Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-07-07 / 28. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET viLm DOKTOR/ISSZOnY — Hát akkor gyere, kísérj el, elmegyünk a postára, még ma feladom ezt a levelet — állt fel Vilma, és megdörzsölte írásban elfáradt ujjait. Anna már kapta is magára kabátját, de Wartha érkezett közben haza. Amikor meghallotta. hogy hová készül Vilma, mosolyogva jegyezte meg: — Nem hinném, hogy holnap reggel már késő volna feladni a kérvényt. De ha úgy érzi, hogy most este kell elvinnünk, nem bánom, elmegyek magával! Annál gyorsabban jön meg a válasz. A válasz azonban csak három hónap múlva érkezett: a kultuszminisztérium közölte, valamennyi szigorlat sikeres létété után semmi akadálya nincs a diploma elismerésének. 1896. február vége volt, amikor Vilma újra nekikezdett a tanulásnak. Most nem kellett egyedül menni a könyvkereskedésbe, hogy megvásárolja tankönyveit. Vince kísérte el, s ftákeron hozták haza a hatalmas csomagot. Az üzletben felajánlották, hogy hazaküldik a könyvet, de Vilma erélyesen tiltakozott ez ellen. Egy pillanatra sem akart megválni a sok jó szagú könyvtől. — Olyan boldog vagyok, hogy újra tanulhatok — súgta férjének —. akármennyire ismerős az anyag, sok új dolgot találok a könyvekben! — Most majd tanítónőről kell gondoskodnunk Vilmi számára — mondotta Wartha —, és az egészségtan-tanítást is abba kell hagynia. — Ugyan miért? — nézett férjére csodálkozva Vilma. — Úgyis kell egy kis kikapcsolódás, egész nap nem tanulhatok. A hosszú, kényelmes évek után most legalább újra sok dolgom lesz! Hiszen amióta a felesége vagyok, olyan védett-kényesen élek. mint egy keleti hercegnő! Vilma a kék szobát rendezte be tanulószobának. A kék szobát eredetileg fogadószobának használták; kék brokátfúggönyeiröl, az empire ülőbútorok kék brokáthuzatáról, kék» kínai szőnyegéről nevezték el kék szobának. Most az íróasztalról elraktak minden felesleges holmit, ott tornyosultak az orvosi könyvek, a falra pedig egy papírlap került, amelyre Vince szép kaligrafikus betűivel felírta a szigorlatok nevét és sorrendjét. — Arra kérem, hogy ne siesse el a szigorlatokat — mondta Wartha, miután elhelyezte a papírlapot a falon —. kímélje magát! — Ezt nem ígérhetem — felelte Vilma mosolyogva —, mert minden perc drága! Hiszen tudja, mennyi időt kellett tétlenül elvesztegetnem. Reggel, amikor Wartha bement az egyetemre, Vilma bevonult a kék szobába, s tanult egészen tíz óráig. Akkor bement Vilimhez, és tanultak délig. A kislány minden leckét szorgalmasan elvégzett, füzetei csinosak, rendesek voltak, csak egy baj volt vele: sohasem elégedett meg azzal a két órával, amíg édesanyja foglalkozott vele. A szomszéd gyerekek reggel nyolcra mennek iskolába, s csak tizenkettőkor jönnek haza — mondogatta —, tornaórájuk is van, meg énekelni is tanulnak! Vilma tűnődve hallgatta Vilmi panaszait, és este elmesélte férjének, hogy a kislány kevesli a tanulási időt. — Ugye. mondtam, hogy valakit kell mellé vennünk? — mondta Wartha. — Maga igazán nem áldozhat több időt két óránál! — És mi lenne, ha Vilmit nyilvános iskolába íratnánk? Igaz, messze van az iskola, de Vilmi már nem kisbaba, nyolcesztendős lesz. Egyetlenke, túlságosan el is kényeztetjük, öreg szülők mindig ezt csinálják gyerekeikkel... — Vilma bűntudatosan nézett férjére. — Azt hiszem, nem ártana neki, ha kikerülne ebből a melegházi levegőből. Wartha döbbenten nézett feleségére. Vilmit iskolába adják? Minden reggel korán keltsék fel. s akármilyen kegyetlen téli napon vagy lucskos-sáros őszi időben elküldjük hazulról? — Nem tudom ... Erre sohasem gondoltam. Hiszen még olyan kicsike... És ha bármi baja történnék, magunkat okolnánk, hogy nem vigyáztunk rá kellőképpen. Azt hiszem, az ötlet kivihetetlen! — Jaj, de vajszívű apa maga! — csóválta Vilma a fejét. — Már Annának is pedzetlem a dolgot, de Anna kereken kijelentette, hogy nem engedi Vilmát iskolába. Most még Györgyöt vagy Katalint kellene