Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-06-30 / 27. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPl/I DOKTORÄSSZOttY Vilma nagy érdeklődéssel hallgatta az idegent. Majd sajnálkozva jelentette ki, hogy nem hagyhatja el sem férjét, sem kislányát, így — bármennyire szeretne orvosként működni — nem fogadhajta el az állást. — Nagy kár, asszonyom, nagy kár. Boszniában sok a jómódú nő, igaz, a férjeknek több feleségük van, és nem mindegyikkel törődnek egyformán, de a legfiatalabbra mindig nagy gondot fordítanak, úgyhogy rövidesen meggazdagodhatna! — Köszönöm, mindenem megvan, amire szükségem van, többre nem vágyom. Ha dolgozni szeretnék, nem pénzért tenném, hanem magáért a hivatásért! — Nagyon nemes felfogás, asszonyom! — hajolt meg Schröder kormánytanácsos, s amikor már visszaült kocsijába, ugyanazt gondolta, amit Zsolnay Miklós mondott: „Idealista, javíthatatlan idealista!” Az 1894—95-ös esztendő sok munkát adott Vilmának. Az Országos Nőképző Egyesületben több osztályban tanított, a Szabad Lyceum után mind több és több helyre hívták meg ismeretterjesztő előadást tartani; naponta tanította a kislányát, aki nagyon könnyen tanult, és már februárban folyékonyan olvasott. Most már, ha Szilassy „nagypapa" meglátogatta, nem játszottak, hanem Györgynek meg kellett hallgatnia Vilmi felolvasását. És az öregember moccanás nélkül ült órákon át, figyelte a kislány minden szavát, s mivel a gyerekszobában nem volt szabad rágyújtani, még a pipázásról is lemondott. 1895 őszén már rebesgették, hogy Wlassics kultuszminiszter meg akarja nyitni az egyetemet a nők előtt. Vilma örömmel, de kis kétkedéssel hallgatta a sok mendemondát. Warthának sok barátja volt az orvosi egyetem tanárai között, ezek hozták elsőnek a hírt, hogy hamarosan felvehetnek nőhallgatókat. — Most iratkozzam be az egyetemre, s újabb hat évet töltsék az iskolapadban ? — kérdezte Vilma tréfásan. — Tudja-e, Vince, hogy ősszel negyvennyolc éves leszek? — Ne dicsekedjen a korával, kedves — intette le férje. — Maga fiatal, fiatalabb, mint akármelyik fiatal lány! És miért kellene hat évig egyetemre járni? Csak a diplomája elismerését kell kérnie! — No meg a szigorlatok újbóli letételét — mondta Vilma —, ne higgye, hogy elfogadják a zürichi szigorlatokat. — Ezen most ne törjük a fejünket, először szülessen meg végre az évek óta vajúdó rendelet: engedjék be a nőket nálunk is az egyetemre, úgy ahogy Svájcban. Angliában. Németországban! — jelentette ki Wartha. A rendeletre még várni kellett novemberig. November 18-án. Erzsébet királyné neve napjának előestéjén engedélyezte Ferenc József az egyetem három szakosztályának, az orvosinak, a bölcsészetinek és a gyógyszerészetinek, hogy nőket is felvehessenek hallgatóknak. A közvélemény ebben is a királyné jóságos befolyását látta, nyilván ő emelt szót 'a nők érdekében, éppen ezért az ő neve napján látott napvilágot a rendelet. Vilma szeme szinte rátapadt az újságra, s amikor már' belefáradt a nézésbe, akkor is kezében tartotta, mintha félne attól, hogy ha elengedi, eltűnnek a betűk. És míg lehunyt szemmel' szorította a lapot, képzeletében felvillant egy régi emlék: ugyanígy tartott kezében egy újságot huszonhárom éve Pándon, s nézte a szeme előtt táncoló karikákkal, hogy Zürichben az egyetemen nőket avattak doktorrá. Betapasztolta a fülét, mert hallotta, tisztán hallotta György felcsattanó hangját: „Hát ha tanulni