Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-08-04 / 32. szám
Nadrágszerepben JURU JA КОVI.El Behunyt szemmel ültem, hogy ne lássam a bánatos asszonyt. És akkor valaki megrázta a vállam: — Léna, mi van veled? Hátranéztem. A kolléganőm állt mögöttem, Galina Luzsina. Megörültem. — Gálja! Nem tudok játszani... nem tudok játszani! Beteg vagy? — Megöregedtem. Nem sikerül nekem a kölyök. Csak öreg nő vagyok. — Elhallgass! — kiáltott rám. — Elhallgass! Mi vagy te? Színésznő vagy nyámnyila alak? Nincs erőm, hogy ... — A színházat elhagyni lenne erőd? — Majd rám parancsolt: — Állj fel! Engedelmesen felálltam. Az előadásig volt még néhány percünk. És akkor, nem tudom, honnan, elővarázsoltam ezt az átkozott kölyköt! Megparancsoltam magamnak: kell! A kölyöknek: jelenj meg! És megjelent. Felnéztem, és megláttam a szőke, csontos arcú, pajkos szemű kölyköt. A fájdalom elmúlt. Rámosolyogtam. Ő rám. Meghallottam a sok láb dobaját, úgy éreztem, földlökések rázzák a színházat. Jönnek a nézők. Ostromolják a színházat, mint a várat. Beszúrtam a parókába a hajtüt, és kiléptem a folyosóra. Néhány nap múlva hazajött Antej. Mintha felfogta volna titkos jelzéseimet, és rohant volna hozzám. Ezúttal hatalmas, rücskös szélű, korallszinü tengeri csillagot hozott. Alik gyermekkora megkésett mosolyával mosolyodott el, amikor meglátta a csillagot: — Haláli szép csillag ... — És ugyanakkor elfordulva a csillagtól: — Apa, azt ígérted, hozol amerikai farmert. — Hoztam neked farmert — mondta Antej odanyújtva az ajándékot. Alik elvette, bíráló tekintéttel nézegette, sokáig nézte a fényes címkét, és végül kibökte: — Apa, zseni vagy! Nem meséltem el Antejnek a fiammal folytatott beszélgetést. Minek keserítsem? Hiszen olyan ritkán van itthon. Számára az otthon és az ünnep egyet jelent. Nem akartam megzavarni az ünnepét. Különben sem éreztem már olyan élesen a fájdalmat. Kezdtem azt hinni, eltúloztam szavai jelentőségét. Meggyőztem magam. Az Új-Zélandról hozott tengeri csillag fénylett, mint a boldogság csillaga. 4 Szervusz, oroszlán! Belekapaszkodom a karikába, és húzom magam felé. Kinyílik a nehéz ajtó, s én belépek a színházba. Aztán minden előírás szerint megy. Az öltözőasztalomnál találom magam, és elkezdem „átalakulásom". Az első csengetés. A második ... Minden előírás szerint megy. Egy hordón állok. Lábamnál Szenyka Subin áll (Galina Luzsina). Szeplős, piros arca egy szinten van a térdemmel. A térdemnél liheg: . — Esküdj! Én a hordóról mondom: — Férfi szavamra! Ott szuszog a térdemnél. Nem hallja, vagy mi? És akkor még hangosabban mondom: — Férfi becsületszóra! Nem hallod, vagy mi? Mindez a darabban van. És a darab szerint ezt kell mondania: — „Egyél földet!" De nem sikerül kimondania, mert a nézőtérről, mint elhajított kö, szál egy recsegő hang: — Ne higgy neki. .. Ö néni! „Néni!” A szívem megbénult. Egyensúlyomat vesztve leugrottam a hordóról. Mintha az a recsegő hang lökött volna le. Kiütött a szerepemből, letépte a parókámat, elmázolta arcomon a festéket. Шн1 (folytatjuk) Azt hiszem, tudják, melyik napra gondolok. Az X itt a P helyett áll, P mint pusztulás, nem éppen az egész világ pusztulása, de valami hasonló, a városunk volt-nincs, a házak, iskolák, könyvtárak, az összes férfi, nő és gyerek volt-nincs, minden, amiért életünk, odavan, és lehet, hogy valahol még csúsznakmásznak emberi lények, de nem sokáig, és ami még születik, már csirájában tönkremegy. Ez az X-edik nap foglalkoztat engem, ez jár a fejemben, de a családomban és barátaim között én vagyok az egyetlen, akinek ez jár a fejében. Nem is szabad beszélnem róla, ó, hagyd abba. szólnak rám mindjárt, úgysem kerül rá sor, és ha mégis, éppen elég, ha akkor megtudjuk. Mivel nem beszélhetek róla, le kell írnom, kénytelen vagyok leírni ezt az X-edik napot, amely, meglátják, természetesen ugyanúgy kezdődik és ugyanúgy is folytatódik, mint az összes többi nap. Milyen idő lesz azon a napon, azt természetesen nem tudhatom, de mondjuk, hogy szép idő van: mondjuk, ősz