Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-08-04 / 32. szám

Nem, nem — mondom és elmegyek, az igazgató, hála istennek, már nem áll az ajtó előtt. Mivel az ebédet úgyszólván elkészitettem, egészen lassan megyek hazafelé, a sarkon veszek még egy újságot, amelyben azonban ugyanaz áll. mint a reggeli lapban, sok ember jár-kel az utcán, nők piros és kék ruhában, a virágárus előtt nagy a tömeg, napraforgót vásárolnak az emberek, és óvatosan viszik, az estét egyikük sem éri meg. Iszonyú, gondolom, és elmondom néhányszor ezt a szót. olyan szó ez. mint villám és mennydörgés, amely harsogni kezd a fejemben.

Közben megérkezem a házunk ajtajához, és felmegyek a lépcsőn, a gyerekek rohannak utánam, beesnek az ajtón, éhesek, és ragyogó hangulatban vannak, a nagyobbik már el is felejtette, hogy ott voltam az iskolában. — Hagyd azt a hülye rádiót — mondja, miután megettük az ebédet —, inkább segíts nekem, fogalmazás van feladva, a Wilhelm Tell-ből: Bosszúból ölték meg Gesslert vagy nem? — Igen — mondom, és elnézem szép sima homlokát, erős karját —, talán bosszúból. Csak meg akarom hallgatni a híreket, ülj le addig. — A karórámra nézek, itt az ideje a híreknek, de nem sugároznak híreket, slágerzenét játszanak. — Hogy is volt az Tell-lel? — kérdi Amo. — Mi a véleményed? — És Teli. gondolom, végtelen útra megyünk mi is. éP veled, lejárt az i'»rád. a mi óránk is majdnem lejárt, csak senki sem tudja. De valaki már tudja, valaki slágerzenét rendelt el hírek helyett, valaki tudja, ő küldi ránk a halált!

— Segíthetnél nekem — szól közbe a kisebbik fiunk — kitisztítani az akváriumot, apa azt mondja, a halak megfulladnak. és ha megfulladnak, nem vesz nekem újakat. — Az akvárium vize olyan, mint a zavaros leves, amelyben szép kis

fátyolhalakat látni, amint szürke árnyékokként ide-oda sodródnak. Megfulladunk, gondolom, talán megfulladunk, mit tesz egy halálraítélt életének utolsó pillanataiban, mindenesetre nem ír házi feladatot, és nem törülgeti egy akvárium üveglapjait. — Valamit fel akarok olvasni nektek — mondom, és a könyvszekrényhez szaladok, Goethe, a Szenvedélyek trilógiája, nem, ez nem való gyerekeknek, Jean Paul. Hesperus, mindegy, csak valami legyen, gyorsan, mielőtt ellentmondanának. Már olvasok is. sietősen mégis akadozva, hogy is érthetnék meg ezt a fiúk. de nem is kell, hogy értsék, csak vigyenek valamit magukkal, egy-két szót. amit egy nagy író írt, a sötétségbe vezető útjukra, amelyre, akár egy falka, rálépünk, nép nép mellett, árnyék mellett, arc nélkül. Olvasok, és a kisebbik közben egy kis hálóval kifogja a halakat, beleteszi egy lekvárosüvegbe, és ez teljesen leköti a figyelmét. A nagyobbik futballistákat rajzolgat egy itatóspapírra, egy idő múlva félbeszakít, és udvariasan azt mondja: — Szép, szép. mamukám. de nekem meg kell írnom a dolgozatot Teliről, erre most nincs időm. — Igen — mondom, és azt gondolom: „Készítsd el a számadásod az Éggel, ó, micsoda túlzott követelés, egyáltalán, hogy csinálja meg ezt az ember, a számadását az Éggel, végül is semmit sem tud felmutatni, csak egy nagy Tartozik-listát, akkor is, ha nem éppen Gessler helytartó."

