Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-08-25 / 35. szám
— Mike Jaggerrel az élén — elég nyíltan hirdette a narkóhoz való jogot), Tony Franciosáé. A visszhang azonban inkább a csalódást és a sajnálkozást tükrözte, s az egyedi eset szintjén maradt. Az általánosítás legföljebb, odáig ment, hogy a show- és a filmbizniszben — ezt szociológiai, orvosi felmérések is alátámasztották — a kábítószerek használata a két szakma idegpróbáló jellegével is összefügg. Ez részben igaz is. A némafilmek korában a morfium volt a „divat" Hollywoodban: 1923-ban Wallace Reid ebbe halt bele. Jóval később, a magyar származású Lugosi Béláról volt köztudomású, hogy kellően „beinjekciózva" tudott csak filmezni. Mióta azonban — hosszabb agonizálás után — Hollywood, főleg a televíziós megrendelések révén, ismét e film egyik fővárosa lett, a kábítószerprobléma kiéleződött, fenyegetővé vált, és ez (néhány eltussolási próbálkozás után) látványosan robbant ki a Mackenzie Phillips-ügy kapcsán. Ez a 18 éves fiatal lány hatalmas sikert aratott tévésorozatban, mígnem az egyik epizód leforgatása előtt hiába keresték: eltűnt. Eszméletlenül, súlyosan mérgezett állapotban találtak rá egy Los Angeles-i mellékutcában. Mackenzie Phillipset hiába gyógyítót-MIBE ták meg, hiába vádolta meg szenvedélyesen a fiatalkorúak tapasztalatlanságára és felelőtlenségére számító kábítószer-kereskedelmet, ezt a „megtűrt gengszterizmust", és hiába gyakorolt „önkritikát" — többé nem kapott szerződést. A producerek hajthatatlansága viszont a színészek ellenállását váltotta ki, és szolidaritásból vagy önvédelemből — pályatársuk védelmére keltek. A hazánkban is számos filmben látott George Hamilton például emlékeztetett rá, hogy amikor az ötvenes evekben pályakezdőként Hollywoodba került, a szakmát bizonyos gyógyszerek mértéktelen fogyasztása jellemezte, főleg az ajzószereké. A stúdiók ezeket ingyen bocsátották a színészek rendelkezésére, hogy kibírják azt az embertelen munkatempót — sokszor hajnaltól késő éjjelig —, amit a gyártók rájuk kényszerítettek. Szerinte a kábítószerekre való áttérés egyik oka, hogy a doppingolás feszültségkeltö hatását sokan nehezen tűrik, s inkább a „kikapcsolódást", az euforisztikus nyugalmat adó vegyületeket részesítik előnyben. Az ismert producerek, forgalmazók reklám- és egyéb célokból állandóan fogadásokat, partykat rendeznek, s itt az érdekelteknek (főleg a színészeknek) illik, sőt ajánlatos megjelenniök. S ezeken az estélyeken a házigazdák kokaint is felszolgálnak vendégeiknek. „Aki meg tudja fizetni a grammonkénti 200 dollárt — írja az absztinensnek éppen nem nevezhető Truman Capote —, könnyebben kap Hollywoodban jó minőségű kokaint, mint jó minőségű kenyeret. (Truman Capote, akinek első, magyarul is megjelent Hidegvérrel című regénye alapozta meg hírnevét, maga is kábítószer-fogyasztó.) Még a Mackenzie Phillips-eset után szögezte le az egyik gyártásvezető: „Kénytelenek vagyunk a legnagyobb körültekintéssel eljárni a színészek szerződtetésénél. Nem tagadom: ha csak kósza pletyka formájában értesülünk arról, hogy az általunk kiszemelt művész narkomániás, inkább lemondunk róla, mintsem rizikót vállaljunk. Alaposan megtanultuk a leckét. A legkisebb fegyelmezetlenség — alkohol vagy kábítószer okozta indiszpozíció — százezres vagy milliós nagyságrendű veszteséget okozhat. E roppant szigorú