felé jár, virágzanak a napraforgók. Nem vagyunk egészen fölkészületlenek, válsághangulat uralkodik, politikai válságban vagyunk, amilyen volt már. sőt. amilyen, különösen ebben az évszakban, gyakran volt már. Korán felébredek azon a napon, függöny résén kinézek a tiszta szeptemberi égre, azután meg az órára pillantok. Hét óra van. fél óráig még hagyhatnám aludni a férjemet, de mert megvan ez a bizonyos előérzetem, nem hagyom. Inkább óvatosan felkeltem, és így szólok: — Te még ráérsz, a gyerekekről van szó, azazhogy menjenek-e a gyerekek iskolába vagy se. A férjem felül az ágyban, és a szemét dörzsöli. — Ugyan miért — kérdezi —, miért ne mennének iskolába; ha betegek, vagy járvány tört ki, ezt már tegnap is mondhattad volna, de nem montad. — Mert — válaszolom — nem tört ki járvány, és a gyerekek sem betegek, és mert tegnap este még nem tudtam, amit most tudok, vagyis hogy ez az utolsó napunk, és úgy gondolom, együtt kellene maradnunk. — Az utolsó napunk — ismétli a férjem ámulva —, hogy-hogy az utolsó? — Azután elneveti magát, és azt mondja: — Ne hagyd hogy megőrjítsenek, minden rendbe fog jönni, végül is mindegyik fél tudja, hogy semmi értelme, hogy a végén nem lenne se győztes se legyőzött. — Ezt már sokszor mondtad — felelem, miközben az ágy szélén ülök. és a harisnyámat húzom —. lehet, hogy igaz. de nem feltétlenül, mármint az. hogy ezt mindenki tudja, és ehhez tartja magát, és épp ma jött el az ideje, ez az utolsó napunk. A férjem oldalvást rám néz. nagyon kedvesen, azután felajánlja, hogy behozza az újságot a levelesládából, de én már tudom, hogy az újságban nem találok semmi támpontot, mert hiszen addig, amíg „az” meg nem történt, addig semmi sem történik, és mert nincs az az újság a világon, amelyik azt írná: meg kell halnotok, készüljetek fel. — No látod — szólal meg a férjem, miután behozza az újságot, és egyet-mást felolvasott belőle, táviratokat, sőt telefonbeszélgetéseket a nagyhatalmak között —, látnak kiutat, és meg is találják, a gyerekeket különben már felkeltettem. — De csak nem mennek el az iskolába? — mondom. - És. a kedvemért, te sem mész ma hivatalba. — Dehogyisnem megyek — mondja a férjem, aki a vasútnál van állásban—, és a gyerekek is elmennek, mit akarsz nekik mondani, miért ne menjenek? — Majd bedugja villanyborotvája dugóját a konnektorba, a készülék meglehetős hangosan zümmög, és én tudom, hogy a férjem nem ért meg. A dolog felemlegetése nagyon kellemetlenül érinti a férjemet. Bosszúsan néz rám, nagy sietve kiissza a kávéját, és nagyon jó. hogy ekkor megszólal a telefon, különben mindig én megyek oda. de ezúttal a féljem maga veszi fel a kagylót. — Igen, én vagyok — mondja örvendező hangon —, nem, még nem indultam el. elvihetem magút, nagyon szívesen. Kijön elém az utcára, de hiszen nem is szükséges, annyira nem sürgős. — Gondolkodom, ki lehet ez, valamelyik kollégája vagy a titkárnője, mindenesetre egy hang az életből, egy. hang amely azt mondja, folytatódik, minden folytatódik, ma és holnap, nincs halál.- Kérlek, bocsáss meg — mondja a férjem, és megcsókol —, és ne gondolj ilyen szörnyűségekre, csak tönkreteszed magad, máris egész sápadt vagy. — Még megígéri, mihelyt valami újat hall, felhív, azután elbúcsúzik, majd odakinn leveszi a kampóról a kocsi kulcsát; hallom a halk csörgést, mint mindennap és gyors lépteit a lépcsőn lefelé, mint mindennap, s egy pillanatra megnyugszom, igaza van. csak megőijítem magam, mindenkit megőrjítek. A délelőtt úgy múlik el, mint mindig. Meglehetősen jó •körülmények között élünk, de háztartási alkalmazottunk nincsen. Vagyis én velem be az ágyakat, mint mindig, port törölgetek. mint mindig, majd bevásárolni megyek, és bevásárlás közben ugyancsak hegyezem a fülemet, hogy halljam, mit beszélnek az emberek az üzletekben. De csak a szokásos dolgokat mondják, szép őszünk van, sikerült a szabadságunk, olcsóbb is lehetne az alma. s amikor megpróbálom a beszélgetést a politikai helyzetre terelni, egyszerre mindenkinek rendkívül sürgős dolga