— Hány óra van? — kérdezem, és már-már azon vagyok, hogy mindent megmondjak a gyerekeknek, de hiszen kimondani is rettenetes, azért inkább várok, míg hazajön a férjem, hátha ő tud valami újat. Nem sokkal öt óra után jön meg, nem tud semmi újat. a telefonhívásomat nem említi. Ekkor én az ablaknál állok, a kocsik mind egy irányba mennek, a

MARIE LUISE KASCHNITZ

Az X-edik nap

városból kifelé, egyetlenegy sem jön befelé. Persze, gondolom. de nincs értelme elfutni, az én férjem mint vasúti alkalmazott, nem is tehetné, senkinek sem szabad elfutnia, nem szabad a pánikhangulatot növelni.

Pánikhangulatról szó sincs, ami az autókat illeti, abban is tévedhettem, az ember milyen könnyen beképzeli magának az ilyesmit. Hat óra körül barátaink telefonálnak egy házaspár. meghívnak minket másnap estére, jegyünk is van egy hangversenyre, felhívom a pénztárt, hogy megtartják-e a hangversenyt, egy hang visszakérdez, miért gondolom, hogy nem. A férjem munkát hozott haza. és leül az íróasztalhoz, a gyerekek futballoznak az udvaron. Elökotorászok egy-két régi fényképalbumot, és beviszem a férjem szobájába. — Ezek voltunk mi — mondom — egy-két nappal az esküvő után. ez volt a nagyobbik, mikor egyéves lett, itt szabadságon vagyunk Positanóban, nézd csak. itt másszuk meg a sziklákat, itt meg csónakázunk. — Mindegyik beragasztott képecske egy sereg emléket elevenít fel. tájakat, beszélgetéseket, veszekedést és kedveskedést, nappalokat és éjszakákat, az egész élet emléke felszínre bukkanhat még egyszer a mélyből, és ezt is akarom, nem tehetek szerelmi vallomást a férjemnek, de ezeket megmutathatom neki, egy szerelemmel teli életet az utolsó napunkon. Egészen óvatosan odatolom elé, az aktái fölé, amelyek előtte hevernek, az első albumot. — Ó, igen — mondja udvariasan, és megnéz egy-két képet. De azután az órájára néz, és azt kérdezi: — Nem lehetne ezt elhalasztani estére vagy vasárnapra, nekem még dolgom van.

Én is ránézek az órámra, mindjárt hét óra. takaródét fújnak vagy vecsemyére harangoznak, a nap lement, vége a napnak. De megtörténhet. Még egy fél óra. akkor a férjem vacsorázni hívja a gyerekeket, és mivel természetesen nem jönnek mindjárt, evés előtt még csúnya szavakat hallunk, veszekednek, a gyerekek is. apák és fiúk, Káin és Ábel, így megyünk a vesztünkbe, ajkunkon ilyen szavakkal, a világban meglevő ősi gyűlölettel.

Vacsorára mindig hideget eszünk és evés előtt nem szoktunk imádkozni, úgyhogy amikor a székem előtt állva összekulcsolom a kezemet, a gyerekek ugyancsak meglepődnek, a férjem pedig rosszallóan néz rám.

Mégis megkísérlem, elmondok egy rövid imát, amelyet még gyerekkorunkban tanultunk, azután még mindenfélét mondok, zavaros szavakat, és elvörösödve köszönetét mondok életünkért és irgalmas halált kérek. Úgy veszem észre, a férjem közbe akar szólni, és természetesen közbe is szól, határozott hangon azt mondja: — Most pedig eszünk — és leül. A gyerekek szintén leülnek, egészen megkönnyebbültek, és azt kérdik, nem játszanánk-e velük vacsora után, például az autómárkái játékot, amit én olyan ostobának tartok, de a férjem azt mondja: — Igen. Csak még a híreket hallgassuk meg előtte — mondja, egy pillantást vetve rám, valószínűleg azt gondolja, ettől majd megnyugszik, ki tudja, különben mit fog még művelni, rossz napja van.

