Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-07-07 / 28. szám

ltd diplomával: vE«TB8zmeRitöK

Amikor megismerkedtünk, arra gondoltam: az ember nem kerülheti el sorsát. Tavaly ugyanis hivatalos voltam a rimaszombati (Rim. Sobota) járás újítónőinek találkozójára, melyen Anna Sujanová is részt vett. Ha elmegyek a találkozóra, biztosan írok róla. S most, amikor a hnúsíai vegyi üzem dolgozói közül akartam választani, egészen véletlenül (vagy teljesen törvényszerűen?) őt ajánlották. Mert ő már „valaki" ebben az üzemben, ebben a járásban. Nevét, őt magát jól ismerik nemcsak a szakmában, hanem a társadalmi szervezetekben is.

Harminchét éves, két gyermek anyja, az üzem tudományos-kutatási részlegének vezetője. Tizenöt évvel ezelőtt avatták vegyészmérnökké. Ma azt állítja: elégedett. Minden elérhetöt megkapott.

Jó hallgatni, amit mond, mert szavaiból kiegyensúlyozottság, biztonság árad. Bízik magában és másokban, s erre építi munkáját is. Az üzem neki nemcsak munkahely, második otthon — ennél sokkal több. Hagyomány. Apja utáni örökség. Apjának egyetlen munkahelye volt a vegyi üzem. Itt kezdett el dolgozni, innen ment munkásként nyugdíjba is. Az üzemi gondok, bajok, örömök egybeolvadtak a családéival. Ezért ismerte, szerette az üzemet gyermekkora óta Anna is. A családban természetes volt, hogy mindkét gyermek a kémiát választja életcélul. Apjuk nyomdokába lépnek, csak ők már nála magasabb fokon, diplomával a kezükben.

— A férjemmel a főiskolán ismerkedtünk meg. Természetesen ő is vegyész. A zilinai vegyi üzemben kezdtünk dolgozni. Akkor még oda kellett menni, ahová irányítottak bennünket, pedig a szívünk szerint inkább haza mentünk volna ... A katonai szolgálat után megtartottuk az esküvöt. Lakásra alig volt remény. A leány-, illetve a legényszálláson laktunk. A munkahelyen találkoztunk. így teltek a hónapok, aztán egyszer levelet kaptunk otthonról. Apám küldte. Egy újságból kivágott hirdetés volt benne, kommentár nélkül. „A hnúsíai vegyi üzem vegyészmérnököket keres, lakást biztosít." Azonnal intézkedtünk. Nem tudnám megmondani, kinek az öröme volt nagyobb, a miénk-e vagy a szüléimé? A háromszobás lakásban szüleim berendezte hálószoba várt. Akkor éreztem először: mindenem megvan.

Csak az az ember lehet boldog, aki a kis sikereknek is örülni tud. Anna Sujanová ezek közé tartozik. Az alsó lépcsőről indult, de biztos, kiegyensúlyozott léptekkel haladt felfelé. A műszaki fejlesztési osztályon kezdte, a feladata széleskörű volt, de a hozzá szükséges felszerelés minimális vagy semmilyen. Minden készüléket, mérőműszert darabonként kellett beszereznie. Az üzem fejlődésnek indult, új perspektívák,

ГТГ»1 4

lehetőségek tárultak a szakember elé. S ő élt ezzel a lehetőséggel. Önmaga és az üzem megelégedésére. Háromtagú vegyelemző csoportot alakított, így dolgoztak egészen 1976-ig. Ekkor került a tudományos kutatási részlegre, a kilenctagú kollektíva élére.

— Amíg fiatal az ember, sok mindent kibír. A műszaki fejlesztés osztályán naponta más és más feladatokat oldottunk meg. Közvetlenül vettünk részt a termelést érintő problémákban. Munkánk eredményét naponta számontarthattuk, láthattuk. Sokszor a mi rugalmasságunktól függött a termelés zökkenőmentessége is. Nem volt könnyű, de aki ott megállta a helyét, azzal másutt is számolhattak.

— Csakhogy amit elbír egy fiatal, gyermektelen dolgozó nő, nem mindig tudja megcsinálni egy kétgyermekes anya ...

— Ez az én esetemmel is bizonyítható. A gyerekkel csak fél évig maradtam otthon. Többet nem engedhettem meg magamnak. Nem mintha nem maradtam volna én is legalább kétéves korukig. ... De a kiesést sokáig nem tudtam volna behozni.

A kutatás nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb munkakör, mint a termelés volt. Most már több idő jut a gyerekekre, a háztartásra is. Persze csak akkor, ha a feladatokat kellőképpen be tudja osztani. Mert a külföldi lapok, a szakirodalom tanulmányozására szánt időt nem lehet rövidíteni, sőt minél mélyebbre hatol az ember, annál jobban elmerül benne. És minden előnye ellenére egy hátrányát is érzi: a munkája eredményét csak négy-öt év múlva látja. S ehhez nehezen tud hozzászokni.

— Amikor ide jöttem, hárman voltunk vegyészmérnöknők. Ma már sok fiatal diplomás nő dolgozik üzemünkben, de a feletteseim mindig férfiak voltak. A döntö dolgokban meghallgattak, el is fogadták véleményemet. Ám a napi problémák intézésénél gyakran adták tudtomra, „csak"nö vagyok, akit mellőzni is lehet... Nekünk, nőknek nem szabad hibázni, tévedni, mert azt évekig számontartják. De ugyanez a dolog a férfiaknál szóra sem érdemes . . . Nekünk bizonyítani kell, hogy felnézzenek ránk, s nem szabad alább adnunk, csak egyre magasabbra tolhatjuk a mércét.

1970-től a Csehszlovák Tudományos Műszaki Társaság üzemi szervezetének alelnöke. Neki is része van abban, hogy az üzemben sikeresen megvalósították a minőségi termelés komplex irányítását. Az újítók és feltalálók ellenőrző bizottságának évek óta tagja. Maga is többszörös újító.

— Nekem nagyon sokat jelent, hogy a férjem is szakmabeli, s ugyanabban az üzemben dolgozik, ahol én. A munkahelyi problémák nem maradnak a becsukott asztalfiókban, velük kezdjük és zárjuk a napot. Mindig van miről beszélni, vitatkozni, véleményt cserélni. És van miben segíteni egymást. Számomra ez teljesen természetes, hiszen ilyen légkörben nőttem fel, ilyet tartok megfelelőnek gyermekeim számára is. A férjemnek több funkciója van az üzemben, legutóbb a helyi nemzeti bizottság képviselőjévé választották. A társadalmi munka hozzátartozik életünkhöz.

A szabad időt apa és fia turisztikával tölti, anya és lánya inkább otthon varr, kézimunkázik. De a kertbe közösen mennek.

— Beérett az első eprünk. Az volt aztán a nagy öröm! Ősszel talán már gyümölcsünk is lesz. Ez is a mi munkánk eredménye. Mert az egész napos bezártság után, ahol csak vegyszereket szagol, lát az ember, jólesik a friss levegőn egy kis hasznos mozgás. Ezért örülünk úgy mindnyájan a kertünknek.

Az álmok, amelyek tizenöt évvel ezelőtt a diploma átvevésekor még olyan elérhetetlennek tűntek, már megvalósultak. Amit elért, azért megdolgozott. Amiért megdolgozott, azt elérte. Egy picit talán többet is, mint remélni merte volna ... S ma már biztosan tudja: követi apja példáját. Hű marad mindvégig az üzemhez.

H. ZSEBIK SAROLTA