Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-20 / 3. szám
ORHAN KEMAL SZÜLÉS & fOLDÉkÉM A végeláthatatlan gyapotföldeken tizenöt-húsz emberből álló csoportok irtották a gazt. A hőmérséklet a napon elére a 65 fokot. Sehol egyetlen madár a hatalmas, poros szürke égbolton, s úgy rémlett, mintha a nap is reszketne. Az izzadó munkások kapái' ütemesen emelkedtek a T^vegőbe. s tompa ütéssel vágtak bele a kiszáradt földbe. A dal, melyet valamennyien átvettek, hogy a kapák ütemesen vágjanak a földbe, a nap sárgás forróságában szinte úszott a levegőben. A torony mögött kukoricát ültetnek. Ültetnek, aratnak, s a kedvest betakarják. * A kedvest, aki gránátalmát és birset küldött nékem. Ferho Uzeyir salvárjába törölte izzadó, kérges kezét, véres szemmel nézett mellette kapáló feleségére: — Mi bajod? — vetette oda kued nyelven. Gülizarnak, a széles vállú, nagy csontozató aszszonynak verejtékező fényes arcán rettenetes fájdalom véste barázdák látszottak. Nem válaszolt. Ferho Uzeyir könyökével dühösen oldalba taszította. — Mi bajod? Az asszony mélységes fáradsággal nézett férjére. Szeme ijesztő mélyen süppedt be üregeibe. A kapa, melyet már nem volt ereje kézben tartani, a földre hullott. Dagadt hasát két kézre fogva leguggolt, majd térdre ereszkedett a naptól megrepedezett vörös földön. A munkások vezetője, aki tőle távolabb nagy. fekete ernyője alatt mozdulatlanul állt, odakiáltott: — Gülizár, jön már? No, akkor hagyd most már abba a munkál! Az asszonyt a fájdalom görcsbe húzta, s ö ujjait emberfeletti erővel vájta bele a megrepedezett földbe. Nem akart gyönge lenni. Árnyak suhantak el szeme előtt. Hirtelen hosszú jajkiáltást hallatott. Szégyen egy vajúdó asszonynak mások előtt jajgatnia. Ferho Uzeyir káromkodva belerúgott. A munkások vezetője kiáltott: — FerhoootHHÜ Az asszony a földön fekve még jobban összehúzta magát. Tudja jól, hogy férje sohasem bocsátja meg, ha egy pillanatra is elhagyja magát. Kél kezét a forró földre támasztotta, és próbált felkelni. Ekkor a munkások vezetője újra kioltott: — Gülizár, húgom, hagyd a munkál', hagyd most már! Hirtelen megszűnt a fájdalom. De Gülizár nagyon jól tudta, hogy újra visszatér majd egyik pillanatról a másikra, és nagyobb erővel! Elindult a gyapotföldtöl vagy négyszáz méterre eső árok felé. Ferho Uzeyir, még mindig morogva a felesége miatt, kilencéves lányát hívta, aki mezítlábasán ott állt a munkavezető mellett. — Vedd át anyád helyét! A kislány már várta ezt a parancsot. Felemelte a kapát, amely túlságosan nagy volt neki. A nyélen még ott sötétlett anyja kezének izzadságnyoma. Végül is ez volt a dolog rendje. Tovább folytatták a kapálást, kórusban az éneklést, mintha mi sem történt volna. A nap éles sugarai ráverődtek az árokra, melyet helyenként odarondított foltok tarkítottak, s zöld gyíkok futkostak a vörös földön. Gülizár mozdulatlanul állt az árokban. Hosszasan hallgatta az egész völgyet betöltő sárgás hőséget. Senki sem volt a szomszédságában. A vakító hőség, a munkások dala elnyúlt, s elveszett a végtelen messzeségben. Akkor hozzálátott és kiürítette salvarja zsebeit. Tudta, hogy nemsokára szülni fog, ezért magánál tartott néhány apró holmit, melyekre — úgy gondolta — szüksége lehet: két, kartondarabra felcsavart pamutszálat, egy félig rozsdás zsilettpengét, rongydarabokat, sőt egy kiszáradt citromot. A gazdaságban, ahol