Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-07-28 / 31. szám

Nadrágszerepben

JURIJ JAKOVLEV

Kész?

Hogy vagy ott? — kérdeztem.

vele ..De nem küldtem el a levelet.

Antej hazajött. Ajándékokat hozott. Alik kedves és udvarias lett: szerette az ajándékokat, a ..külföldi cuccokat”. Úgy látszott, minden rendbejön. De ez látszat volt. Antej elutazott, és újból: ..Mi újság?“ — „Minden rendben.” Egyszer azt kérdi tőlem:

— Mama. el tudnál menni a színhá— Még nem egészen — hallatszott a kendő alól a tompa hang.

Úgy látszik, nem alszik. Tehát belélegzi.

Egyszerre félredobja a kendőt:

— Kész!

Az arca piros volt, a haja borzas, a szeme csillogott.

Fogtam a fazekat, látom . . . üres.

— Hol van a krumpli?

— Megettem ... mindet.

Azt hitte, hogy a gyógyuláshoz meg kell enni az egész fazék krumplit, hát megette.

—• Most meggyógyulok?

Elnevettem magam.

De a torka rendbe jött.

Antej hidrológus, állandóan egy kutatöhajón utazik. Valahányszor hazajön. mindig hoz valami ritkaságot: szárított homárt, ámbrás cet fogát, fa álarcokat. Egyszer egy kardhal kardját hozta el Aliknak. Készített hozzá markolatot, kitűnő kard lett belőle. Mikor Alik lefeküdt, maga mellé tette a heverőre.

— Tudod, hogy a montcnegróiak fegyvert tesznek a bölcsőbe, a gyerekeik mellé, hogy bátor harcosokká váljanak? — kérdezte Antej.

— Én is harcos leszek — válaszolt Alik. — Aztán majd színész leszek, mint a mama.

Alik iskolás lett. Büszke volt rá, hogy a mamája színésznő. Ha alkalom kínálkozott, szívesen mondogatta: — „A mamám színésznő!”

Második osztályban a színésznő mellé odabiggveszteite: „híres”. Megkérdezték. mi a neve. s büszkén felelt: „Szemibratova Jelena Jurjevna.” Aztán hozzátette: „Az apám: Antej.” Egyszer az egész osztály eljött a színházba. Amikor a színpadra léptem. Alik jobbra-balra kezdett suttogni:

• Ez a mamám... A mamám

ez

Senki se hitt neki. A gyerekek hátat

I ordítottak.

— Hazudsz! Ez Gavrik, nem a mamád. Ne zavarj!

De ő tovább suttogott:

EB h]

— Ez a mamám ..

Valaki bokán rúgta.

— Akkor is a mamám .. .

De az első jelenet vége felé. ahogy

beleélte magát a darabba, ő maga is elfeledkezett a mamáról. О is Gavriknak hitte mint a többi gyerek.

Büszke volt a művészetemre. Ö is színész akart lenni. Szerette a bronzoroszlánt a színházunk ajtaján. Meg a kulisszák mögötti labirintust, a festékszagol, a díszletek titokzatos világát. Az üres színpadot is, ami hajófedélzetre hasonlít. Úgy szerette a színházat, mint én. ezt’örökölte tőlem, a színház szeretetét, mondhatnám, az anyatejjel szívta magába.

Emlékszem, röviddel a születése után behoztuk a színházba a pöttömnyi emberkét, és a szünetben megszoptattam a kulisszák mögött. . .

Nem tudom, mikor változott meg a kettőnk kapcsolata. Egyre ritkábban találkoztunk. Neki saját ügyei leltek, nekem is megvoltak a magaméi. S bár egy fedél alatt lakiunk, a távolság akkora lett köztünk, mintha elváltunk volna, és messzi laknánk egymástól.

A kérdésemre: „Mi újság?“, Alik majdnem mindig ugyanazt válaszolta: „Minden rendben.” Mindig minden rendben volt nála. Eleinte megnyugtatott a válasza. Minden rendben, tehát nincs semmi baj.

