Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-07-07 / 28. szám

rűn ráncolt arcán újabb szarkalábak húzódtak a szeme sarkába.

— Nehéz lehet magának már a munka Úgy látom, közel jár a hetvenhez.

— Dehogy nehéz, fiam! A mezőn akartam én dolgozni. Hiszen még bírok, van erőm. De az elnökünk, Ivan Sztyepanics, nem engedett. Csak maradj te a gyerekeknél, mondta. A te szíved úgyis azokhoz húz. Hát azóta dadáskodom.

— Hogy szólítsam, nénike? Csak beszélgetünk, beszélgetünk, de a nevét nem tudom.

— Platonovna.

Fjodor elmosolyodott.

— Igen, az apja után nyilván Platonovna. De a neve?

— A nevem? — visszakérdezett elgondolkozva. — Valamikor Anyiszának hívtak, de az már nagyon régen volt. Sok-sok éve már csak Platonovnának szólítanak. Még a megboldogult férjem is így hívott.

— Hát legyen; ha Platonovna, akkor Platonovna.

Fjodor nagyokat lépett, Platonovna apró léffteivel csak nehezen bírta követni. Fjodor észrevette, lelassított.

Elfáradt ?

— Semmi az, fiam. így már jobb. Csak így, lassan menjünk. Köszönöm.

— Azt mondja, a férje meghalt? Rég?

— Nem úgy halt meg. Megölték! Galkin ezredes, vagy generális, az adta ki a kivégzési parancsot. Hurkot akasztottak a nyakára .. . Hogy is mondták?... Kötél általi halálra ítélték. Tizennyolcban, amikor idegen katonák jöttek mindenfelől, aztán megjött Galkin generális katonáival. Visszaengedték a földbirtokosokat. És azokat sajnálták! Ők meg, a parasztok, felgyújtották az urasági kastélyt. És az enyém, kemény legény volt, ö állt az élükön. Ezért őt akasztották föl...

Platonovna elhallgatott, két apró könnycseppet törölt le arcáról. Ez a rövid visszaemlékezés arra a nagyon távoli, de annál szomorúbb eseményre, felzaklatta őt. Fjodor észrevette, és ügyesen másra terelte a szót.

— És a családja nagy, Platonovna? Bizonyára már több unokája is van.

— Sok az unokám. Már dédunokáim is vannak. De ez az első lányunokám, Natasenka. Négy fiam van — sorolta büszkén. De lányom csak egy. Ványa traktorista, Pétya kombájnos ... Á, dehogy! Mindig összetévesztem. Ványa a kombájnos. Anatolij pedig katonatiszt — mosolygott kedvesen. — Ő a legidősebb. Meglátogattam őket az idén. Csak Vityát nem látogathattam meg, nagyon messze van, valahol a tengereken. A halakat tanulmányozza, de hogy minek? Csak őt láthatnám még, aztán akár meg is halhatok.

— Tehát akkor már a fiai mind felnőttek?

Fjodor valamin elgondolkodott, levette

sapkáját, megrázta fejét.

— De hiszen én is tanulok, Platonovna! Bizony! Most járom esti iskolában a nyolcadikat. Ma nem lehet tanulás nélkül megélni. — Aztán, hogy leplezze ezt a fellobbanását, útitársára nézett és feltette sapkáját.

— Elfáradt már, Platonovna. Felszállunk a trolira, elkísérem egészen a szülészetig.

— Jaj, fiam, köszönöm a gondoskodásodat. Igazad van, valóban elfáradtam.

— Üljünk le itt a padra, míg megjön a troli.

Valami vonzalom, anyai szeretet sugárzott

ebből az anyókából. Fjodor szégyenkezve gondolt vissza feleségére, Lizára.

— Tanulok, Platonovna — folytatta panaszkodva. — És dolgozom is amellett. El akarom végezni ezt az iskolát, aztán majd meglátom. Nagyon szeretném, de hát családom is van. Feleségem, kisfiam. Visszatartanak. Néha olyan feszült a hangulat, hogy legszívesebben megszöknék otthonról. Munkásszállásra, vagy más lakásba. Sokszor elgondolkozom, túl korán alapítottam családot.

