Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-08-18 / 34. szám
JUR1J JAKOVLEV Nadrágszerepben — Szerinted. Alik. az nagy változás, hogy ..mutass be a lánynak” helyett azt mondják: „lökd a csajt”? — Legalább a beszéd korszerű válaszolta. — De ma sem mindenki hívja csajoknak a lányokat. Nem mindenki. Mégis jellemző a korra. — A klasszikusok müveiben a lányokat kisasszonynak nevezték. Ettől még a müvek nem veszítettek erejükből. A mai darabokat se a mának írják. A színháznak nemcsak vissza kell tükröznie, hanem példát is kell mutatnia. Jó példát. Egyetértesz velem? — De ha közömbösen hagy a színház ... A ti színházatokban sok az érzelgősség. A mi gyerekeink keményebbek. Halározottabbak. önállóbbak. — Ridegebbek és érzéketlenebbek — folytattam. Majd megkérdeztem: — Kivel voltál a színházban? — Egy lánnyal. Többet nem akarsz mondani? — Állának hívják. Többek között a művészetről is megegyezik a véleményünk. 5 Szeretek előadás után egyedül lenni az öltözőben. Leülni a karosszékbe, rágyújtani. behunyni a szemem, és lassan visszatérni a földre, visszatérni önmagamhoz. Ezen a márciusi napon olyan fáradt voltam a délutáni előadás után. hogy a kosztümöt se vettem le. a festéket se törültem le — lerogytam a székre. És akkor valaki bátortalanul kopogott az ajtón. — Igen! — nyitottam ki a szemem. De úgy látszik, az én ..igenem" nem volt elég hangos, mert újból kopogtak. — Tessék bejönni! Az ajtó lassan kitárult. A küszöbön Gosa, a fiam régi barátja állt. Kerek, lapos arca volt. olyan, amilyennek a gyerekek a holdat rajzolják: távol ülő szemek, széles orr. bohócszáj. — Jó napot kívánok! — Szervusz! Alik a pártfogó szerepében tetszelgett Gosával, mintha lehagyta volna a fejlődésben, felnőttebb lett nála. Gosa valahogy elmaradt Aliktól. Általában nyugodt, lassú volt. Bejött, köszönt és elhallgatott. Hogy elindítsam a beszélgetést, megkérdeztem: ■ Láttad az előadást? ■ Ne-em. Hogy kerülsz ide? Magához jöttem . . . egyenesen . Megakadt, én pedig homályos nyugtalanságot éreztem. Miért jön Gosa ..egyenesen" hozzám a színházba? — Csak nem Alikkal történt valami? — kérdeztem, s éreztem, hogy a szívem erősebben ver. f!fl 14] Látogatóm elpirult, egyik lábáról a másikra állt: gyötrődve kereste a szavakat. hogy elmondja, miért jött. — A gyerekek elhatározták, hogy megverik Alikot. — A képzőművészeti stúdiónál fogják megvárni, amikor vége lesz a tanításnak. — Mit beszélsz. Gosa? Miért vernék meg? Nem tévedsz? Gosa a fejét rázta, nem téved. — Mondd el részletesen, miért? — Nem tudom — morogta —, hallottam. hogy készülnek. Én elmegyek, jó? Menj, Gosa. menj! Egyedül maradtam nyugtalanságommal, amely egyre fokozódott, s eltöltölte egész valómat. Éreztem, verejték borítja arcomat, s a lábam remeg. Leültem. Mit tegyek? Hívjam a rendőrséget? Vagy szaladjak azonnal a képzőművészeti stúdióba, és értesítsem Alikot? Valamit tenni kell! Kötelességem figyelmeztetni, mellette lenni. Kifutottam a folyosóra, az ajtót is elfelejtettem becsukni, robogva futottam le a lépcsőn, el a csodálkozó kapus mellett, és az utcán találtam magam. Éles, még alig észrevehetően langyos márciusi szél fújt az arcomba. Sűrűsödött az alkony. A lámpák még nem égtek. A város homályba merült. A járdák síkosak voltak, az esti fagy megdermesztette az olvadt vizet. Autók száguldottak. Galambok verdestek szárnyaikkal. Egy öregasszony jött. feje fölött ernyőt tartott, bár esőnek hírehamva se volt. Mentem egy tömböt. Kettőt. Kiértem a parti sétányra. Egyszerre a fejemhez nyúltam, s megéreztem, hogy rajtam van a paróka. Akkor jutott eszembe, hogy hősöm öltözékjében és maszkjában futottam ki a színházból. Az első gondolatom az volt. hogy visszamegyek, lemosom a sminket, levetem a kölyök ruháját. De féltem, hogy elkésem. Míg rendbe hozom magam. Alik