miattad rázott a szerelem görcse. Enni se tudtam, csak ha láttalak, inni se, csak ha velem voltál, ha el akartam menni, velem kellett jönnöd, ha bárhol is hallottam hangod, meg kellett hogy keresselek, ha megszállt a szenvedély, muszáj volt elmennem hazulról, kerülgetnem a házad, s hangosan szapora szóval szólnom, hogy tudd, ott vagyok a közeledben. Tudod, hogy se apám, se anyám, hogy se öcsém, se bátyám, se húgom, se néném. ez mind te vagy, egyedül. És most, épp ma hagysz el, mikor kéz kézbe simul, s láb a másik láb lépte nyomába. Hát azt akarod, hogy minden erdei lény engem csúfoljon, rajtam nevessen? Hát ilyen gonosz volnál, mondd, lehet az? Ó, bár ítélne bűnösnek az Isten, te, életek tönkretevője! — És görcsösen átölelte Kakót, mondván: — Nem mégy sehova, egy tapodtat sem, mig tőlem valahogy meg nem szabadulsz. Az asszony kétségbeesett ragaszkodása egyre jobban késleltetett minket, s Kako most már igazán felbőszült. Arca eltorzult, kirántotta bozótkését, s így szólt: — Halál-asszony, boszorkány-asszony, aki el akarod állni a kötelesség útját, hát nem tudod, hogy sok jó vész el, mielőtt a föld a gonosztevőt elpusztítaná ? Addig is, míg Isten bűnösnek ítél, én mondok ítéletet a te bűnödre. — És imigyen szólván lesújtott rá, s majdhogynem kettéhasította; az asszony földre hanyatlott, s halálos kínjában rángatózva Kako nevét kiáltotta, bele a másvilágba. Mondhatatlan nagy volt a rémületem. Göncz Árpád fordítása 'joruba törzsfönök-iró; Nyugat-Nigéria EEjí.