Platonovna szigorúan összehúzta színtelen ajkait és rosszallóan nézett Fjodorra:

— Eridj, te! Nézd csak! Én meg azt hittem, hogy jó ember vagy!

— Én ... igen ... Miért? — szólt riadtan a fiatalember. — Miről beszél, nagyanyó? Valamit rosszul mondtam? Én ...

— Látom, látom, fiam. — Meglágyult kissé a hangja. — De ha már megnősültél és családotok is van, ennek így kell lenni. Ez nem korai — nézett még mindig szigorúan a zavartan dadogó Fjodorra. — Nagy boldogság az, ha van fiad. És a boldogságot, akármilyen kicsi is az, óvni kell.

Fjodor kis ideig szégyenkezve tapogott, aztán megkérdezte:

És a lánya, Natasa, dolgozik?

Persze hogy dolgozik, tanítónő. Nála lakom. Nézd, megmutatom. — Aztán ügyesen, mintha attól tartana, hogy megakadályozza valaki, egy rejtett zsebből előhúzott egy fényképet, és átnyújtotta Fjodornak. Kedves arcú, sötét szemű lány nézett rá a képről. Mosoly bujkált a szeme sarkában.

képet.

Nem hasonlít magára — adta vissza a

— Mert fogadott! Mindegyikük fogadott! mondta büszkén Platonovna.

— Fogadottak? Hát az hogy lehet? — A meglepetéstől Fjodor csaknem füttyentett. Aztán valamilyen különös tisztelettel nézett Platonovnára. — És minden rendben van? Mind tisztelik?

— Hát hogy képzelted? Szinte pelenkás koruktól fogva nevelem őket. Nagyon jó gyerekek.

Elhallgatott. Gondolatban visszatért a nehéz, sok-sok lemondással és apró kis örömökkel teli életére, egy orosz parasztasszony sorsára.

— Fiatalkoromban erős' voltam — folytatta hosszabb hallgatás után. — De hát a mi parasztéletünk milyen? Megemeltem valami nehezet, itt belül meg valami megpattant, így aztán nem lehetett saját gyerekem.

Elmélázva nézte a sárguló sűrű füvet az útmenti parkban.

— Meg is vert szegény boldogult uram ezért. Jaj, nagyon megvert. Aztán egyszerre megbocsátott. Nemsokára meghaltak a szomszédok, és a kis Anatolij árva maradt.

— És most, tudod hogy van: az egyik — mama, gyere hozzánk; a másik — mama, mikor jössz hozzánk? Egyik sem felejtett el, mind hívnak. — A mama szót különös, emelt hangon mondta ki. - — Csak Vítyuskámat láthatnám ...

Fjodor rágyújtott. A szürke füstcsíkot elkapta a szél.

Megjött a trolibusz. Felsegítette Platonovnát, ö is felszállt.

— Messzire kell mennünk? — kérdezte Platonovna, amikor Fjodor mellé ült.

Körülbelül öt megállót.

Nézegette Platonovnát, látszott, hogy még akar valamit kérdezni, csak nincs bátorsága. Aztán mégis megkérdezte.

— És a lánya, Nataska, honnét van?

— Natasenka? — szólalt meg szívesen Platonovna. — Öt ebben a háborúban pártoltam magamhoz. A háborúk első éveiben hoztak a falunkba gyerekecskéket. Mindet onnét a nyugatibb területekről. Én Natasenkát választottam. Szülei nem voltak, elpusztultak. Már nagyocska volt, olyan hároméveske, mindent értett. Csak hallgatott szegény, a szeme tüzelt. Úgy szenvedett, hogy az kimondhatatlan. Én meg akkorra már maGENNAGYIJ V. SZMIRNOV

PLATONOVNA

(ANYÁMNAK.; ANNA FJODOROVNÁNAК)

Kicsike volt még, alig hároméves, hát örökbefogadtuk. Az én uram megszelídült. Szerette, kedves kis madarának nevezte a fiúcskát. — Platonovna ismét elgondolkodott. — Egy év telhetett el. Úgy megszerette Tolenkát, hogy csak őérte élt. Mintha kicserélték volna. A mezőre is egyedül járt, a jószágot is ő gondozta, a ház körül sürgött-forgott. Mindent a kedvem szerint csinált, csakhogy többet lehessek Tolenkával.

