Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-09-08 / 37. szám

DÚSA GYULA

A rad a Garant

Péter kerékpárjára ült, és lassan elhajtott. Az út kanyaraiból visszanézett, és azzal a gondolattal küzdött, hogy meg kellett volna várnia a lányt. De csak hajtott tovább, s közben tudta, hogy helytelenül cselekszik. Haza kellene kísérnie. Hátranézett, s látta, hogy a lány is hazaindult. Lassan jön utána, és a kecske lomhán kocog előtte, duzzadó tőgye mélyen a hasa alá lóg, szinte a földet érinti. Rádöbbent, hogy öt is bántja a nőstény kecske, nevetségesnek tartaná kerékpáron kisérni őket. A nagymamára gondolt, lehet, hogy igaza van, de nem úgy, ahogy mondja, vén és gyűlölködő ... Most nem jutott eszébe az öreg Král nagylánya, akinek meg kellene fogni a mellét, csak az estére gondolt, és ez kizárta azt a másik lehetőséget, amely néha a képzeletét kísértette.

Egyre gyakrabban nézett vissza, a lány alakja lassan beleveszett az aláhulló sötétbe, mintha távolodna tőle. Pedig csak a homály tette, hogy már csak árnyként látta Julit. Újra eszébe jutott, hogy megvárja, de elvetette a gondolatot. Ha meglátnák őket együtt, beszélnének róluk, mert idegenség van közöttük. Mindketten máshová tartoznak, s ha most találkoznának valakivel, az megszólítaná őket. Ha férfi lenne az illető, akkor valami kétértelműséget mondana, ha asszony, az talán nem szólna semmit, csak köszönne, és gúnyosan mosolyogna, aztán más asszonyokkal olyan hangon beszélnék meg kettőjük dolgát, hogy rágondolni is megalázó. Ha Juli nem betelepült lenne, akkor hazakísérhetné, mert lehet az ismerőse, rokona, volt iskolatársa, és kettőjük találkozása lehet ártatlan szórakozás, baráti együttlét. De így mindenki arra gondolna, hogy szerelmi kapcsolat van közöttük, bár ehhez senkinek semmi köze, ne törődjenek velük, ez az ö dolguk, a lányé és

az övé

Nem vár meg, gondolta eközben a lány, nem akarja, hogy együtt lássanak, nem vállal az emberek előtt. Mitől fél, mi elől menekül? Tudom, hogy nem gyáva, de van benne valami idegenkedés, amit nem értek, tudja, hogy szívesen vagyok vele, érzi, hogy őszintén csókolom, és ha nagyon határozott lenne, és egészen akarna, talán nem is ellenkeznék. De nem vár meg, elhajt előlem, itt hagy a sötétben. Nem érint meg, nem közelít hozzám, az estét várja ... Anyámnak igaza lehet, nem akar teljesen, csak addig vállal, amig a kapcsolatunk a kettőnk dolga, és nem tudnak róla mások, nem avatkoznak bele ...

A mezőn foglyok kiáltoznak a szürkületben, és fentröl langyos pára ereszkedett, simogató hűvösség. Az égen sorban egymás után reszkető fényű, homályos csillagok villantak fel, egyre szaporodtak a kékesszürke boltozaton, és mind erősebben ragyogtak. A sűrűsödő alkonyatban éjszakai életét kezdte élni a mező. Sötétbe veszett minden mozgás, eltűntek a tárgyak és élőlények.

Péter aztán már csak azt várta, hogy újra találkozzanak.

A kiskertben volt egy rózsafa, melyet a háború után szemzett. Sárga tearózsákat nyílt, korán virágzott, és egész nyáron illatozott. Két rózsa már kinyílt rajta, az egyiket levágta, és inge alá rejtette, s éppen csak beszólt a szüleinek:

— Megyek a faluba.

— Megy a kecskelányhoz — mondta a nagymama. — Miért engeditek?

Apja nem szólt, ö elment.

— Megy a kecskelányhoz, a szégyentelen ... — hallotta még egyszer az öregasszonyt, de nem törődött vele. Vén bolond, gondolta, hát mit akarsz velem?

Már az utcán feszültség nőtt benne. Megmagyarázhatatlan eredetű aggodalom élt benne, hogy a lány nem várja, és nem jön ki hozzá. S bár az aggodalma még sosem igazolódott be, mégis mindig feltámadt benne, amikor a házuk felé tartott: talán már nem is akar vele beszélni... Az akácfák alatt ment a patak partján, hogy ne találkozzon senkivel. A házuk elé érve a fák alatt maradt, és szemlélődött. Az ablakok sötétek, a lány szülei korán lefeküsznek. Az utcaajtó behajtva, kapujuk zárva, a falu is csendes, sehol semmi nem mozdul, csak a kocsma irányából hallatszik beszélgetés. Soha nem látta öt ilyenkor, pedig tudta, hogy ott van, beleveszve a sötét ház tömegébe. Feléjük indult, és megállt a házuk előtt. Várt, nem próbált bemenni. Az udvarban, a fal alatt az ablak mellöl, elmozdult egy addig láthatatlan árny. Lassan közeledett, kinyitotta az utcaajtót, és halkan azt mondta:

— Jó estét.

