Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-08-18 / 34. szám
NEKI VAN-E FÓLIÁJA? A „Fóliafalu" című cikk elolvasása után rögtön az volt az első gondolatom, hogy ugyan miért kellett ennyire gúny tárgyává tenni egy falu dolgos népét? Mert erre utal minden, már a cikk címe is, és az egész elolvasása után az ember rádöbben, hogy „na tessék, már az is hiba, ha valaki sokat dolgozik"?! Nem tudom, ki hogy van vele, de én eddig úgy tudtam, hogy a munka nem szégyen, sőt, a munka nemesít, s ezt a véleményemet megtartom ezután is. A cikk írója, talán véletlenül, talán készakarva, de elfelejtette megírni, hogy neki van-e fóliája, vagy nincs? Nem mintha ez mérvadó lenne, de úgy gondolom, ennek tudatában rögtön más szemszögből lehetne nézni az egészet. Szerintem a kultúra iránti igénytelenség okának a gyökerét nem a fólia alatt kell keresni, mert ha egy kicsit is jobban utána néznénk, nagyon sok faluban megtalálhatók ezek a problémák. Olyan helyeken is, ahol nem viszik ennyire nagyban a kertészkedést. Nem szabad elfelejteni, hogy a kistermelő a „mértéktelen meggazdagodás" mellett nagyban hozzájárul országunk lakosságának jobb zöldségellátásához. Mert a „milliomos" jelzőn is sokáig lehetne meditálni. Többeket ismerek, akik évek óta fóliáznak, és még mindig nem sorolhatók a milliomosok közé. Aki pedig mégis az, attól ne irigyeljék. Erről talán csak annyit, hogy még mindig jobb, ha valaki a két keze becsületes munkájából lesz gazdag, mint abból, hogy másokat garázda módon becsap, meglop, esetleg a pénzért még embert is öl. FLÓRIÁN GYÖRGYNÉ, PERBETE (PRIBETA) TORZULÁSAINKRÓL A vita önmagában semmit sem old és oldhat meg, csak körvonalaz. De ez hallatlanul fontos. Fontos: mert körvonalak nélkül nemigen tudunk tájékozódni. Szerintem a „Fóliafalu'' című írás helyi érdekű és értékű, s hogy egyeseknél mégis ellenvéleményt, lelkiismeret-furdalást váltott ki, az arra mutat, hogy a benne felvetett téma általánosabb érvényű, korjelenség vagy akár kórtünet. Hisz az tapasztja a kezét arcára, akinek a foga fáj! Őszintén megvallva, kicsit meglepődtem, amikor kitudódott, hogy az írás egyeseket válaszra ösztökélt. Még inkább meglepődtem azon, hogy az olvasók egy rétege sértve érzi magát. Hogy miért? Nos, tágítva a horizontot, ne Marcelházáról (Marcelová) beszéljünk, hanem a hazai magyar lakosság szemlélettorzulásairól és egyebekről. Először: volt egy hurrá-időszak, amikor azt hittük, hogy az írástudatlanságot egyik napról a másikra felszámolhatjuk, sajna, tévedtünk. Ma is akadnak analfabéták és félanalfabéIfjú szemmel VITA ták (az okokat most nem kutatjuk), ide másolhatnék egy helyesírási hibáktól buzgó levelet, amelynek szerzője hat betűt nem ismer. Pedig 1953-ban született és nem gyengeelméjű. Példák tucatjával illusztrálhatnám, hogy mit és mennyit tudunk. Magunkról, környezetünkről, a körülöttünk levő világról. Szlovák és magyar, főiskolát végzett és főiskolás barátaim között is ijedten kell tapasztalnom, hogy mennyire „gyengébbek", „kevesebbek", „szűkkeblűbbek" vagyunk. Hogy művészeti mozgalmunk, kulturális színvonalunk hol totyog, nagyon jó példa arra, hogy ma és most igazából „mennyit érünk". Csak