De hívattak az iskolába: Alik mulasztott. ketteseket szerzett, rosszul kezdett viselkedni. A mandulái fájtak, ki kellett volna szedetni őket. de ő könvörgött. hogy halasszuk el. Sose volt elég a pénze, amit tízóraira, trolibuszra, mozira adtam neki. Későn járt haza. „Hol voltál?“ „A barátomnál.” Dohányszaga lett... De a válasza: „Minden rendben."

Egyszerre rájöttem e válasz titkos értelmére. Alik szótárában a „minden rendben“ azt jelentette: „Hagyj békén, nem akarok veled lelkizni, nem óhajtom megosztani az érzéseimet.”

Tollat ragadtam. írtam Antejnek, aki most is a világ körül utazott: „Mit legyünk Alikkal? Idegen lett és közönyös. Érzem, valami vaj van vele. És nincs időm komolyabban foglalkozni

zatokból?

A kérdés meglepett, késlekedtem a válasszal.

— Hogyan... miért mennék el? Hiszen ez a színház a második otthonom.

• Felnőtteknek való színházba.

Játsszál ott.

Ó, hál ez a baj! Alik nem szereti, hogy a gyermekszínházban dolgozom. Abban az életkorban van, amikor lenéz mindent, ami a gyermekkorhoz tartozik: nem olvas iljűsági könyveket, nem nézi meg az ifjúsági filmeket. Ha már az anyja színésznő, hát igazi színház művésze legyen, ne holmi gyerekszínházé. Nos, ez világos.

— Miért akarod ezt. Alik? — kérdeztem lassan magamhoz térve. — Nekem jó a mi színházunkban. Más színházban nincs szükség rám, riadrágszerepek a gyermekszínházban vannak.

— Ez igaz. De nem lehel örökké nadrágszerepeket játszani. Eljön a nap . ..

Úgy éreztem, mintha marokra szorítanák a szívemet. Annyira, hogy nem kapok levegőt.

— Talán nincs igazam?

— Igazad van — mondtam tompán —. de ráérünk ezzel.

Nyugodtan nézett. Mintegy felbecsülve. És hidegen mondta ki. mint az ítéletet:

— Honnan tudhatod . . . Különben, a te dolgod.

Elment.

Antej! Hol vagy most? Milyen tengereken és óceánokon? A Kanári-szigeteken. a Zöld-fokon vagy a Tűzföldön? Gyere, mielőbb. Antej! Védj meg a legnagyobb kegyetlenségtől, a fiam kegyetlenségétől. Hol vagy, Antej? Lerogytam a díványra, és sírva fakadtam. Magamat sirattam. Elviselhetetlenül sajnáltam magamat, mint még sohasem. A vállam rázkódott. A szívem erősen dobogott. Nyugtalan jelzéseket küldött a világ minden tájára.

Hol vagy. Antej?

Este játszanom kellett.

Bementem a színházba. Az öltözőasztalhoz ültem. Feltettem a parókát, majd bekentem az arcom olajjal, mint mindig sminkelés előtt. Aztán hozzákezdtem a sminkhez. Vastag ecsetvonásokkal raktam fel. De különös — a kölyök nem jelent meg. Egy szerencsétlen asszony nézett rám a vastag festékréteg alól. Szemében a megszokott pajkosság helyett bánat ül. Éreztem, hogy a kölyök nem jön, de ha nem jön,'nem játszhatok. Hazugság lenne, nem játék.

(folytatjuk)

LADÁNYI MIHÁLY

Mint a kenyér

Kevés az öröm, mint a kenyér a Földön, de ha te jössz, nekem is törsz belőle, ha erre jössz, azt mondod csak: egyél és

boldog szemem arany Napban' mosakszik.

és éhes szám a szavakat feledve ízeddel lesz teli, és falja, falja az örömöt, mely egyre kevesebb, mint a kenyér a Földön.