Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-08-04 / 32. szám

tabu" vagyis: addig az atombombáról publikáció csak az amerikai hatóságok cenzúrája után láthatott napvilágot. Ezek után kerülhetett csak sor „Az A-bomba gyermekei" és a „Hirosima" című dokumentumfilmek elkészítésére is, amelyek vetítésével a japán tanítók szövetsége az új kötelező tantárgy, a békére való nevelés oktatását elkezdhette.

Ekkor végezték az első részletes felmérést a „hibakushi"-k — túlélők — szociális helyzetéről is, amelynek vizsgálata azóta is folyik. Ezek az információk különös jelentőségűek, hiszen a nukleáris veszély az egész emberiség létét fenyegeti. A japán tudósok rendkívül gondos, részletes felmérés után arra a megállapításra jutottak, hogy az atomkatasztrófa okozta emberi szenvedés tartós és végleges, az idő múlásával egyenes arányban fokozódik, s nem csökken, mint az eddigi hagyományos háborúk után. Az atomkatasztrófa megszünteti magát a társadalmat: az emberi együttélés minden formáját és rendszerét, a túlélő embert dehumanizálja.

1945 két atombombájának robbanása ma már történelem (olyannyira, hogy az új nukleáris fegyverek mellett a haditudoFENNÁLL

mány ezeket már a hagyományosok közé sorolja). De a mintegy 360 000 hibakushi sorsa még nem történelem, hanem az élő valóság. Az idézett jelentés megállapítja, hogy ezek az emberek folyamatosan és súlyosan szenvednek — mind fizikailag, mind pszichikaiig és szociálisan. Állandó lelki feszültségben élnek, mikor milyen formában robban ki rajtuk a szörnyű, ismeretlen kór, amit esetleg magukban hordoznak; állandó a lelkiismeretfurdalásuk, hogy mit adtak, adhattak át egy csókkal, egy kézfogással szeretteiknek, barátaiknak, utódaiknak; akik máig is sugárfertőzésben szenvednek, még ha enyhébb formában is, többé nem tudnak beleilleszkedni a társadalomba — egyrészt, mert a társadalom fél tőlük, másrészt, mert betegségük miatt már nem tudnak alkalmazkodni: s mióta felfedezték, hogy a sugárfertőzés genetikai károsodásokat is okoz, azóta a hibakushik nem alkalmasak élettársnak; önként választott gettókban élnek, a számukra adódó munkalehetőségek minimálisak; állandó kísérőjük a szorongás, amit politikai, gazdasági és társadalmi elidegenedettségük vált ki; depressziójuk tartós állapot,

különösen azóta, amióta tudják, hogy az atombombázás a második világháború kimenetele szempontjából teljesen fölösleges volt, hogy valójában kísérletnek és fenyegetésnek szánták. „Létük csak vánszorgás az élet és halál mezsgyéjén" — így jellemzik tragikus sorsukat. Az atomkatasztrófa túlélőinek megmaradt az élete, de azon a napon megfoszttattak az egyéni sors, a jövő alakításának, teljességének minden eszközétől és lehetőségétől. A túlélők lelki gyötrelmeinek megismerése nélkül a hirosimaí és a nagaszakii nukleáris katasztrófa képe nem lenne teljes.

Egy részük azonban az érthető nihilizmus és a jogos kétségbeesés ellenére is szervezetekbe tömörülnek. Eredeti szociális követeléseik — amelyeket a kormány még mindig nem teljesített maradéktalanul, mert még mindig nem hozott törvényt szociális érdekeinek védelmére, s még nem adta meg a hadirokkantak státuszát sem — egyre inkább politikai hangsúlyt kapnak, egyre pontosabban körvonalazódnak a hibakushik mozgalmának politikai céljai. „Élni annyi, mint megsemmisíteni az atombombát!" — és csakis ebben az esetben volt értelme, hogy éltek, és csakis ebben az esetben teljesíthetik küldetésüket az emberiség történelmében.