hasonlítsuk össze teljesítményeinket a Közép- Európában élő nemzetekével vagy nemzetiségekével. Pár szót még az írástudatlanságról: Úgy érzem, hogy rettenetes kórtünet tanúi vagyunk naponta. Akkor, amikor egy kezdetleges űrlapot egyetlen nyelven sem tudunk kitölteni; akkor, amikor az üzletvezető (!) efféle szöveget biggyeszt a kirakatba a vásárlói elé: FESTIS HELETT ZÁRVA. És sorolhatnám a példákat, sajnos, tengernyi van belőlük. Hogy ki és mennyit tud, azt a pincér, a kalauz, az idegenforgalmi vállalat soros ügyintézője, a divatárus nem kérdezi. Bár van egy mondás: Szólj, s megmondom, ki vagy... De ez édeskeveset ér. A korábban említettek, és még sokan mások, azt nézik, hogy mennyi pénzzel rendelkezünk. A pénz beszél, a kutya ugat. A pénz beszél, s a csúszópénznek, ha akad, ma nagyon is szép szava van. Csúszópénzzel lehet ritkaságokhoz jutni, csúszópénzzel intézhetők el a „rázósabbnak" hitt dolgok. — A pénzre szükség van — mondja Gál írása kapcsán valaki. — Akinek nincs pénze, az nem ember... Fordítva ez azt jelenti "AKINEK PÉNZE VAN, AZ EMBER!”. Kicsit sarkított ez a mondat, tudom. Nem lapnak szánta az illető, de kimondatott. És sajnos, ma és most igaznak is látszik. A PÉNZ KÉRDÉSE kórtünetté lett. A pénz, a jólét korai hurrá-korszakát éljük, csak kíváncsi lennék, hogy mikor tetőzik ez. Megérem-e azt, hogy a nagy többségnek lesz egyetlen pillanata, amikor megtorpan és elgondolkozik azon, hogy képtelenség mindent a bankókon át nézni-szemlélni?! A marcelházi példa nem egyetlen, minden településnek, minden polgárnak már-már megvan a saját „hobbija". A pénzkeresés — nemegyszer harácsolás — oly méreteket ölt, ami bizony torzulásokhoz vezet. Valamikor, még nem is olyan régen a tanító, a néptanító: TANÍTOTT. A munkája után népművelő volt. És ma? Munkája után a fóliasátor alatt dolgozik, barkácsol, lakókocsikat gyárt egyszemélyes manufaktúrájában, eladásra. Senki sem kövezheti meg: jövedelmi adót fizet, és passz. Csakhogy ki terjessze a szép szót, ki segítsen gondolkodni akkor, ha a tanító sem?! Régebben az író írt. Ezért tartotta magát írónak. Ma kiáll a piacra, és paprikát árul vagy egyszerűen eladja a felvásárló üzemnek. Sorolhatnám tovább a példákat. Vajon hány szabad szombat és vasárnap úszik el a pluszmunka miatt? És mennyi az évi szabadságból? Persze, értem én, hogy mire megy ez a „játék". Tudom, hogy itt-ott szükségünk van némi mellékesre, és a társadalomnak szüksége van a többletmunka eredményére. Csakhogy valahol szükségeltetne egy határ: egy szubjektív, önmagunk szabta határ, hogy tudjuk, meddig hasznos és honnan már káros. Gál írásának azon tétele is utal erre, hogy a megnövekedett anyagi haszon után a gyermekek több zsebpénzhez jutnak, és a zsebpénzt céltalanul elherdálják (nem mondja ki, de utal rá, hogy bizony italoznak a fiatalok). Tán egy éve olvastam egy nagyon jó riportot valamely Balaton melléki városról. Még ma is kísért a megnövekedett anyagiak miatti torzulás-tenger. Az, amikor nem tudunk másban ÉRTÉKEK ÉS ÁLÉRTÉKEK gondolkodni, csak pénzben. Az, amikor már csupán egyetlen mérce létezik: a pénz. Újságírónk panaszkodott, hogy nem fogadta őt az egyik gazdaság elnöke, mert