Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-08-11 / 33. szám

Hét falura szóló

BEMUTATJUK TÓTH IRÉNT

Hét falu egyesitett szövetkezetében, a Csilizköz. efsz csilizradványi (Cilizská Radvaii) központjában ejtették ki előttem először a balonyi (BaloA) Tóth Irén nevét.

Két tyúk között három tojás — a baromfitelep kis irodaépületének homlokzatán. Tóth Irént odahívták, mielőtt megkereshettük volna fertőtlenítöfolyadékos lábtörlőkön lépegetve.

— Pusztított egyszer itt a baromfipestis. Vigyázni kell.

Megtudtam, hogy júliusban tíz napra a Szovjetunióba kirándultak. Még alighogy leverhették magukról az út porát.

— Kirándulok én minden évben a szövetkezet jóvoltából. Tavaly télen egy hétig Luhaíovicében üdültem, voltam Jugoszláviában, 3—4 napos magyarországi utakon. Harkányban, a Balatonon, Pécsett... Színházjegyet is kérlietünk-kapunk. A múltkor mehettem volna Budapestre színházba a férjemmel — ő egy éve állt be a szövetkezetbe kőművesnek, azelőtt Bratislavába járt —, de neki nem volt kedve, nekem meg korán kell kelnem. Nem igaz az, hogy a munka megvár. Nem is munkásnak való az az állandó utazgatás.

— Most repültem először, de nem volt semmi bajom, pedig a vonatban csak úgy nyeldestem az utazótablettát. Igen érdekes volt, amikor a határon, Csapnál (Cop) felemelték a vonatunkat, és áttették a szovjet sínre. Kijevig vonattal mentünk, onnan Harkovba, Rosztovba. Moszkvába repülővel. Harkov tetszett a legjobban — a hajózás a Don folyón. A szokolovi múzeumban Ludvík Svoboda elvtárs magnófelvételről beszélt a közeli buzuluki harcokról. Moszkvában a Lenin Mauzóleumba látogattunk. Rengeteg volt a nép, csodáltam a fegyelmet, hiszen negyven fokos hőség volt. Városnézésre autóbuszon mentünk.

Vajmi kevés egy olyan nagy városban pár órát eltölteni. A vásárlást egyre halasztgattuk, Moszkvában meg inkább nem keveredtünk el a forgatagban. Egy fényképezőgépet hoztam a tízéves fiamnak.

A jóízű útibeszámoló után a közvetlen Tóth Irén kissé vonakodva beszélt magáról, a „dolgairól”. „Mit érdekel valakit az én életem, meg van is, ami nem tartozik másra” — mondta.

— Nekem két „hazám” vau. Hazulról haza megyek. A szüleim Csehországban dolgoztak egy csempegyárban, és ott mindig beteg voltain, ezért az anyáin nagyölvedi (Veiké Ludince) nővére nevelt. Aztán a szüleiin házat építettek Balonyon. Sokszor elmegyek „haza”, a nénikéin igen megsirat. Egyedül él, hatvan felé jár, most lenne rám szüksége. Mi is építettünk a férjemmel. Csak olyan megfelelőt, nem emeletest. Berendezkedtünk, kapunk ugyan még nincs: egy' „villanyszobor" a kerítés útjában áll.

Két évig Csehországban tanultam tejipari inasnak, aztán a megyeri (talovo) tejgyárban dolgoztam vajazóként. 1973-ban léptem be a szövetkezetbe. Mégiscsak helyben van, a fizetés is jobb. Mióta dolgozom, a szabadságomon kívül, még nem is voltam a gyerekkel kiírva, anyám elvállalta őt. Most a szünidőben a Kövecsesbe jár fürödni a gyerek. Eddig Medvére (Medvedev) járt iskolába, most majd Radványba megy. Medvén napközis volt, jó volt, mert foglalkoztak vele. Át szoktam nézni a számtanleckéjét, de úgy van. hogy az ember nem ért hozzá, pedig anyanyelvén tanul a fiam.

Szeretek olvasni. Most rendeltem könyveket az újságból. Tagja vagyok a Magyar Könyvbarátok Körének, még lánykoщ±

romból, a tejgyárból. Olvastam az újságban, hogy már nem küldik házhoz a könyveket. Idáig elküldték, megfizette az ember, de biztos nem megyek el a megyeri könyvesboltba, hogy megvegyem. A fiam járt könyvtárba, Győrött is vettem neki könyveket. A vitrin már tele van. Szeretem a szépet az öltözködésben is, de nem túlzásba vinni. Most is varrattam két ruhát, de az ember item hordja ki, mert legtöbbet a munkában vagyok kötényruhában.

Ö kötényruhában, én „utcai munkaruhában” — hellyel-közzel fertőtlenített cipőtalppal megyünk az ólba.

— Éppen dolgoztam, amikor a tévések a szövetkezetben jártak. Húsz napot dolgozom, szombat, vasárnap is, aztán tíz nap szabad. Egy vasárnapom szabad a hónapban, olyankor inkább otthon vagyok. Esetleg kerülünk egyet a faluban, benézünk a munkatársnőmhöz. a sógornőmhez.