akar. menjen, én nem állok útjába!” Félve nyitotta ki a szemét. Jaj, talán újra Pándon van, s mindaz, amit azóta átélt, csak álom, lidérces álom volt? De megnyugodva sóhajtott fel. Nem György állt előtte, hanem Vince nézett rá aggódó szeretettel, és a hangja csupa gyengédség volt, amikor kérdezte : — Mi baja, drágám, elsápadt, egészen fehér lett! — Nincs semmi bajom — Vilma arca lassan visszanyerte eredeti színét—, egy pillanatra megrettentem, azt hittem: újra Pándon vagyok ... Pánd a múlté, egészen a múlté — Wartha kezébe fogta Vilma kezét —, nem köti oda semmi már. Maga ide tartozik, hozzám és a kislányunkhoz. No meg Gyurkához — tette hozzá —. de Gyurkának sincs már semmi köze Pándhoz. Most azonban gondolkozzunk, ezzel az új rendelettel kapcsolatban mi a teendőnk. — Újra kérvényezem a diplomám,elismerését — felelte Vilma, és már sietett is a kék szobában álló kis fiókos szekrényhez. A legfelső fiókban szép rendesen összekötve feküdtek az okmányok: legelöl a leckekönyve és alatta az eléggé elsárgult diploma. Azonnal nekiült, megírta a kérvényt. Most nem fogalmazta többször, mint annak idején. Gondolkodás nélkül rótta a sorokat, úgy érezte: nem kell keresgélnie a szavakat, elég. ha leírja a puszta tényeket. Zürichben orvosi diplomát szerzett. Budapesten érettségit tett. Éveken át bábaoklevél védelme alatt dolgozott. Amit ma minden nőnek megengednek, hogy orvos lehessen, engedjék meg neki is! A kérvényhez mellékelte érettségi bizonyítványát, leckekönyvét, s a diplomája hivatalos másolatát. Mire elkészült a kérvénynyel, öreg este lett. Borítékba tette az írásokat, felállt, férjét kereste. Észre sem vette, hogy Wartha közben visszament az egyetemre. volt. Anna lépett be. arca csupa ragyogás A királyné, ugye, mégis jóságos a királyné? — mondta lelkendezve. — A királyné megengedte, hogy a nők is járhassanak egyetemre! — Honnan tudod. Anna? — nézett Vilma elmosolyodva a lányra. — Hát én is olvasok újságot! A környéken már mindenki beszéli, hogy a doktorasszony nemsokára kiteszi a táblát. Úgy lesz, ahogy megjósoltam, amikor ideköltöztünk! Tudlam, hogy ez a ház szerencsét hoz nekünk! (folytatjuk) ГИТ* ■■(■K A távolban észrevette a taxi piros motorházfedelét. rászegezte szemét és követte a kanyarig, ahol a kertek nedves zöldje megcsillant a napon. Aztán az első lökhárítóra siklott a tekintete, s szemével egész az épületig kísérte a kocsit. Kinyílt a baloldali ajtó ... és nem ő volt. Egy visszataszító alak — kicsi, összeaszott, annyira más, mint ő — bőrönddel a kezében áthaladt a bejáraton. „Nem jön el — gondolta. Megelégedett egy sima kézszorítással a kapualjban, Inez és a mama szeme előtt. Gazember. Alávaló. Nem . .. Valószínűleg Inez . . . Szinte észrevétlenül tartja kordában megbízatásaival: Fiam. fokhagyma kell! Paradicsomot, fiam! Fiam. a fia . . . Biztos, az a kis vakarcs is gondolkodóba ejti. Pedig szeret engem — szerei bizony! . . . de nem akarja elhagyni Inezt. Gazember. Én még több fiat adhatnék neki. s rendes boldog otthont. Átkozott Inez ... megelégedtek a mézeshetekkel ... ő az enyém, Inez. . . elvehetem tőled . . . mert szerei, igazán szeret engem ...!” Az üvegfalon meglátta a komikus nemezkalap, s alatta a ráncos homlok, a vizenyős szem és összehúzott száj tükörképét — az ajak felett durva vonások rajzolódtak ki. most szívet alkottak —, s kedve lett volna a fejével széttörni. Fernanda, fáradt vagyok, le akarok ülni. — Há ülj le. Én nem tarllak vissza mondta mérgesen, fejét a festett hajú. testhezálló virágos ruhájában kényelmetlenül feszengő öregasszony felé fordítva. — Ó, szűzanyám, hogy te ... Fernanda, montam mű neked, hogy ne ríj. A népek idefigyelnek.