nem személygépkocsin, hanem autóbuszon érkezett. Sajnos, lassan már az is „gyüttment”-nek számít, aki autó helyett könyvet vásárol, újságon kívül mást is olvas. A kanárihivalkodású emeletes házak, a „házi mozik", a robotgépek gomba mód szaporodnak... De jó volna, ha mindannyian legalább egy pillanatra megtorpannánk és azt kérdeznénk: HOVÁ? És azt: hogyan tovább? E nagy-nagy lótásfutás-láncolat közepette bizony ildomos lenne már. . MÉLYRE ÁSNI VAJ KAI MIKLÓS Nem tudom, milyen mélyen kell előkészíteni a talajt a fóliasátor alá, viszont szeretnék jó mélyre ásni a fóliatéma kapcsán. Mi az indítéka a fóliázásnak? A lap 29. számában található hozzászólásból indulok ki : „A kőműves munka után falat rak, a fodrásznő frizurát készít ... stb ". A következő szakasz állítása szerint, aki a földből él, a saját kertjében próbál hasznot jelentő munkát végezni. Hm... Ez úgy értendő, hogy hivatalos munkahelyén nem végez hasznos munkát? A földjeit beadta a közösbe, de az ott uralkodó állapotokkal nem tud egyetérteni, ott nincs rá mód, hogy egyéni képességeit kibontakoztassa? .. . Vagy a másik véglet: A közösben csak immel-ámmal dolgozik, hogy otthon pihenten vesse magát a háztáji munkába?... Az lenne a jó hecc, megkérdezni az érdekelteket, melyiket választanák: a közöst vagy a fóliázást?! Mert jó a stabil munkahely, a betegbiztosítás, a nyugdíjalap és a mezőgazdasági dolgozók esetében az adómentesség. Nem volna érdemes apait-anyait beleadni a fizetett munkába? Utána pihenni, szórakozni és művelődni. Akinek ehhez nem fűlik a foga, az kertészkedjék, élvezze a versenyt, piacozzon. Ha összekapar egy kis tőkét öreg napjaira, és ha a napi tevékenység enged számára egy kis időt a művelődésre és szórakozásra, akkor szerencséje van. De ki mer erre építeni? Egyáltalán, kinek a hibája, hogy a mi társadalmunkban olyan sok a „maszekoló"? Nálunk nincsen munkanélküliség. Munkahely van elegendő. (Tessék ügyelni a fogalmazásra: munkahelyet írtam!) Munkalehetőség már nem annyira. Mert a munkahelyen kiskirály vagy tudatlan a vezetés, rossz az anyagellátás, szertelenség, és ki tudja még, miféle hiba van ... A dolgozó nem tudja kibontakoztatni képességeit, tehát átalakul. Vagy alkalmazkodik a viszonyokhoz, ellógja a munkaidőt (még fizetést is kap érte), otthon aztán „beleveti magát a fóliasátorba" és kedvére dolgozik. A másik eset: a dolgozó a munkahelyén pöröl, követelőzik, testét-lelkét felőrlik a hiábavaló küzdelmek. „Szerencsére" ezek vannak kevesebben. Végkövetkeztetésképpen el kell mondanom, hogy ha az emberek egy részének a fóliasátor jelenti az egyéni kibontakozást, az egészséges versenyszellemet, akkor nem bennük van a hiba. Más lapra tartoznak a telhetetlenek, akiknek megfelelő életlehetőségeik vannak, nem lenne szükségük pótkeresetre, de a kapzsiság nem hagyja nyugton őket. Ha csupán annyira értékelik magukat, hogy önmaguk rabszolgahajcsárává válnak, ám tegyék. Nincs miért sajnálni őket. Sőt, azokat sem kell sajnálni, akikben nem ébred fel a kultúra iránti egészséges vágy, akiknek emberi mivoltából hiányzik valami. Hogy miért, az már újabb téma. GYŐRI SAROLTA, SZEPSI (MOLDAVA N/B.) Könözsi István felvétele CEjíj
