Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-09-08 / 37. szám
Családi kör CSONKA-E A CSONKA CSALÁD? Valamikor a gyermekeiket nevelő özvegyasszonyok alakját széles körű társadalmi megbecsülés övezte, s nemigen esett szó az apa nélküli nevelkedés buktatóiról. Bár kétségtelen, hogy az özvegyen maradt anya lelkiállapota — amelynek a gyermek fejlődésében igen nagy szerepe van — és elhunyt férjéről őrzött képe általában sokban eltér attól, ami egy konfliktusok és heves vagy csendes ellentétek után megszakadt házasság bármelyik alanyát jellemezheti, a körülmények között mégis sok a hasonlóság. Mint már az elnevezésekből kiderül, az elvált anyát a közhangulat és a szakma neves képviselői közül is jó néhányan nem tartják alkalmasnak arra, hogy egészséges, ép személyiségű gyermeket neveljen. Ezt a tényt mintegy hatóságilag is rögzíti az, hogy az iskolák egy részében az elvált szülők gyermekét a veszélyeztetett gyermekek listájára veszik föl! Ezek után joggal érzik úgy az egyedülálló anyák, hogy valóban nem képesek gyermekükből egészséges felnőttet nevelni. Önbizalmuk — amelyet a válás többnyire amúgy is megtépázott —, még jobban megfogyatkozik. A gyermekkel foglalkozó egyéb személyek vagy intézmények pedig, ha a gyermekkel kapcsolatban problémákat tapasztalnak, a valódi okok megkeresése helyett igen hamar kimondják: érthető, hogy bajok vannak a gyermekkel, hiszen a szülei elváltak, s az „anyja nem bír vele". Senki sem vonja kétségbe, hogy a gyermekek neveltetésének legjobb feltétele a harmonikusan együtt élő szülök környezete. De vajon igaz-e az, hogy csak és kizárólag így fejlődhet egészséges felnőtté a gyermek, a válás esetén pedig a károsodás végzetszerűen bekövetkezik? Hogy felelhessünk e kérdésre, vizsgáljuk meg a károsodások eredetét. Az előző bekezdésben nem hiába hangsúlyoztuk a „harmonikusan együtt élő szülőket". A szakirodalom adatai szerint a legsúlyosabb helyzetben nem az elvált szülők gyermekei, hanem a súlyos konfliktusoktól, indulatoktól, ellenségeskedéstől terhes levegőjű családban élő gyermekek vannak! Nehéz megítélni, mikor válnak ezek a körülmények az esetleges válásnál is károsabb hatásúvá, de azt is meg kell mondanunk, hogy a legjobb szándékkal — a gyermekek érdekében — együtt maradó család korántsem mindig tölti be hivatását. Ha az ellentéteket hosszú időn át nem sikerül feloldani, s a házastársi kapcsolatot legalábbis baráti jellegűvé tenni, az ellentétek egyre kínosabbá válnak: I. az együttmaradást a felek valamelyike — vagy mindkét fél — kényszernek, áldozatnak, rabságnak érezheti, amelyben a házastárs vagy a gyermek akaratlanul is a bűnbak szerepét játssza. Az ilyen kapcsolatokban a gyermekek előbb-utóbb talajtalanná válnak. Sok és tragikus példát is láthatunk rá, hogy a gyermekek még a velük durván bánó szüleiket is szeretik, s ragaszkodnak hozzájuk. A felnöttésszel is nehezen emészthető érzelmi problémákat nem érthetik meg, csupán azt érzékelik, hogy egyik vagy másik szülőjük szeretete a másikról való lemondás kegyetlen föltételével kapcsolódik össze. Ez lehet nyílt megfogalmazott követelmény, vagy félig-meddig rejtett, de jól érthető óhaj, ám mindenkor olyan kívánság, amely a gyermek számára teljesíthetetlen. Vannak persze olyan családok, amelyben valamelyik szülő súlyosan elhanyagolta a gyermeket, vagy nagyon durván bánt vele. De az esetek többségében, bármilyen méltánytalanságot követett is el házastársával szemben — ennek