Gyerekkoromban többször megfordultam egy nagyüzemi baromfitelepen: a szag ismerős. A telep viszont jóval korszerűbb, s úgy hallom, tovább korszerűsítik: átépítik kétszintesre,

— Szegény tyúkoknak szenvedés az élet. Egy kis ketrecben négy darab, az ólamban 14 200. Ha kirepül egy tyúk, művészet megfogni. Nincs más dolguk, mint tojni. Keveset vagyok köztük, az ól „előszobájában” dolgozom. Megnyomok egy gombot — ehetnek, a víz előttük folyik, hetente egyszer orvosságot is adagolok nekik. Mindennap van döglött, a múltkor a nagy melegben húszat szedtem össze. Ezek Shaver-tyúkok. Ha szép tisztát tojnak, örülök. Három csoportba rakom a tojásokat, a raktárban még külön osztályozzák. Naponta 9000 tojás: ezek már nem jércék, de kezdetben, amikor áthoztuk őket a neveidéből

13 000-ret is tojtak.

Sokan próbáltak már itt dolgozni, de nem bírták. Idegfeszítő a sok tojást szedni. Eleinte nekem is a sógornőm segített. Voltak itt férfiak is, de nem ment nekik. Bebizonyították, hogy a nők jobban értenek a tojáshoz. Ez csak félig tréfa — fűzi hozzá.

— Eleinte jártam haza ebédelni. Édesanyám főzött, mert én csak este érek rá. Most eszem, amit hozok. Ha meg itt ráóhajtunk egy kis tojásra, megsütjük a rezsón.

Van zuhanyozó is. Meg szarkaláb az asztalon! Surrognak a futószalagok, egy kis résen „kibújnak" az ólból a tojások — Tóth Irén keze ügyébe.

— Négy munkaközösség van a telepen. A neveldéseké, a raktárosoké, a karbantartóké és az „ólasoké", a mi Vörös Csillagunk. Amikor én idejöttem dolgozni, a brigád már két éve létezett. 1976-ban megkaptuk a bronzérmet. 79-ben az ezüstöt. Várjuk az aranyat is. eddig minden rendben van. Az első ezüstérmesek mi voltunk a hét faluban, azóta már 35 van az egész szövetkezetben. A telepünkön a neveldések is ezüstérmesek. A brigádunknak 8 tagja van. Hárman kaptunk ezüstérmet. A vezető, a nyugdíjba készülő Németh Ilona, a többiek: Mikolai Irén, Horváth Júlia, Csicsai Éva, Sebő Éva, Szilárd Erzsébet, a múlt hónaptól Rozsaki Magda is, a gazdasági felelősünk. Két éve ö vezeti a brigádnaplónkat.

— Sokszor bele kell néznünk a krónikába, hogy tudjuk az életünket. Mert ez csak rólunk, nyolcunkról szól, együtt és külön-külön is. Értékelni is szokták a krónikákat, mi az elsők között vagyunk, pénzjutalmat kapunk.

A krónika szerint az idei első félévben a baromfitelepen Tóth Irén szedte a legtöbb tojást. Ő maga magyarázza, hogy fiigg az a takarmánytól is. Ök mindenesetre egyformán osztoznak rajta. A baromfitelep — egyúttal a szövetkezet — ez évi terve 14 millió tojás, az irodában egy plasztikus grafikon is hirdeti.

— Jó, igazságos a főnökünk, Szőcs László. Az embereiért jótáll. Nem mindegy, hogy milyen szemmel néznek az emberre. A jó, tisztességes vélemény jobban húzza az embert — ezt is jelenti nekünk a szocialistabrigád-tagság. Az évzárón kaptam egy érmet a kiváló munkáért, 1000 korona pénzjutalommal. Ki még? A telepről csak én.

1979 decembere óta párttagjelölt vagyok. Érdekelnek a világ dolgai, de nem szeretek nagy port kavarni. Nekem akármit elmondhatnak, mert tudják, hogy nem adom tovább. Eleinte sokszor összekaptunk a munkában, de ahogy jobban megismertük egymást, egyre hamarabb kibékültünk. Egymástól is fiigg a munkánk, meg mindig van osztoznivaló ennyi fehérszemély közt.

Jó munkahely ez. Csak megértjük egymást. Hat éve együtt dolgozunk, megbízhatunk egymásban. Balonyiak vagyunk mind. Aki szült, az is visszajött közénk. Jó az, ha érzi az emher, hogy megbecsülik. A főnök után nem járunk panaszra, ö sem ellenőrizget minket, hogy megetettünk-e, mert tudja, hogy’ minden rendjén van. Mindenki tudja, hogy mivel tartozik magának és a többieknek.

Innen akarok-e nyugdíjba menni? Mit mondjak? Igen! Amit meg most elültem, azt gyorsan helyre kell hoznom.

Tóth Irén tudja: a szavai és a tettei rávallanak mindenkire. Az övéi, a hét falu szövetkezeti dolgozóira is.