— Igen — mondom —, megpróbálhatjuk, de nem fog sikerülni, már délben sem voltak hírek, slágereket sugároztak helyettük, egy olasz dalt is. Firenze in un manto di stelle, de hírek nem voltak. — No, hadd lássuk még egyszer — mondja a féljem —, pontosan nyolc óra van. — És ekkor mind átmegyünk a nappaliba, ahol a rádiókészülék van. Leülünk, és arra várunk, hogy lássuk a zöld jelzést, és megszólaljon a jól ismert hang. A szem világít, de a hang nem szólal meg, helyette egy zörejt hallani, egy teljességgel leírhatatlan zörejt, egy panaszos zúgást, amely erősödik és elhalkul, mint egy sziréna, és mégis másképp, és talán már nem is a készülékből jön, hanem kintről és megőrjíti az embert. Ránézek a férjemre. A készülék fölé hajol, és forgatja a gombokat, a keze egészen fehér, és a halántékán kidagadnak az erek. A gyerekek is megvannak ijedve, és azt kérdezik: — Apu, mi ez, anya mi ez — és a kisebbik görcsösen a karomba kapaszkodik.

Mi lenne — mondom hirtelen egészen vidáman —, csak fütyül, rossz a készülék, nem törődünk vele, dehogyis. Autómárkást játszunk. Szaladjatok, hozzátok a kártyákat, és ma nyeremények is lesznek, első díj, második díj, harmadik díj, van még valamim egy fiókban, azt most előhozom, és kérlek, Kliiuschen. közben tegyétek a székeket a megfelelő helyre. — A férjem rám pillant, pillantása tele van rémülettel, de most nem akarok erről beszélni, egyszer akartam, de most már nem, már más a véleményem, az a véleményem, hogy már csak az élet mentheti meg az életet. Átmegyek a hálószobába, a szekrényhez, egy szép csillagmintás kék labda van benne, egy elemlámpa és egy tűzoltóautó, olyan nagyok, hogy el kell dugnom őket. belegöngyölítem a díjakat egy frottírtörülközőbe, amit a fürdőszobából hozok. — Jössz már? — kiáltja a férjem elfulladt hangon, igen. elfulladt hangon, és én bemegyek a nappaliba, nevetve, furcsa csomagommal a hónom alatt. A süvöltést még mindig hallani, de túl lehet harsogni, vannak gramafonlemezeink sőt. megvan az a dal is. hogy Firenze in un manto di stelle, ezt a lemezt teszem most fel, és ráállítom a tűt. Meglehetősen hangos a lemez, a zenekar, és közben a nagyobbik fiunk már kiosztotta a kártyákat, és azt kiáltja, ki kezdi, hadd kezdjem én, és megvan-e nálad, papa, a teherautók közül a Goliath, a féljem visszakiáltja, sajnos, nincs.

Igen, így lesz. és Kasszandrával biztosan csak azért történt másként, mert nem volt férje, és nem voltak gyerekei, akiket be kellett volna csapnia, ahogy én most becsapom a férjemet és a gyerekeimet, pedig úgy volnék következetes, ha azt mondanám, no tessék, meg kell halnotok, miért nem hittetek nekem. De nem mondom, és ennek a hosszú napnak a végén már odáig jutok, hogy magamat is becsapom. Semmi sem történik már. gondolom, csaknem elmúlt ez a nap is. és már kezdek terveket kovácsolni, egészen hangosan: — Nem vasárnap van holnap? Nem, nem. de eljön majd a vasárnap, akkor kimegyünk a kocsival a tóhoz. Kimegyünk a kocsival, halljátok? — És a gyerekek azt kiáltják: — Vihetjük a gumicsónakot meg a fürdőruhánkat? — És én tudom, hogy már hideg van a fürdéshez, mégis azt mondom: — Igen. — Valószínűleg ebben a pillanatban fog megtörténni, amit nem tudok leírni, csak azt tudom, hogy iszonyúan megrémülünk mindannyian, felugrunk és elvágódunk ide, másikunk oda, és egy nap így fognak minket megtalálni, úgy értem, a csontvázunkat, behúzott nyakkal és szétfeszített ujjakkal. Isten lesz csak a tudója, mit tartottunk az ujjaink között, talán játékkártyákat, csakhogy akkor már nem is lesz senki, aki megtalálja a csontvázunkat, és elgondolkodjék a családunkról vagy akármilyen családról.

Kászonyi Ágota fordítása

EHiTj