megkérdeznem. Katalin, azt hiszem, kikaparná a szememet, ha előadnám tervemet. így nem marad más hátra. Mária nénit fogom megkérni, hogy szerezzen egy megfelelő tanítónőt Vilmi számára. Mária néni hamarosan talált is egy kedves fiatal lányt, aki nemrég végezte a tanítóképzőt, s aki nemcsak tanítója, hanem jó pajtása is lett Vilminek. Még Anna sem talált semmi kivetnivalót Mágori Etelkán, pedig ez nagy szó volt. Júniusban tette le Vilma az első szigorlatot. Az egyetemi tanárok megkülönböztetett tisztelettel bántak vele. Némelyik meg is mondta, hogy feleslegesnek tartja a szigorlatok letételét. Végeredményben nem isjelölttel. hanem kollégával állnak szemben. És Vilma minden tárgyból jelesre vizsgázott. — Most pedig nyaralni megyünk! — jelentette ki Wartha, amikor Vilma büszkeboldogan hozta haza új leckekönyvét. — Vilmi is levizsgázott a második elemiből, én is elkészültem valamennyi megígért cikkemmel, úgyhogy nem hagyok hátra semmiféle adósságot. Nincs semmiféle ellenvetés: utazunk! — Hová? — kérdezte Vilma, és magában azt gondolta: majd visz magával tanulnivalót, és így a nyaralás ideje sem telik tétlenül. De ebben tévedett Wartha St. Radegundban, egy csendes stájerországi iürdöhelyen rendelt szobákat, s már előre örült, hogy milyen nagy sétákat tesznek. Gondosan átnézte a becsomagolt poggyászokat. Vittek-e magukkal megfelelő erős cipőket és lódengallért? Miközben a bőröndök mélyén a cipőket kereste, könyvekre bukkant. Egyik vastag könyvet a másik után húzta ki. Elszömyűlködve látta, hogy felesége a második szigorlat teljes anyagát magával akarta vinni. Nem szólt semmit sem. Vilma nem Шл volt otthon, a Szabad Lyceumban tartotta ez évi utolsó előadását, így észrevétlenül kiszedte a könyveket, s elrejtette őket. Vilma csak akkor szerzett tudomást férje cseléről, amikor megérkeztek St. Radegundba, s kicsomagoltak. Első pillanatban haragudott, de hamarosan belátta, hogy erre a három hét kikapcsolódásra igazán szüksége van. A házaspár nagy túrákat tett. Mindketten szenvedélyesen szerették a hegyeket, s boldogok voltak, ha minél magasabbra mászhattak. Kisebb kirándulásokra Vilmit is magukkal vitték, hívták Annát is, de Anna kijelentette, hogy szívesebben ül a sétányon, és onnan nézi a hegyeket. Anna egyébként sem volt túlságosan elragadtatva a hegyesvölgyes osztrák tájtól, a vendéglői koszttól, s a gyakori esőtől. De mivel látta, hogy Vilma milyen jól érzi magát, hogy élvezi, hogy reggeltől estig együtt lehet férjével, nem nyilvánította ki elégedetlenségét. Titokban azonban nagyon vágyott haza. félt, hogy a szobalány nem öntözi rendesen a kertet, és a virágok megsínylik távollétüket. Attól is félt, hogy a kislány elrontja a gyomrát, mert állandóan az út mentét szegélyező almafák szélverte, éretlen gyümölcsét ette. Vilma nem akadályozta ebben meg. sőt kijelentette, hogy a gyümölcstől nem lehet betegséget kapni, még akkor sem. ha éretlen. Vilminek valóban nem lelt semmi baja, sőt meghízott, megnőtt, lebarnult, úgyhogy amikor hazamentek. György alig ismert rá. Szilassy már megérkezésük második napján megjelent, és szemrehányást tett Vilmának, amiért elvitte a kicsit. — Ha rajtam múlna, többet nem engedném el ilyen hosszú időre! — mondta neheztelve. — Maga igazán soha sincs tekintettel rám! — tette hozzá panaszosan. Vilma, mit tehetett egyebet, mosolygott volt férje zsörtölődésén. A második szigorlatot decemberben tette le. Belgyógyászatból Korányi professzor vizsgáztatta, de a vizsga hamarosan átcsapott beszélgetésbe. Korányi Rose diftériás műtétéi iránt érdeklődött, s kérte Vilmát, küldjön egy példányt doktori disszertációjából. Majd a beszélgetés végén elkérte a leckekönyvet, és energikus betűivel beírta a jelest. Boldog karácsonyi ünnepeltek Wartháék ez évben. A gyönyörűen feldíszített fa alatt el sem fértek az ajándékok. Vilma szinte féltette kislányát': mit kezd majd a sok játékkal? De sem férjét, sem Gyurkát, sem Szilassyt nem lehetett lebeszélni a sok és drága ajándékról. Vilma