Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-07-21 / 30. szám

városban, annak egyik királyi kastélyában írták alá 1945-ben azt az okmányt, amely a második világháború után lerakta az új, a békés Európa alapjait.

Az idetévedő világvándornak mindez: Potsdam.

De hogyan fogadja a látogatót most, 1981-ben, amikor a porosz királyoknak már a rossz emléke is halványulóban van,* Potsdam egy szocialista német állam kerületi székvárosaként a béke és a nyugalom szigete itt, alig kődobásnyira a földrajzi határtól? Miben egyéni és egyedi ma, amikor csaknem másfél százezer lakója építi a tegnap romjain — képletesen és szó szerint is — a holnap békés napjait?

Potsdam napjainkban gyorsan fejlődő, forgalmas és színes iparközpont, rendkívül magas kulturális színvonallal, hazai és külföldi turisták milliói kíváncsiak a város múltjára és nem kevésbé eredményes jelenére.

Gerhard barátunk szerint az ősi városba az évszázadok során az öt városkapu egyikén érkeztek a látogatók és a vendégek. Sajnos, a második világháború bombázásai során két városkapu eltűnt, megsemmisült. Még szerencse, hogy megmaradt a leghíresebb: a Brandenburgi kapu. Ezen át léptünk be a városba.

— Ezt a kaput már láttam valahol — jegyzi meg valaki közülünk csodálkozva.

— Ha már járt Rómában, és látta Trajánusz császár diadalívét, akkor tényleg ismerősnek tűnik — világosít fel Gerhard —, annak a másolataként épült, úgy 1770 körül.

A városkapu „ünnepélyes” átlépése után egyenesen a belváros legszebb és legforgalmasabb üzletutcájában, a számunkra oly szépen csengő «lement Gottwald strassén találja magát a látogató. Ez amolyan sétálóutca, a jármüvek teljes kizárásával, rengeteg virággal, elegáns üzlettel, kedves kis kávéházzal és gyönyörű, többnyire barokk műemlékházakkal. Az egykori császári város pompás építészeti emlékeivel a környező utcákban is találkozunk. Csak az a kérdés, mit tekintsen meg a látogató ...

Választani nem is olyan egyszerű. Bármennyire vonzó városrész is például az ún. Holland negyed csúcsíves, vörös téglából épült vakolatlan házaival — amelyeket vagy kétszáz éve a császári udvar által behívott holland fajanszmüvészek építettek hazájuk építészeti stílusában —, jó volna bebarangolni a Kerületi Múzeumot is, bekukkantani az ódon házak udvarára. Gerhard szerényen megemlíti a virágban-zöldben pompázó új lakónegyedeket is, egy hajóút is nagyon jól jönne a kék vizű Havel folyón, egy hófehér szárnyashajó fedélzetén.

A látogató nem tud szabadulni két névtől, amelyek nélkül Potsdam nem lenne Potsdam, s a várossal való ismerkedés felemás, hiányos lenne.

E két név — Sanssouci és Cecilienhof.

Nehéz elszakadni a város történelmet lehelő utcáitól, de lehetetlen ellenállni e két név vonzásának. Sanssouci — azonos a várossal, és fordítva. Mert ez a rendkívüli szépségű park- és kastélyegyüttes földrészünk legszebb létesítményei közé tartozik. Immár több mint két évszázada, hogy lerakták alapjait. A legjobb német, francia, olasz és más nemzetiségű építészek dolgoztak itt, amíg létrejött a hatalmas, művészi tökéllyel kialakított park és a pompás kastélyok sora. Az együttes központja Sanssouci vára, amely önmagában is felejthetetlen látvány. A képtárában található festmények a leghíresebb hazai, németalföldi és olasz mesterek kézjegyével, a stílbútorok garmada, a csodálatos szobrok és mindaz, amit a hörcsöghajlamú porosz császárok az igájukban görnyedő millióktól, no meg a rablóháborúkból összeharácsoltak, némi képet ad a gazdagságról. A kizsákmányolok gazdagságáról.

Elbűvölik a látogatót a park csodálatos szökőkutai, a szebbnél-szebb kisebb kastélyok, teaházak, fedett lovardák ...

