Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-27 / 4. szám
1 A Berlin melletti Babelsberg a Német Demokratikus Köztársaság filmgyártásának Mekkája. A DEFA a filmvilágban éppen olyan fogalom, mint az olasz Cinecitta, a prágai Barrandov vagy az amerikai Hollywood. Itt él és dolgozik Gitta Nickel dokumentarista rendezőnő, a szocialista hétköznapok krónikása. Tizenöt év alatt huszonöt dokumentumfilmet forgatott hazájában és külföldön, többek közt a Szovjetunióban (Ukrajnában, Szibériában) és Vietnamban. Különösen rangosak portréfilmjei. Neve az NDK határain túl is ismert, munkáit nemzetközi filmfesztiválok — Moszkvában, Prágában, Oberhausenben, Lipcsében odaítélt — díjai fémjelzik. Berlini utam során rendkívüli érdeklődéssel vártam találkozásunkat. A tavaly forgatott negyven perces filmje nagy visszhangot keltett a lipcsei nemzetközi dokumentumfilm-fesztiválon; a díjnyertes „Ne égessétek fel Földünket!“ a mai Hirosimáról szól, híradás arról, hogy élnek ma az első atomkatasztrófa áldozatai. A filmvilágban, tengeren innen és tengeren túl. éppen a rendezőnők jóvoltából meglehetősen éles és körülhatárolt feminista hullám kapott lábra. Vajon ő, a dokumentarista is közéjük tartozik? Mindenekelőtt Hirosima-élményéről faggattam, mert a Hirosima-filmek, -könyvek, -tudósítások stb. háború utáni „boom“-ját az utóbbi másfél évtizedben mintha valamiféle közöny vagy megszokás váltotta volna föl, mely alig terjed túl az évforduló kegyeletteljes, évi megemlítésén — — Azt kerestem, hogyan, mennyire és miben él ma az emlékezet, hogyan int és óv az első atomkatasztrófa a napjainkban mértani arányban növekvő nukleáris veszélytől? Hirosima ma — rohamosan, mondhatnám, szinte betegesen fejlődő, iparosuk nagyváros. Technikai vívmányaival, de félelmeivel és szomorúságaival is mintegy jelképe a szupermodern kizsákmányoló tőkés társadalomnak. És úgy tűnik, az atomhalál jegyével megbélyegzetteknek, ebben a társadalomban nincs helyük, ez a társadalom egyszerűen kiveti őket magából. Sokan a túlélők közül még ma is abban az önkéntes gettóban élnek, ahová a katasztrófa után elvonultak. A Fucsimato valamikor a város nyomornegyede volt, s azt mondják, azóta nem sokat változott... A túlélők a „hibakushi“-k és utódaik beleilleszkedése a társadalomba ma, 35 év után nehéz, olykor lehetetlen. Gyakran csak átmeneti kereseti lehetőséghez jutnak, napi egy vagy két órás munkára alkalmazzák őket. Japánban még mindig nem hoztak olyan törvényt, amely az ő szociális jogaikat, érdekeiket védené...-Az atombomba áldozatainak — százezren Hirosimában élnek — nincs helyük a társadalomban. Nem csoda, ha a túlélők egy része magába húzódó, rezignált. Természetesen, tiszteletreméltó a különféle bizottságok, ligák, csoportok és egyének igyekezete ébren tartani a világ emlékezetét, de ez kevés. — Én Japánban minden támogatást megkaptam, segítettek az ottani újságíró kollégák, az NDK—japán baráti szövetség, az atommúzeum igazgatója és még sokan mások. Ennek a megható segítségnek köszönhettem, hogy két hét alatt rengeteg emberrel beszélhettem, s hogy többen otthonukba is meghívtak. Ami leszűrődött, azt adja vissza a film hat epizódja, melyekben megszólal többek közt egy sintóista szerzetes, aki azon az augusztusi napon eldöntötte, hogy élete minden percével a béke ügyét fogja szolgálni; egy asszony, akinek „az ezer nap fénye“ elvette a szemevilágát, s aki könyörgött szinte: „Vigyázzatok! Ne égessétek el a Földet!“ Az egyik epizód egy egészen fiatal munkáscsaládról szól. ők mondták ki, hogy a mai Hirosimában miért akarnak oly sokan eltávolodni a múlt borzalmaitól, s miért oly kevesen küzdenek azért, hogy soha meg ne ismétlődhessék. „Japán ma rendkívül fejlett ipari állam — mondták —, s a japánok többségének anyagi helyzete jó, csakhogy szellemiekben túlságosan elszegényedtünk. Az élet a jobb, a több, a nagyobb teljesítmények hajhászásában telik el, aki nem akar lemaradni, annak sokszor másokat kell félrelöknie.... Vesszőfutás ez, és erőnkből már arra sem telik, hogy emberek legyünk...“ A pillanat töredékéig tartott a kis csend, mellyel Gitta asszony zárta a témát. Aztán egy jóízű mosollyal „elintézte“ a feminizmust is: — Ugye, egy percig sem gondolja, hogy bősz feministaként láttam Japánt?! Persze, nőkérdés van, ugyanúgy, mint ifjúságkérdés, nyugdíjaskérdés és számos más kérdés. De egyiket sem lehet kiragadni, tárgyalni erről is, arról is csak összefüggéseikben egészséges... Szigorú műfaj a dokumentumfilm. Miért választotta Gitta Nickel a „hétköznapok krónikásának“ hivatását? Végsősoron a játékfilm is dokumentál és talán cHn 1. Hirosima temetője. Naponta még ma is kb. 2500-an halnak meg a sugárfertőzés következtében 2. A fiatal munkáscsalád 3. Népünnepély 4. Akik rezignáltak 5. Gitta Nickel, a szocialista hétköznapok krónikása