Aztán, ha nem tévedek, tizenhatban ... vagy tizenhétben, egy falubélink a fronton veszett. A felesége meg a szülésbe halt bele. Gondolkodtak, tanakodtak az emberek, hová legyen a kis újszülött. Az uram azokban a napokban morcosán — mérgesen járt-kelt az udvaron. Egyik este aztán eltűnt. Nemsokára megjött a csöppséggel, hozta bebugyolálva. Vityuskának neveztük el.

Pétya meg Ványa testvérek. Anyjuk hadiözvegy volt. Aratáskor halt meg. Napszúrást kapott, belehalt, szegény. Akkor már mi nem gondolkodtunk, nem tanakodtunk, nem is beszéltük meg. Még mielőtt valaki szólt volna valamit, elhoztuk őket. Megszaporodott a család. És akkor olyan idők jártak ám, hogy évről évre nehezebb volt. A végén meg az uramat kivégezték, aztán ...

Nem fejezte be. Fjodor elővett egy cigarettát, gyufát is, de nem gyújtott rá. A halk beszélgetés után csak most észlelte az utca zaját.

Nagyon nehéz volt? — kérdezte.

— Bizony, nehéz. Különösen mikor megjött a szükesztendö. Kicsinyek voltak még. Kicsi, kisebb, még kisebb. De enni mind akart...

Elmosolyodott ezeken a régi emlékeken. — Hogy mi mindent dolgoztam én akkor. Ami jött... És mégis kibírtuk. Felneveltem őket. Mind egészségesek!

Platonova e szavaknál kihúzta kissé hajlott hátát, szemében boldog, büszke szikrák.

gamra maradtam, a fiaim mind bevonultak a háborúba. Nyugtatgattam öt, s amikor elaludt, már nekem sem volt erőm, csak néztem őt és sírtam.

Megállt a trolibusz. Leszálltak. Platonovna emlékeibe burkolózva hallgatott. Aztán megigazította kendőjét és folytatta:

— így éltünk mi Natasenkával. Hamar megszokott. Egyszer az történt, hogy majdnem elveszítettem öt. Sok munka volt akkor a kolhozban. Mindig a mezőn voltam. És Natasenka olyan súlyosan megbetegedett .. . Orvos a faluban nem volt, mit tegyek? Őszre járt, állandóan szakadt az eső. Futottam az elnökhöz — Mária Nyikolajevna volt akkor elnök, nagyon rendes asszony —, elmondtam neki mindent. De a kolhozban nem volt egy ló sem. Becsomagoltam hát Nataskát egy pokrócba és elindultam gyalog a városba. Az eső csak nem szűnt, sártenger volt az út. Magam sem tudom, hogyan értem oda.

Elmosolyodott az anyóka.

— Otthagytam Natasenkát a kórházban, és már indultam is vissza.

— Aztán?

— Hálistennek, jó lett minden. Hála a doktoroknak. Kigyógyították az én Natasenkámat.

Fjodor végighallgatva Platonovna közvetlen, egyszerű elbeszélését, nehéz, de tartalmas és szép életére gondolt, amely mellett az ő személyes problémái most sajnálatosan kicsivé törpültek.

— Itt a szülészet, nagymama — mutatott a fehér, emeletes épületre.

— Köszönöm, fiam! Mindent köszönök. Jó ember vagy te, nagyon jó.

Platonovna elbúcsúzott, de Fjodor még sokáig állt és nézte azt az üvegajtót, amely mögött eltűnt Platonovna.

Fordította BELLUS IMRE

□SjE