van, kérem, bocsásson meg. nekem még a halárushoz kell mennem, nekem az állomásra a nagynéném elé, nekem fodrászhoz. Azokat, akik, így beszélnek és elrohannak, természetesen látásból ismerem, de azt az embert a villamosmegállóban igazán ismerem, ő az a lelkész, aki hittanra tanítja a gyermekeimet. Nem szeret papi ruhát viselni, svájcisapka van a lején, de ez nem akadályozhat meg abban, hogy feltegyek neki egy paphoz illő kérdést. — Jó napot, tisztelendő úr — szólok hozzá tehát, és ő így szól: — Jó napol, Reitemé asszony, mit csinálnak a gyerekek, remélem, elmentek kirándulni az iskolával, ki tudja, meddig tart még ez a szép idő, talán ma van az utolsó jó napunk. — Igen — szólok egészen megrendülve —, az utolsó nap, az könnyen lehet, és mit legyünk, tisztelendő úr. kérdem magától, mit tegyünk? A lelkész csodálkozva bámul rám. de butának nem buta. észrevesz valamit, úgyhogy azt mondja: Ne gyötörje magát ilyen gondolattal, Reitemé asszony, mindnyájan Isten kezében vagyunk. — De hiszen én éppenséggel foglalkozni akarok a gondjaimmal — mondom. De akkor dübörög már а villamos, ez a bizonyos úr megbiccenti a svájcisapkáját, és felugrik a lépcsőre, amely máris tele van. egy lelkész ugrik fel. aki benne él az életben, igen, ez ő. egyik embertől a másikhoz rohan, mindig úton van. Mindenkit erős kötelék fűz az élethez, a családomat és a háziasszonyokat és a lelkészt, csak engem nem köt semmi, pedig éppen borjúlapockát vettem, meg egy negyed kiló gombát, mindenki gondolhatja, mi lebeg a szemem előtt, a halálraítélt utolsó étkezése, finom étel. de talán csak el akarom magam foglalni, és különben is késő van már. Mire hazaérek, mindjárt tizenkét óra; talán, gondolom, már telefonált is közben a féljem, most értekezleten van, de talán mégis jobb volna, ha kihívatnám, bár igaz. hogy ezt nem szereti, sőt határozottan gyűlöli. — No. mi újság? — kérdezi valóban elég bosszúsan, mikor végre kijön a telefonhoz, én pedig azt mondom: — Semmi. Csak az. hogy későn értem haza. és lehet, hogy közben már hívtál. — Még hogy hívtalak — mondja a férjem ámulva —, miért kellett volna felhívnom téged? — És én azt kérdeztem, ami épp eszembe jut, és minden rendkívül fontosnak Iáiszik. — Járnak-e a vonatok? — kérdezem reszkető hangon. — Jaj, kedvesem — mondja a férjem —, honnét tudjam, hiszen nem az állomáson van az értekezlet, persze, hogy járnak a vonatok, miért kérded, el akarsz utazni, vagy miért? — Csak úgy — mondom erre, és leteszem a kagylót. Elmúlik egy fél óra, míg a konyhában teszek-veszek, és magamban a férjem szavait ismételgetem, amelyek hol vigasztalónak. hol igencsak nyugtalanítónak tűnnek. Végül is nem bírok magammal, és elszaladok az iskolába, a Gutenberg-iskolúba. ahová mindkét gyerekünk jár. Kapóra jön. hogy a főbejárat előtt éppen ott áll az igazgató, a gondnokkal beszélget, úgy látszik, meglazult a lépcső korlátja, azt kell megerősíteni, az igazgató rúzogatja a vasrudakat. és gondterhelt az arca. — Jó napot, igazgató úr — mondom —. hát nem tartotta szükségesnek, hogy hazaküldje a gyerekeket, valószínűleg híreket hallott, örvendeteseket, ez jó. — Miért kellene — kérdezi az igazgató nagy csodálkozva — a gyerekeket hazaküldenem? — Úgy néz rám, mintha nem volnék észnél, és én gyorsan azt mondom neki: — Valóban, tulajdonképpen miért is. teljesen igaza van. — Elmegyek mellette, és ő fürkészve néz utánam, a gondok is bizalmatlanul néz utánam, de nem tilthatják meg, hogy bemenjek az iskolába, és elhozzam a gyerekeket, mindjárt csöngetnek, hamarosan vége az utolsó órának. Már jön is egy csoport a tornateremből, megismerem a nagyobbik fiamat, és az örömtől belepirulnék, ha az most történne, gondolom, most, akkor legalább láttuk még egymást. A fiú a többiekkel együtt elszalad mellettem, de alighogy befordulnak a sarkon, visszajön, és dühösen azt mondja: — Mit keresel itt, azt akarod, hogy kiröhögjenek, menj csak fel Klaushoz a hatodikba, ő se fog örülni neked, nem vagyunk már alsósok. te :o ‘o-Ш N (Л J3 (Л о 3 ca O) ro >