Ma mindez az NDK népének tulajdona. A szocialista német állam példás gonddal hozta rendbe a műemlékeket, amelyeket szinte ellepnek a kirándulócsoportok, főleg fiatalok. Számos régi kastélyt iskolai célokra is használnak, de a legtöbbjükben szakosított múzeum található.

Potsdam másik híressége az a kastély, amelyben a győztes szövetségesek 1945-ben, aláírták az ún. potsdami szerződést: a Cecilienhof. Ezt a műemléket is a császári nagyravágyás hozta létre, az első világháború idején épült, több mint 10 millió márka költséggel, a német trónörökös feleségének, amolyan hétvégi házként.

A ház múzeum, és minden azoknak a napoknak az emlékét őrzi, amikor a szövetségesek képviselői — Sztálin, Truman és Churchill — 1945. július 17-töl augusztus 2-ig tartottak itt sorsdöntő megbeszéléseket a békés Európa megteremtéséről. Elhalkul a szó, amikor a szovjet küldöttség fogadótermébe lépünk. Arra gondolunk, milyen erőfeszítéseket kellett már akkor kifejtenie a szovjet küldöttségnek, hogy Európában a fasizmus újraéledésének veszélyétől mentes béke jöjjön létre.

Cecilienhof egyik ablakán kitekintve a Havel folyó holtágán túl, nem is olyan nagyon messze, határsorompó látható: a sorompón túl — Nyugat- Berlin. S az ember arra gondol, hogy egyesek számára a cecilienhofi 1945-ös napok sem eléggé tanulságosak, hiszen az az eszme, amely e kastély falai között hivatalosan is vereséget szenvedett, a falakon túl tovább él és újraébred.

Szöveg és képek: AGÓCS VILMOS

HEINRICH BÖLL

KMHrfRINb

BLUM

avjeziUT

TISZTÉSS€G€

19

Időközben kihallgatták a ház lakóit is, akiknek többsége keveset vagy semmit se tudott Katharina Blumról mondani; itl-ott találkoztak vele az emberek a liftben, üdvözölték, tudták, hogy az ő kocsija a piros Volkswagen; volt, aki igazgatói-titkárnőnek nézte, más áruházi osztályvezetőnek: mindig tipptopp volt, barátságos, habár hűvös. A nyolcadik emeleti, Katharináéval szomszédos öt lakás lakói közül csak ketten tudtak bővebbel közölni. Az egyik, Sctaillné. fodrászszalon-tulajdonos volt, a másik az. elektromos müvek nyugdíjas tisztviselője, név szerint Ruhwiedel, és a két vallomás meghökkentően egyezett abban, hogy Katharina olykor férfivendéget fogadott vagy hozott magával.

Schmillné állítása szerint rendszeresen járt föl a vendég, minden két-három hétben, s negyven év körüli, nagyon ruganyosnak látszó úr volt. „nyilván jobb” körökből, amivel szemben Ruhwiedel úr meglehetősen fiatal, langaléta embernek mondta a látogatói, aki néhányszor egymaga érkezett, néhányszor Blum kisasszonnyal együtt ment be a lakásba. Éspedig körülbelül nyolcszor-kilencszer az utolsó két évben, „és ezek csak az általam megfigyelt látogatások — azokról, amelyeket nem figyeltem meg, természetesen nem mondhatok semmit".

Amikor ezeket a vallomásokat késő délután Katharina elé tárták, felszólítva, hogy foglaljon állást velük kapcsolatban. Hach. még mielőtt a kérdési megfogalmazta volna, segíteni akart az asszonyon, s mintegy azt sugallta, vajon ezek a férfivendégek nem azok az urak voltak-e. akik alkalmilag haza szokták vinni. Katharina, aki lángvörös lelt a szégyentől és a méregtől, élesen visszavágott, hogy talán lilos-c. kérdezte, férfivendéget fogadni, és mert nem akart a barátságos szándékkal épített hídra lépni, vagy észre se vette, hogy van ilyen híd. Hach is valamivel élesebben vetette oda. hogy ideje tisztában lennie az üggyel, mert itt egy nagyon súlyos ügy vizsgálata folyik, nevezetesen Ludwig Gölten szerteágazó ügyéé, amely már esztendőnél hosszabb ideje foglalkoztatja a rendőrséget meg több ügyészséget, ezennel tehát megkérdi, hogy a férfivendég esetében, akit nyilvánvalóan nem tagad, mindig egy és ugyanazon úrról volt-e szó. Ekkor Beízmenne brutálisan beavatkozott, és leszögezte: „Szóval maga már két éve ismeri ezt a Göttern."