Mindig így lépett elő az éjszakából, a semmiből, pontosan amikor ö megérkezett. Várt rám, gondolta a fiú minden esetben, mégis várt, itt van, minden jól van, és megnyugodott, mint amikor fájó érzések lehetősége múlik el, s a lélek egyszerre megkönnyebbülten sóhajtva felszabadul.

Nem csókolták meg egymást, kezet sem fogtak, minden találkozásuk tartózkodva kezdődött. Az idegenség, a magukban hordozott két világnak a különbözősége hatott rájuk, érezték, hogy mindketten mások, s ezt az érzést a lány nem akarta, a fiú pedig nem tudta leküzdeni. De később sem szűnt meg ez

ГГМ i4!

az ellentét, amikor már a bőrük, a vérük, a lélegzésük találkozott.

Újból és újból végig kellett járniuk az első érintésig vezető utat.

A lány most komolyan azt mondta :

Jöjjön be!

A fiú utánament. A lány rövid ujjú ruhában volt, hajfonata a derekáig ért. Két karja tompán derengett a homályban, s melegség áradt belőlük.

— El ne essen a köveken halkan, pajtáskodva nevetett.

A ház elé lapos fehér mészkövek vezettek. Az utcai ablakok előtt, a virágoskertben drótszálakból ritka lugas nyújtózott, és eltakarta az eresz alját. Alacsony, támlátlan szék állt a lugas mögött a fal alatti döngölt földön. A lány már odakészítette, szorosan elfértek rajta egymás mellett.

Már nem nevetett, s a fiú átkarolta a vállát, de nem húzta magához, csak tartotta, és a lány nem simult hozzá, várakozott.

— Kijött... — szólalt meg a fiú, majd halkan nevetve, magyarázkodva hozzátette még: — mindig tudom, hogy kijön, mégsem hiszem, csak amikor már mellettem van .. . — A lány nem szólt, a fiú megszorította a vállát, és magához vonta. Juli nem ellenkezett, nem is bújt hozzá, csak annyira, amennyire magához vonta öt. Még mindig várakozott. Nem beszéltek, csendben voltak, mintha a bensőjüket hallgatnák, ahol az ösztönök és a vágyak a tetteket készítik elő, majd Péter a vállát karoló kezével puhán és óvatosan megérintette a lány arcát, maga felé fordította a fejét, s ö ránézett, s a sötétben is látták ilyen közelről egymás szemét, megcsókolta a száját, és a lány engedte, hogy cáókolja. Ajka kissé megnyílt, de nem csókolta vissza, megadó és engedelmes, de nem hívja a fiút, nyugodt marad, és egyre várakozik.

— Csókolom, és maga engedi, de nem csókol vissza. Miért? Ha szeretne... maga is csókolna. Visszacsókolna... de maga nem őszinte velem szemben, mert nem csókol vissza, nem is szeret... Miért van akkor itt velem?

—, Honnan tudja, hogy úgy kellene?

— Tudom. — Érzem, akarta mondani, de valami eszébe jutott, és azt mondta: — Olvastam egy regényben, hogy a szerelmes nö visszacsókol, és kimutatja, hogy szeret. .. Régen olvastam, szép regény volt, dé a címére már nem emlékszem.

— Regényben? Én még nem olvastam regényt.

Eltűnődött, aztán komoly hangon, halkan folytatta:

(folytatjuk)

Bajtársaim, én láttam az óceánt, és megismertem a tengert: víztől én többé nem rémülök meg. Az én szemem ezen a világon sok minden tanúja volt. Tegnap arról beszéltem, micsoda megpróbáltatásokon mentem én át a Négyszáz Isten Vadonába vezető második utamon, és elmondtam, hogy megfogadtam, soha többé nem vadászom és kínkeserves feladatot többé nem vállalok. Ám be kell vallanom, hogy e fogadalmam hiúnak bizonyult. Mert igenis véghezvittem még egy merész tettet.