elvekhez azonban nem ragaszkodnak következetesen. Különösen akkor kénytelenek szemet hunyni, ha a színész személye szinte szavatolja a busás bevételt. De nemcsak a filmcsillagokról, hanem gyermekeikről is szó van. Sőt kiderült, hogy az amerikai filmszakma fertőzöttsége lényegében az általános képet mutatja : mindenekelőtt a tizen- és huszonévesek veszélyeztetettségét. Lansburynek sikerült megmentenie a fiát, Mickey Rooneynak is, az igen józan életű Paul Newmannak azonban már nem. Hat gyermeke közül az egyetlen fiú, Scott Newman, 1978 novemberében hunyt el, túlzott válium- és alkoholfogyasztás következtében, mint egykor Edward G. Robinson fia és John Barrymore lánya is. Ezek az esetek valóban megrázták a közvéleményt, és arra indították a családos színészeket, hogy szülői védelmi egyesületet alakítsanak a kábítószerek elleni harcra. Edward Kennedy szenátor voltaképpen az ö felhívásukra válaszolva hirdette meg először a nemzeti összefogást a küzdelemre, melynek kimenetele — ismerve a társadalmi indítékokat és a radikális intézkedések lehetetlenségét — fölöttébb kétséges. A tüneti kezelés pedig még nem oldott meg semmit. Egyébként Hollywoodban, illetve a „művészvilágban" csak 3—5 százalékkal magasabb a kábítószeresek száma, mint a „civilek" között. Csak ami itt történik, nagyobb reflektorfényt kap. Más kérdés, hogy ezek a problémák, tragédiák a bulvárlapok, színes magazinok tálalta részletességben híven tükrözik az Egyesült Államok egészét érintő legsúlyosabb traumák egyikét: a hollywoodi „cseppben" benne van a kábítószerveszedelem egész tengere. HEINRICH BÖLL кышюмь BLUM ачешт TIS2TCSS€G€ Azt tudni kell, hogy néha. amikor Hiepertzék se voltak, se esedékes különmunka, már ötkor hazaérteni, dolgom meg semmi. Örökké Elséhez menni mégsem akartam, főleg amióta olyan jóban van Konraddal, aztán egyedül moziba menni, az se mindig sima ügy. ha egy asszony magányos. Néha beültem templomokba is. nem vallási okokból, hanem mert ott békességben van az ember, de újabban templomban is leszólítják, és nemcsak világiak. Egy-két barátom persze van: Werner Klormer például, akitől a Volkswagent vettem, meg a felesége, meg más alkalmazottak is Kloftéknál, de elég bajos és legtöbbször kínos dolog, ha az ember egymaga beállít, és nem vesz tudomásul vagy nem keres föltétlenül, azaz inkább föltétel nélkül akármilyen kapcsolatot, így aztán egyszerűen beültem a kocsiba, bekapcsoltam magamnak a rádiót, aztán gyerünk. mindig országutakon, mindig esőben, és legjobban azt szerettem, ha fák voltak az országút mentén — megesett, hogy elmentem Hollandiáig vagy Belgiumig, ott megittam egy kávét vagy akár egy sört. azzal jöttem vissza. Igen. Csak most, hogy kérdi, jövök rá. Amúgy — ha azt kérdi, hányszor — azt mondanám: kétszer, háromszor egy hónapban — néha ritkábban, néha. úgy hiszem, sűrűbben, és legtöbbször órák hosszat, amíg végre kilenckor vagy tízkor, sőt néha tizenegy felé holtfáradtan hazaértem megint. Félelemből is lehetett ez: nagyon sok magányos asszonyt ismerek, akik esténként magukban nézik a tévét, aztán berúgnak.” Beizmenne szelíd mosollyal, megjegyzés nélkül vette tudomásul ezt a magyarázatot, amiből nem lehetett a gondolataira következtetni. Csak bólintott, és ha megint a kezét dörzsölte, akkor alighanem azért, mert Katharina Blum felvilágosítása alapján valamelyik elmélete helytállónak bizonyult. Egy ideig nagy csend támadt, mintha a jelenlevők meg lettek volna lepve, vagy feszélyezve érezték volna magukat, úgy látszott, hogy az asszony most először árult el valamit a magánéletéből. Ennélfogva a többi lefoglalt tárgy elemzése hamar megvolt. 