Szervezeteik, mozgalmuk megerősödését a japán békebizottság és más haladó szervezetek, mozgalmak is rokonszenwel támogatják. A hibakushik Az Atombomba Áldozatainak Szövetségében (Hidankyo) tömörülnek, amelynek minden városban, körzetben van fiókszervezete. Ezen belül több szűkebb szervezkedés is működik, például a sugársérült gyermekek szüleinek egyesülete, Nagaszakiban és Hirosimában a hibakushi tanítók szövetsége stb., és minden szakszervezetben megtalálható a hibakushik szekciója.

Japánban 1955 óta minden évben az

emlékezetes napokon Hirosimában és Na gaszakiban békekonferenciát, nagygyűlést, óriási tömegeket megmozgató béketüntetést rendeznek. Yoshitake Morotamí úr, Nagaszakí polgármestere a katasztrófa harmincadik évfordulóján mondta a kővetkező szavakat, de sajnos éppen Így, vagy még hangsúlyosabban mondhatná el ma is: „Harminc év (harminchat...) múlt el azóta a nap óta. A nemzetközi helyzet tényei arra engednek következtetni, hogy a mi forró békevágyunk nincs tudomásul véve. A nukleáris robbantások folytatódnak, és folytatódik a fegyverkezési hajsza. A nukleáris fegyverek, amelyeket világszerte tárolnak a katonai raktárakban, elegendő ahhoz, hogy többszörösen is kipusztitsák az emberiséget, s ezáltal az emberiség önpusztító válsága is egyre nagyobb méreteket ölt

S végezetül hadd mondjuk el Robert Jungk idős, világhírű atomtudóssal együtt, hogy nemcsak Japánban élnek túlélők, mi is, mind-mind, akik ma élünk, hibakushik vagyunk, és mindaddig, amíg a tévedés megismétlődhet, amíg ama X. nap nem csupán a kegyeletteljes megemlékezés napja, hanem az új, az emberibb, a bölcsebb időszámítás kezdete is lesz.

LÁNG ÉVA

HEINRICH BÖLL

KMHrfRINb

BLUM

ELVESZTETT TISZTESSÉGE'

11.30: Trude is úgy látja, hogy azonnal utaznunk kell, segítenünk Katharinán. Gunyoros mosolyából arra következtetek, hogy Alois bajáról máris van egy (alighanem úgy. mint mindig) találó elképzelése.

12.15: Repülőjegy elintézve, becsomagoltunk. számla fizetve. Alig 40 órás üdülés után taxival 1.-be. Ott a repülőtéren köd.

14.00 órától 15.00 óráig várakozás. Hosszú beszélgetés Trudéval Kalharináról, akihez, mint Trude is tudja, nagyon-nagyon ragaszkodom. Arról is beszéltünk, hogy mennyire biztattuk Katharinát. hogy ne érzékenykedjen már. felejtse el azt a szerencsétlen gyerekkorát meg a félresikerült házasságát. Hogy mit küszködtünk a büszkeségével, amikor pénzről volt szó, amíg elfogadta a saját számlánkról fölkínált, a bankhitelnél olcsóbb kölcsönt. Hiába magyaráztuk és hiába látta be. hogy ha a fizetendő tizennégy százalék helyett minekünk kilenc százalékot ad, akkor mi semmit sem veszítünk, ő viszont sok pénzt megtakarít, ez sem győzte meg. Hogy hálával tartozunk Katharinának: mióta ő vezeti a háztartást, rendben meg szívvel és átgondoltan is. azóta a kiadásunk is lényegesen kevesebb, de főleg szabadon járhatunk az ő jóvoltából a hivatali dolgaink után. aminek az értékét alig lehet pénzben kifejezni.

Ötesztendős zűrzavartól szabadított meg. amely olyannyira megterhelte házasságunkat és munkánkat. Kb. 16.30-kor. mivel a köd. úgy látszik, nem ritkul, úgy határozunk, hogy mégis vonattal fogunk menni. Alois Sträubledert Trude tanácsára nem hívom föl. Taxin a pályaudvarra, ahol még elcsípjük a 17.45-ös frankfurti vonatot. Nyomorúságos utazás — émelygés, idegeskedés. Még Trude is komoly és izgatott. Nagy bajt szimatol. Münchenben aztán mégis átszálltunk, végképp kimerültén; sikerült hálókocsit kapni. Most majd aggódhatunk Katharináért. Lüdinggel és Strüublederrel pedig meglesz a méreg.