megítélése szerint — a másik szülőiéi, a gyermek az ő személyét, a vele való kapcsolatot merőben más élmények alapján, más szemszögből éli át: az ő számára mindkét szülő pótolhatatlan. Kimondhatjuk tehát, hogy a gyermek fejlődésére az őt nevelő szülő lelkiállapotán kívül nem maga a házasság vagy a válás, hanem a szülők közötti érzelmi kapcsolat és ezek lereagálásának, „elintézésének" módja hat sorsdöntőén. A gyermekek többnyire az anyánál maradnak. Míg az együtt maradást általában a férfiak, a válást a nők érzik áldozatnak. Valóban bizonyos biológiai és társadalmi hátrányok létét kár volna tagadni: sokat beszélnek róla, mily nehéz a dolgozó nők helyzete a családban, s nyilvánvaló, hogy a dolgozó nő elváltán még nehezebben tud eleget tenni kötelességeinek. Minden anyagi és emberi teher reá hárul, még akkor is, ha ö marad a nehezen megszerzett lakásban. Másrészt a nők, neveltetésük és a sok évszázados hagyományok folytán sokkal jobban vágynak tartós kapcsolatra, mint a férfiak: a házasság tönkremenését rejtetten sokszor saját kudarcuknak érzik („Nem tudta megtartani a férjét!"). Az új kapcsolatok megteremtésében akadályozza őket a gyermek ellátása, a mindennapokban való őrlödés: a társas kapcsolatok lehetőségei jócskán megfogyatkoznak. A gyermekek bíráló, féltékeny, kérdőre vonó jelenléte és az esetleges rossz lakáskörülmények miatt nem könnyű a nehezen kialakított új partnerkapcsolatok lebonyolítása sem. Az elvált asszonyok leggyakoribb magatartásmódjai — elnagyoltan — két típusba sorolhatók. Az elsőben az anya fokozottan gondoskodik gyermekeiről, s elromlott házasságának emlékeit eltemeti magában. Egy idő múltán igen szoros kötöttség, igazi véd- és dacszövetség alakul ki az anya és gyermeke között — különösen, ha egyetlen gyermekről van szó. A gyermekek, akiknek anyjukra utaltsága, védtelensége megnövekszik, látszólag szívesen vállalják ezt a szerepet. Anyjuk teljes bizalmát élvezik már kicsi koruk óta; sokszor meglepő éleslátással nyilatkoznak, úgy látszik, védelmezni szeretnék az anyát, aki mindezt meghatódva és némileg megvigasztalódva veszi tudomásul. Csakhogy ez olyan kapcsolat, amelyből mindkét fél számára igen nehéz a szabadulás, és a túlságosan szoros kötődés megállítja a gyermeket a természetes társas fejlődésben, a barát- és társválasztásban. Az ilyen, egyébként emberileg tiszteletre méltó, áldozatkész anyai magatartás mögött az anya női önbizalmának sérülése, az érzelmi életről való rejtett lemondás rejlik. A másik jellemző viselkedésmód, amely ennek látszólag ellentéte, szintén összefügg az önbizalom vesztésével: az egyébként is önálló, néha nagyon fiatal anyák egy része elhidegül a gyermekétől. A gyermek iránti érzelmek sokszor összefüggnek a szülőtárssal kapcsolatos érzelmekkel, különösen, ha ellenkező nemű gyermekről van szó. Nem könnyű ezeket az érzéseket világosan látni egy csődbe ment házasság, veszekedések és megaláztatások után. Az anya — ez persze az apával is előfordulhat, s elő is fordul gyakran, ha a gyermek az anyával marad — úgy érzi, hogy gyermeke ellene fordult, s elárulta öt. A gyermektől való elhidegülés bekövetkezhet az anyára hirtelen rázuhanó terhek miatt is. A gyermekben elviselhetetlen bizonytalanság keletkezik: apja elköltözött a háztól — kivált, ha az anya gyakran hangoztatja: „Itt hagyott minket!" —, az anyja-pedig számára érthetetlen ok miatt elfordult tőle. VAJDA ZSUZSANNA pszichológus z ■< £ СО сЪ-о о Li-