dolgozott, a szemétládából kereste ki ezeket a holmikat. A citromot az újszülött szemébe csavarja majd... Levetette fekete salvarját, összecsavarta, és egy nagy kő alá helyezte. A rongyokat letekergette a földre, és a citromot kettévágta. Éppen le akart guggolni, amikor úgy érezte, valaki áll mögötte. Hirtelen visszafordult, megpróbálta mezítelenségét eltakarni: egy nagy kutya állt ott. Felemelt egy követ, és feléje dobta. Az állat csak néhány lépést hátrált, de nem ment el. Orrával a levegőbe szaglászva, várt. Gülizár félve, hosszasan nézte a kutyát. A kutya is nézte őt, de milyen sanda szemmel!... — Sári! — szól az asszony, ó nem szeretem a nézésedet ! Hogyan is szólhatna a lányának, aki tőle négyszáz méternyire van? — Menj, ronda állat, menj innen! Az állat kelletlenül hátrált vagy tíz métert, ott leült, s világoskék szemét az asszonyra szögezve, várt. Ebben a pillanatban az eddigieknél erősebb fájdalom hasított Gülizárba. Lerogyott, meztelen térdei a földhöz verődtek, s teljes hosszában elterült. Nyakán az erek ujjnyi vastagságúra dagadtak. A fájdalmak most már szünet nélkül követték egymást. Hirtelen langyos vér... Gülizár arca borzalmas fintorba torzult. Elvesztette ezYnéletét. A munkavezető Ferhót hívta: — Ferho, nézz már a feleséged után ... még történhet vele valami. Ferho dühös pillantás vetett abba az irányba, amerre a felesége elment, megrántotta a vállát, s újra munkába kezdett. Minél többet gondolt rá, annál ingerültebb lett a feleségére. Homlokán végigcsurgott a hideg verejték, s megakadt dús szemöldöke sűrűjében. A munkavezető újra kiáltott: — Mondtam már, hogy menj, hiszen sohasem lehet tudni!... Ferho Uzeyir földhöz vágta kapáját, s az árok felé indult. Majd néhány rúgással megregulázza azt a némbert__ Az árok partján megállt, lenézett. Gülizár a földön feküdt, mozdulatlanul. A rongyok között lila csecsemő mozgott, s egy nagy kutya a köldökzsinórnál fogva ráncigálta. Ferho beugrott az árokba. A kutya véres száját nyalogatva, elsomfordált. Ferho Uzeyir elkergette a kicsi körül dongó zöld legyeket, leemelte a gyereket befedő rongyokat: fiú volt! Fiú! Most már mindjárt más volt minden. Ferho az ég felé emelte a fejét, cserzett bőrű arca széles mosolyban simult ki, s felkapta a véres rongyok közötl szinte elveszni látszó kicsikét. — Fiam! — kiáltotta. Majd az eszét vesztette... Négy lány után egy fiú! Az asszony megérezte embere jelenlétét, kinyitotta a szemét, s megpróbált felemelkedni. — Jól van — mondta neki Ferho Uzeyir —, jól van, asszony. Fiával a karján kimászott az árokból. A melegtől megrepedezett földön futni kezdett. — Azt ott Ferho — szólt a munkavezető. — Hogy szalad! Abbahagyták a munkát. Kapájukra támaszkodva Ferho Uzeyirt nézték. Ferho odaért, fújtatva, mint egy kémény. — Fiam — kiáltotta —, fiam van! A szennyes rongyokba csomagolt gyermeket a mellére szorította. — Vigyázz — kiáltotta a munkavezető —, vigyázz! Ne szorítsd olyan erősen, még megfojtod ... Menj a gazdaságba, és mondd meg, üzenem, adjanak a feleséged részére vajat és pekmezt: szüksége van rá szegénynek! Hol maradt a fáradtság, hol a hőség?!... Ferho Uzeyir, mintha újra húszéves volna — oly könnyűnek érezte magát, mint a madár. Gyors léptekkel a gazdaság felé sietett, amelyek fűvel befedett tetői már messziről látszottak. Kozolovszky Klára fordítása Nagy Zoltán illusztrációja GES