23

Már szombat reggel, az idényhez illően változatlanul vidám város pályaudvarán, teljesen gyűrött és nyomorult állapotban, már a pályaudvari peronon a ZEITUNG, és a címlapon ismét Katharina, ezúttal amint épp a főkapitányság lépcsőjén jön lefelé, egy civil ruhás bűnügyi nyomozó kíséretében.

MÉG MINDIG KONOK A GYILKOS NŐJE!

GÖTTENNEK NYOMA SINCS! RIADÓKÉSZÜLTSÉGBEN AZ EGÉSZ RENDŐRSÉG

Trude megvette ezt a micsodát, aztán taxiba ültek, szóltanul hazamentek, és amikor Blorna fizetett, Trude meg épp a bejárati ajtót nyitotta, a sofőr a ZEITUNG-ra bökött.

és azt mondta: „Maga is benne van. mindjárt ráismertem magára. Maga ennek a kis kurvának az ügyvédje meg munkaadója, igaz-e?" Blorna szokatlanul magas borravalót adott, a sofőr pedig, akinek a vigyorgása egyáltalán nem volt olyan kárörvendő, mint a hangja, az előszobáig bevitte a bőröndöket, táskákat, síléceket, és barátságosan azt mondta: „Viszlát.”

Trude addigra bedugta a kávéfőzőt, és már a fürdőszobában mosdott. A ZEITUNG a szalonban feküdt, az asztalon, s két távirat, egy Lüdingtől, a másik Strüublederé. l.iidingtől ez: „Enyhén szólva csalódás, amiért nem jelentkezel. Lüding." Sträubleder: „Érthetetlen. hogy cserbenhagysz. Azonnali hívást várok. Alois.“

Pontosan nyolc óra tizenöt, szinte hajszálra az az időpont, amikor Katharina föl szokta szolgálni a reggelit: csinosan, mindig csinosan megterített asztal, virág, frissen mosott abrosz meg szalvéták, többféle kenyér és vaj, tojás meg kávé. Trudénak pedig pirítós meg narancslekvár.

Még Trude is majdnem elérzékenyüll. amikor bevitte a kávéfőzőt, valamicske kétszersülttel. mézzel meg vajjal. „Többé sose lesz úgy, ahogy volt. Ki fogják készíteni ezt a lányt. Ha nem a rendőrség, akkor a ZEITUNG. és ha a ZEITUNG ráun, majd folytatja a jónép. No. legelőször e*t olvasd el, csak aztán hívd föl a férfivendégeket.' Blorna olvasta:

A ZEITUNG mindig arra törekszik, hogy átfogóan tájékoztassa olvasóit, és sikerült is olyan további nyilatkozatokat gyűjtenünk, amelyek megvilágítják Katharina Blum jellemét és homályos múltját. A ZEITUNG riportereinek sikerült megtalálniuk az aszszony súlyosan beteg édesanyját. Az anya először elpanaszolta, hogy lánya már hosszú idő óta nem látogatta meg. Aztán, amikor szembe kellett néznie a megdönthetetlen tényekkel, így szólt: „Ennek bizony így kellett történnie. így bizony, csak ez lehetett a vége.” Katharina Blum volt férje. Wilhelm Brettlob, ez a derék textilgyári munkás, akivel szemben feleségét hűtlen elhagyásban mondta ki vétkesnek a válóperes bíróság, még készségesebben tájékoztatta a ZEITUNG-ot. „Most — mondta, nehezen viszszanyelve könnyeit — tudom végre, miért pattant meg tőlem. Miért dobott engem. Szóval, mert EZ volt a téma. Most már világos az egész. A mi szerény boldogságunk nem volt neki elég. Menő akart lenni, na, de hogy jusson, ugye. egy jóravaló, szerény munkás egy Porschéhoz? Talán (fűzte hozzá okos szóval) megírhatnák, hogy mit tanácsolok a ZEITUNG olvasóinak: hogy csakis ez lehet a vége a hamis szocialista elképzeléseknek. Megkérdem én magukat meg az olvasókat: ugyan hogy jut egy cselédlány ilyen gazdagsághoz? Mert tisztességes úton nem.

(folytatjunk)

EH I