Ettől a megállapítástól Katharina úgy elképedt. hogy nem jutott szóhoz, csak a fejét rázva nézett Beizmennére, amikor pedig utóbb annyit dadogott el, meglepően szelíd hangon, hogy „ugyan, nem, csak tegnap ismerkedtem meg vele", ez nem hatott nagyon meggyőzően. Arra a felszólításra, hogy nevezze meg férlivendégét, „majdnem rémülten” megrázta a lejét, és megtagadta a vallomást. Mire Beizmenne megint atyai lett.

lelkére beszélt, azt mondta, hogy hiszen nincs abban semmi rossz, ha barátja van. aki — és itt döntő lélektani hibát követett el — nem tolakodó, hanem talán gyöngéd volt hozzá, s végtére elvált asszony, már nem kötelezi a hűség, és még csak a jó erkölcsbe sem ütközik — a harmadik döntő hiba! —. ha a tolakodástól mentes gyöngédségek netán bizonyos anyagi előnyökkel is járnak. Ettől aztán végleg megmakacsolta magát Katharina Blum. Megtagadta a további vallomást, és kitartott amellett, hogy vagy a zárkába vigyék, vagy haza. A jelenvoltak általános elképedésére Beizmenne szelíden és fáradtan közölte — időközben 20 óra 40 perc lett —. hogy egy rendőrrel hazaviteti. De aztán, amikor az asszony már fölállt, és összemarkolta a táskáját, a toalettszeres szú" tyőt meg a műanyag zacskót. Beizmenne roppant hirtelenül és szigorúan megkérdezte: „És ugyan hogy jutott ki ma éjjel a házból a maga gyöngéd Ludwigja? Minden bejáratot, minden kijáratot őriztünk — magának. magának kellett egy utat tudnia és megmutatnia neki. én pedig végére járok ennek. Viszontlátásra."

20

Moeding, Beizmenne helyettese, aki hazavitte Katharinát, utóbb közölte, hogy nagyon nyugtalanítja a fiatalasszony állapota, félő. hogy valami kán tesz magában. Amikor áthajtott vele a városon, tréfásan megkérdezte az asszonyt, nem volna-e kedves dolog most valahol inni egyet, mindentől függetlenül és hátsó gondolatok nélkül, és táncolni egyet, az asszony meg bólintott, és azt mondta, nem volna rossz, tán még jó is volna, később meg. a ház előtt, amikor ajánlkozott, hogy fölkíséri az ajtajáig, maró gúnnyal felelte: „Ó. inkább ne; épp elég a férfivendégem. de azért köszönöm.”

Moeding egész este és tél éjszaka bizonygatta Beizmennének, hogy Katharina Blumot őrizetbe kellene venni, saját érdekében, és amikor Beizmenne azt kérdezte, nem szerelmes-e az asszonyba, azt mondta, nem, csak kedveli, amellett egyidősek, és ő nem hisz Beizmenne elméletében, abban a nagy összeesküvésben, amelybe Katharina bele volna bonyolódva.

Amit nem mondott el, és amit Blorna Else Woltersheim útján mégis megtudott, az a két tanácsa, amivel Katharinát ellátta, mert a liftig azért elkísérte, az előcsarnokon üt; igencsak rázós tanácsok voltak, drágán megfizethetett volna értük, amellett életveszélyesek lehettek volna neki is. kartársainak is. amikor tudniillik a lift előtt álltak, azt mondta Katharinának: „A telefonhoz ne nyúljon, a holnapi lapba pedig bele se nézzen", és ez annyiban nem volt világos, hogy „Zeitung”-on a ZEITUNG-ot értette-e, vagy általában a lapokat.

(folytatjuk)

EH