4. Egy fényképalbum, ebben csak könnyen azonosítható személyek képei. Katharina Blum apjáé, akit a felvétel betegesnek és megkeseredettnek mutatott, és sokkal öregebbnek, mint amennyi lehetett. Az anyjáé, akiről kiderült, hogy rákos és haldoklik. A (Ivére képe. Ő maga, a négy-, a hatéves Katharina, a tízéves elsőáldozó, a nemrég férjhez ment húszéves asszony: a férje, a gemmelsbroichi plébános, szomszédok, rokonok. Else Woltersheim több képe. aztán egy eleinte nem azonosítható, idősebb úré, aki frissnek látszott, és akiről kiderüli, hogy dr. Fehnemnel. a kriminalitásba esett könyvvizsgálóval azonos. Beizmenne elméleteibe bármiképp beleülő bármilyen személyről semmi fotó. 5. Egy útlevél. Katharina Breltloh. leánykori nevén Blum névre kiállítva. Az útlevél kapcsán utazásokat puhatoló kérdések hangzottak el, és az derült ki, hogy Katharina „igazában utazni” még sohase volt, és néhány nap betegségtől eltekintve mindig dolgozott. Fehnemnel és Blornáékkal kifizettette ugyan a szabadságára járó bérét, de vagy ugyanúgy folytatta a munkát, vagy mellékállásokat vállalt. 6. Egy régi bonbonosdoboz. Tartalma: néhány levél, alig egy tucat, az anyjától, fivérétől. férjétől. Else Woltersheimtól. Egyik sem tartalmazott utalást, közvetettet sem, a vele szemben fennálló gyanúra. A bonbonosdoboz. még néhány beledobált fényképet tartalmazott, ezeken az apja, mint a Német Védérő úrvezetője, a férje a Dobosegylet egyenruhájában. egy közmondás-falinaptár néhány lelépett lapja, egy meglehetősen terjedelmes ételrecept-gyűjtemény, kézzel írt saját receptek, meg egy brosúra: „így ízesítsük sherryvel a mártást.’ 7. Egy iratrendezőben bizonyítványok, oklevelek. anyakönyvi kivonatok, az összes válóperes irat, valamint az öröklakásra vonatkozó közjegyzői okiratok. 8. Három kulcscsomó, amelyeket időközben megvizsgállak: saját lakása, a Blorna- és Hiepertz-lakások bejárati ajtó- és szekrénykulcsai. Megállapítást nyert, és a jegyzőkönyv is rögzíti, hogy a fentiekben fölsorolt tárgyak nem szolgáltattak gyanús támpontot: Katharina Blum benzinfogyasztást és megtett kilométereket illető nyilatkozatát a hatóság észrevétel nélkül elfogadta. Csak ebben a pillanatban vett elő Beizmenne a zsebéből egy briliánsokkal díszített rubingyűrűt. amelyet nyilván csak úgy csupaszon tartogatott benne, mert mielőtt Katharina elé odatartotta volna, fényesre dörgölte a kabátja ujján. Ismerős magának ez a gyűrű? — Igen — válaszolt az asszony habozás és zavarjele nélkül. — A magáé? Igen. Tudja, mennyit ér? Pontosan nem. Sokat nem érhet. Nos — mondta Beizmenne nyájasan - mi megbecsültettük, és óvatosságból saját házi szakemberünkön kívül még egyszer, nehogy bármi sérelem érje magát, egy civil ékszerészszel is. Ez a gyűrű nyolc-tízezer márkát ér. Nem tudta? Még azt is elhiszem. Szeretném viszont hallani, hogyan jutott hozzá. Egy olyan nyomozás során, ahol a tettes bizonyítottan betörést követett el. és alaposan gyanúsítható gyilkossággal is, nem apróság egy ilyen gyűrű, meg nem is magánügy, intimitás, mint sok száz kilométeres autózás az esőben, órák hoszszat. (folytatjuk) Bi