kijön a képzőművészeti stúdióból. És akkor... Jól van, majd megmagyarázom neki. hogy egyenesen a színpadról jöttem. Még sohasem jártam parókában és sminkben az utcán. Azt gondoltam, az emberek megállnak, rám mutatnak, kinevelnek. De. figyelve a járókelőket, meggyőződtem róla, hogy ügyet sem veinek rám. A városnak nem színésznő voltam, hanem egyszerű kölyök. Feltűrt gallérú kölyök, akinek a haja tincsben hullik a homlokára, s nehéz l'élretaposolt sarkú cipőt visel. Lehet, hogy a fiúk, akik Alikot várják, szintén fiúnak tartanak, és könnyebb lesz velük megbeszélni a dolgot? Az anyának nagyon megalázó kérnie, hogy ne verjék a fiát. Ettől az ötlettől egyszerre megkönynyebbültem. mintha velem lett volna egy hűséges barátom. Igyekeztem kívülről figyelni magamat. Milyen srác is a hasonmásom? A szája nagy, a járomcsontjain piros foltok, az állán mély gödröcske. ..Segíts, testvér — mondom neki. s ő helyeslőleg bólint. — Te szót tudsz érteni a srácokkal, ezzel az érthetetlen. vad néppel. Ki tudsz állni értem és másokért is, ha kell.” Siettem ... Félrelöktem a szembejövőket. átfutottam az úton a gépkocsik orra előtt. Még nem tudtam, mit csinálok majd. mit mondok az Alikra várakozó fiúknak. Rábíztam magam szőkehajú hasonmásomra. Életem legnehezebb szerepét kellett eljátszanom. Sötétedett. Lábam alatt ropogott a jég. Úgy éreztem, vékony jégen haladok. bármikor beszakadhat alattam, és elnyel a hideg, fekete víz. Pedig csak az úton mentem, és fogalmaztam a szerepemet. Milyen szerepet kell eljátszanom, hogy megmentsem a fiam? Hőst? Egyszerű fickói? Vagy ravaszt, élelmeset? Eszembe jutott, amit Alik a mai kamaszokról mondott. Itt a modem gyereket kell játszani. Az egyszerű srác semmit sem ér. Az pofont adhat és kaphat. Ennyi az egész. Csodálatba kell ejteni őket valami nem mindennapival meg az iránta tanúsított közönnyel. A kabátom zsebébe nyúltam, és megérintettem a doboz Camcl-cigarettát és a Rollens-öngyújtót, amiket a nagy sietségben magammal hoztam. Éreztem, a külföldi különlegesség jó lesz. ha dolgom akad a huligánokkal. Vagy olyanokkal, akik huligánt csinálnak magukból. Korábban odaértem a stúdióhoz mint számítottam. Kis gyerekcsoport topogott a bejáratnál. Hárman voltak. Kiemelkedett közülük egy jó növésű legény, pomponos kötött sapkában, amilyent a síelők viselnek, meg cipzáras zekében. Hajlott orra volt és aránytalanul telt ajka. Arszenyijnek hívták, ahogy beszélgetésüket hallgatva megtudtam. A másik. Gén vézna volt, keskeny ajkú. nagy szemű, göndör hajú. A haja kibújt a sapka alól és a gallérjáig ért. A harmadikat Suriknak hívták. Állandóan a nadrágját húzgálta. ami nagy volt neki, és mindig lecsúszott. Megálltam a közelükben. Ellenséges érzelmeimet elrejtve fesztelenül kellett beszédbe elegyednem velük. Sok függ attól, hogyan kezdem a beszélgetést. Még jobb lenne, ha ők kezdenének beszélgetni velem. Kivettem a zsebemből a cigarettásdobozt, a fogammal vettem ki a cigarettát. aztán kattantottam az öngyújtóval. amit kinyújtott kezemben tartottam. Majd széles mozdulattal odavittem a lángot a cigarettához. Jól alakítottam a szenvedélyes dohányost. A magas, pomponos legény mindjárt felfigyelt rám. Hanyagul, a válla fölött kérdezte: — Mit csinálsz itt? A barátomat várom — feleltem hanyagul. Visszafordult. Tehát elhitte, hogy kamasz vagyok. Az első próbát úgy látszik, kiálltam. Egy idő múlva ismét odafordult hozzám: — Van cigarettád? ■ Jó lesz a Camel? ■ Jó — morogta. (folytatjuk) SZÉKELY MAGDA Horgászok Fotó: Nagy László AZ EGYIK Kifogni mindent, mert fut az idő, horogra rossz keszeg, rongyos cipő, a szárazon hátha uszonya nő, csak teli legyen mindig a szütyö. A MÁSIK Napok, napok, telnek és múlanak, ülni delek és éjfelek alatt, de ha a két kar tőből kiszakad, kifogni egyszer azt az egy halat.