a kapott sok ajándék között legjobban örült a kis fehér zománctáblának, amelyen mindössze ennyi állott: Med. univ. Dr. Hugonnai Vilma Rendel: Hétköznapon 3-tól 5-ig És karácsonyi ajándék volt a telefonhírmondó. ami akkor még fehér holló volt pesti lakásokban. Mindennap közvetítette az operaelőadásokat. s Vilma örült, hogy mialatt tanul, Vince hallgathatja a zenét. Amúgy is lelkiismeret-furdalása volt, minden meghívást vissza kellett utasítaniuk, remete módra éltek, de nagyon jól érezték magukat ebben a remeteségben. A harmadik szigorlatra tanult a legtöbbet: éppen olyan örömmel tette ezt. mint annak idején Zürichben, és magában megállapította, hogy a lelke mélyén még ma is legszíve? sebben diák szeretne lenni. De azért, amikor a harmadik szigorlaton is túl volt, tudta, hogy a diákéletnek most visszavonhatatlanul vége szakadt, s elámulva gondolta: ebben az esztendőben ötvenéves lesz. (folytatjuk) jodor Korotkov lehajtott fejjel állt a konyha közepén és hallgatta felesége, Liza végtelen zsörtölödését. A rövid szünetekben, amikor Liza levegőt vett, próbálkozott meggyőzni öt, hogy az esti iskola az nemcsak szórakozás, és nem érzi magát bűnösnek, amiért nem főzhette meg az ebédet. A reggeli órák elteltek a házi feladatokkal, azután meg kisfiúk, Kolka, nyugtalankodott, és egész délelőtt vele kellett foglalkozni. így történt, hogy mire az ebédfőzéshez jutott volna, megjött Liza, s neki pedig már indulni kell az üzembe. Bűntudatosan megvonta vállát, erre Liza úgy elkezdett kiabálni, hogy felsírt Kolka is. Ezt már Fjodor nem állhatta szó nélkül. — Megállj, Liza! Miért ordítsz?Felébresztetted a gyereket is. Ej... — Legalább gyönyörködhetsz bepne! Te, te, ta-nu-lóóó! Gondoltam, megjövök, kész lesz az ebéd, hozzáfoghatok a mosáshoz, és tessék! Az ebédnek se hire, se hamva! Mert a leckééék felett üldögélt a fiatalúr. Nő "a fiad, észhez térhetnél már. Úgy sem lesz belőled mérnök. Liza már nagyon veszélyesen támadott, Fjodor nem várta ki a végét. Kirohant a házból jól becsapva maga mögött az ajtót. Az úton még egy kicsit dühöngött, vonogatta széles vállát, zavartan, bűntudatosan mosolygott magában. Kicsit azért furdalta a lelkiismeret. „Várnom kellett volna még a nösüléssel. Korán jött ez. És a tetejébe még a gyerek is... Be kellett volna fejeznem az iskolát, aztán .. Egyre gyakrabban jártak ilyen gondolatok a fejében. De lassan elröppent a keserűsége. Az ufeán emberekkel találkozott, autók futottak le-föl, a szeptemberi nap úgy melegített, mint nyáron. Lelasította lépteit. Figyelmét egy tiszta, rendezett külsejű, öszhajú anyóka kötötte le. Fekete pettyes fehér kendője megkötve az álla alatt. Hosszú sötétszürke kabátot viselt. Vidáman bállagott a téren át. Olykor-olykor lenézett a kezében tartott batyura, leste a járókelőket, mintha szót akarna velük váltani, csak nincs bátorsága. Elég gyorsan lépkedett, de alig észlelhető bizonytalanságából látszott, hogy nem városi. A kereszteződésben feltartóztatta az autóáradat. Megállt és szemben a négyemeletes háztömböt nézegette. — Nénike! — szólította meg őt Fjodor, és mosolygott, hófehér fogai megvillantak. Nézték egymást. — Adja ide a batyut, segítek. Messzire megy? — A szülészetre. — Féltön batyujára nézett, olyan mozdulatot tett, mintha át akarná adni, de meggondolta. — Semmi ez, fiam. Köszönöm a jó szót. Elviszem magam is, nem nehéz. — Hát jó, csak segíteni akartam. Az anyóka megörült, hogy akadt társalkodója. — Falusi vagyok én, fiam. Ritkán jövök a városba, nincs nekem arra időm. De most muszáj volt, hát feljöttem. Elsuhantak az autók, átmentek a túloldalra. Kihez megy a szülészetre, a lányához vagy a menyéhez? — Persze hogy a lányomhoz, Nataskához! — Belepirult a büszkeségébe és folytatta: — most én a gyerekek mellett dolgozom. Gondozónő vagyok a kolhoz bölcsődéjében. Borzasztóan szeretem azokat az apróságokat. Most meg saját unokám született, Nataskának hívják őt is, mint az anyját. Boldogan mosolygott, és az amúgy is sű-