Imigyen történt — épp a szikkasztó szelek évadja volt, és reggel későn keltem, éjszaka keveset aludtam, csak kergették egymást fejemben a gondolatok. Akkortájt tértem vissza kalandos vadászatomról, s mikor a városban a gyöngébb nem fölismerte bennem az újdonsült gazdag embert, ezrével lepték el házamat a nők, s én nagy buzgón mindet feleségül vettem. Sokukat azért, mert úgy igazában nem érdekelte őket a természetem. Kijelentették: — A vagyonodat ismerjük, a jellemedet nem. De ha puskával tángálsz el, vagy vadásztarisznyával vered a fejünket, akkor is hozzád megyünk.

Ám hamarosan — amint vadászrigolyáimmal és zabolátlanságommal, ami az őserdő vadjai és szellemlényei meg a köztem fönnálló meghitt barátságból fakad, megismerkedtek — elillantak, sorra, egyik a másik után, mígnem aznap reggel, amelyikről beszélek, már csak kilenc feleségem maradt. A kilenc közül épp beszélgettem az egyikkel, mikor a nehéz feladat, ami előttem állt, fölütötte a fejét. Imigyen:

A király egy küldönce lépett be a kapun, s közölte, a király óhaja, hogy én megjelenjek a színe előtt. Ez épp elég ok volt rá, hogy elcsodálkozzam, fölálltam hát, fejembe nyomtam a dandogómat — kutyafüles sapkámat —, fölkötöttem negyvennégyes ágyékkötőmet, s ily módon tetőtől talpig felöltözve elindultam a királyi palotába.

Amint a király megpillantott, szélesen elvigyorodott, és fölkiáltott: — Akara-ogun! — én meg ráfeleltem: — Kabiyesi, de mennyire, hogy én vagyok az. Isten tartson meg sokáig.

Aztán másodszor is elkíáltotta a nevemet: — Akara-ogun! — s én azt felettem rá: — Élj soká, élj becsületben; mi mind a gyermekeid vagyunk, fedeled alatt.

De harmadszor is elkiáltotta a nevemet: — Akara-ogun! — s én imigyen válaszoltam: — Kabiyesi, akit te néven szólítasz, talpig férfi. Én valóban Akara-ogun vagyok, a Varázsgolyó; akár a nevem, magam is az. Én nem vagyok jó falat a varázslónak, rajtam varázslat nem fog, engem semmiféle áldozattékozló talízmánárus be nem ugrat.

A király megint elnevette magát, s azt mondta: — Ülj hát a jobbomra.

Mikor kényelmesen elhelyezkedtem, odafordult hozzám: Akara-ogun, édes fiam, küldetésem volna számodra, fontos küldetésem. Ám mielőtt még elmondanám, mi az, meg kell hogy kérdezzelek, vállalod-e a megbízatást?

Jószerint még ki sem ejtette a száján, én már meg is feleltem rá: — Kabiyesi, szóra sem érdemes. Küldj, ahova tetszik, akár oda is, amerre a szél a vadon fáinak csúcsát söpri, a rabszolga odamegy, ahova a gazda parancsolja, bárhová kívánod, csak mondd, és megyek.

Ez igencsak meggondolatlan ígéret volt. Belehuppantam a király vermébe, s ő nyomban így szólt hozzám: — Gyermekem, tudod-e, hogy nincs a földön, ami többet érne, mint a gondtalanság? És azzal tisztában vagy-e, hogy nincs, ami jobban megérdemelné a tiszteletet, mint a haza szolgálata? E két cél többet ér, mint az arany és az ezüst, s ezért kell éppen téged megbíznom e feladattal.

Mielőtt apám meghalt — folytatta —, szívesen mesélt egy királyról, akinek a földjére ugyanaz az út vezet, mint a Négyszáz Isten Vadonába. E földet Langbodo hegyének hívják. És apám azt mondta, van ennek a királynak valamije, amivel az odalátogató vadászokat szokta megajándékozni. Hogy mi ez, azt apám soha néven nem nevezte, de azt mondta, ha ez a valami bárki más király kezébe kerül, annak birodalma békét és bőséget élvez, és híre-neve a világ minden zugába eljut. S minthogy te kétszer is megjártad már a Négyszáz Isten Vadonét, nagy örömömre szolgál, hogy épp téged hívathattalak ma a színem elé, s kérhetlek most a szivem mélyéből, vess egy kurta pillantást arra a királyra, és hozd el azt a valamit, ami a birtokában van.

Mikor a király ezt kimondta, én rettentően megrémültem. Hiszen régóta és sokat hallottam már Langbodo hegyéről, de senkivel össze nem akadtam, aki maga is ott járt és visszatért volna, hogy beszéljen róla. Mert aki eljutott oda, annak előbb le kellett győznie a Négyszáz Isten Vadonét, s az még csak az oda vezető út eleje. Az a föld szinte nem is evilági hely, hiszen Langbodo lakói tisztán hallják, ha a mennyek kapujában a kakas kukorít. Képzelhetitek hát, hogy se testem, se