Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-07-07 / 28. szám

DREZDAI POKOL

A világirodalom legcsodálatosabb riportja úgy keletkezett, hogy a szerzőnek sohasem volt alkalma a helyszínen járni, nem kérhetett senkitől sem tanácsot, sem információt, az egész riportot egyszerűen ki kellett gondolnia.

Az eredmény: Dante Divina Commediája. Az olasz költőóriásnak megadatott az a kiváltság, hogy alkotó géniuszának fénye beragyoghatta a helyszínhez vezető út áthatolhatatlan sötétjét, s ebben a ragyogásban megláthatta és leírhatta a mások számára megláthatatlant és leírhatatlant: a poklot.

S mindehhez nem kellett a költőnek a helyszínre mennie, nem kellett alászállnia a „pokolba", nem kellett átélnie azokat a kínokat, amelyeket oly utolérhetetlenül ecsetel.

Ellentétben sokakkal, akiknek úgy alakult az életük, hogy igenis át kellett élniök az emberi szenvedés teljes skáláját, át kellett élniök a „poklot" is, pedig nem állt szándékukban erről akár egy betűt is leírni. Egészen egyszerűen úgy hozta a sorsuk. Például Drezda város lakói, akik 1945. február 13-án este azzal hajtották álomra a fejüket, hogy az egész értelmetlen háború majd csak véget ér. A szovjet hadsereg győzelmes előrenyomulása során már hetekkel korábban átlépte a Kárpátokat, acélgyűrűbe fogván a megrettenve visszavonuló hitlerista csapatokat.

Minden bizonnyal fásultak és fáradtak voltak már a drezdaiak is a négyéves értelmetlen háború után, és nagyon sokan felismerték : ezt a háborút Hitler elvesztette! Az optimista szólamok a győzelembe vetett hitről még inkább elmélyítették az egyszerű német anyák gyűlöletét a fasizmus ellen: hiszen alig volt már család áldozat nélkül, és sok anya férjén kívül fiai halálát is számonkérhette.

Drezda városa ezen a februári estén a „frontváros" mindennapi életét élte. Utcáin tompítva égtek a lámpák, a lakások alba kait fekete papír takarta, az égboltot a légelhárítás vakító fényszórói szabdalták szabálytalan mértani idomokra.

Minden olyan, mint egyébkor.

Ebbe a látszólagos megszokottságba harsant bele a légiriadót jelző szirénák vijjogása. Nem volt ez újdonság a városban, jóformán minden nap jöttek az angol-amerikai bombázók, leszórták pusztító terhüket a vasútállomásokra, a raktárakra, a katonai célpontokra, s mentek oda, ahonnan érkeztek.

Ekkor még senki sem sejtette, hogy pár perc múlva a csodálatosan szép Elba-parti magyváros a pokol olyan bugyrává változik, amely még Dantét is megdöbbentette volna.

Háromezer angol—amerikai nehézbombázó érkezett, s kezdte ontani szörnyű terhét a város központjára, ahol nem volt egyetlen gyár, raktár vagy katonai célpont sem. S a bombák hullottak órákon át, fékevesztetten, iszonyatos következetességgel. A gépek dörgése egybevegyült a robbanásokkal, az óváros egyetlen összefüggő lángtenger volt.

Már nincsenek utcák, terek, műemléképületek, hidak az Elbán. Már csak romhalmaz van.

Már nem létezik az emberi kultúra kiemelkedő alkotása, az európai kultúra egyik központja, a világhírű Zwinger képtár és múzeum sem.

Drezda megszűnt létezni ezen a februári éjszakán.

Napokig égett a város, oltásról szó sem lehetett. A füst fekete madárként lebegett a város felett. S mikor elhamvadtak a tüzek, s a füstöt is eloszlatta a februári szél, szörnyű kép tárult a drezdaiak elé. A legszebb barokk város központja egyetlen romhalmaz, s a romok alatt több mint negyvenezer halott: főleg asszonyok, gyerekek, öregek és betegek.

Dante eleven pokla — a XX. században.

Drezda a XVIII. század elejéig átlagos német város volt, minden különösebb érdekesség nélkül. A pompakedvelő szász királyok — elsősorban Erős Ágost — elhatározták, hogy a szász királyság reprezentáns székvárosává építik ki, amely méltó