- Hagyj békén — suttogta, ujjával szárítgatva a jobb szeméi. Felharsantak a hangszórók: — Figyelem, figyelem. Anibal Monterót telefonhoz kérik. Anibal Monlero úr, szíveskedjen a Pan American pultjához fáradni . . . Megfordult, már nem akart tovább taxikra vadászni. El kell őt felejtenie, meg a lassan múló időt is. A terem két oldalán az utasok a padok körül séláltak, de nem akartak leülni, talán hogy ne gyűrjék össze útiruhájukat. Sugárzott róluk az útiláz. Reklámlapokat és -füzetecskéket olvasgattak. Huszonöt centavóért, négy percre megszállták a bejárat melletti telefonfülkét, vagy tíz centavóért lovagolni vitték a gyerekeket. Ezek a lovak nem haraptak, nem ficánkoltak, nem is rühögtek, csak rozsdás részeik csörrentek meg, ahogy körbementek az izzadt tenyerektől összefogdosolt oszlopok között. Mindenki igyekezett agyonütni a perceket. Akárcsak azok. akik hiábavaló, unalmas munkái végeznek. Nem voll kedve utánozni őket, hátat fordított nekik. Újabb taxi állt meg, de ebből sem ö szállt ki. — Fernanda, látlak — mondta az öregaszszony. s lopva a falhoz dörgölte a hátát. — Ne várd tovább, mer nem gyi'tn el. Mán tegnap este megmondtam neki, ha elgyiin. elmondok mindent Ineznek. Balra fordította fejét, és az idős asszony elnyűtt, ráncos arcába meredt. — De há mit gondolsz? — mondta kitartóan az öregasszony. — Amit csinátál. a’ szörnvü és az isten megbüntet. Nem montam meg Ineznek. mer kidobná a házbul, egyedül maradna és megkeseredne. Nem a férje miatt aggódom, ö nem ér semmit. — Jól van — mondta felélénkülve a lány. Egyelőre hagyd abba. De remélem — Azt akarod mondani, hogy ha megkeresne téged . . . — Nem tudom. — Ő egy szégyentelen alak. Fernanda. Hagyd, hogy Inez mással kapja rajta. — Nem ő volt a hibás. — Most még védd is — suttogta az öregaszszony, lopva egy fiityörészve elhaladó férfira pillantott. — Ha ő tisztességes ember lenne . . . Nem tiszteli se a házunkat, se öreg fejemet, se Inezt, se Téged. Az asszony a kórházban szül, ő meg a te szobádban. Fernanda . . . — Hallottam őket éjjelente — mondta a lány. tekintetével újabb taxit követve. — Bár korán feküdtem le, ébren maradtam, hogy halljam őket. — Hogy halljad őket? — ... az utolsó hónapokban Inez nem akart..., aztán ... — Úristen, Fernanda! Hisz a testvéred .. . Nem nézeti az öregasszonyra, előveti a táskájából egy zsebkendőt és megadással törülgetve szemét, megjegyezte: — Már elmegyek, nem? Ekkor látta meg a férfit, amint kiszáll egv taxiból, fizet a sofőrnek és lassan, megfontoltan bemegy az épületbe. A lány nem tudta, mit tegyen. „Ha a mama meglátja” — gondolta. Elindult beljebb, a terem vége felé. „Most ne találkozzon a mamával. Várjon.” — Hová mész? — mondta az öregasszony, felé indulva. — Le akartál ülni. vagy nem? Én is fáradt vagyok. — De Fernanda, itten van egy pad. Úgy tett, mintha nem hallotta volna. Nem kért elnézést, áttört a négy férfi gyűrűjén: négy ünnepélyes arc, négy pár széles nadrágszár, egy szórakozott kéz lármásan forgatta a levegőben az óraláncát — a „szombati édes élet”. Hagyta, hogy az üres padra rogyjon, háttal az ajtónak, s levette a cipőjét. „Szent Alejo, vidd egy kicsit messzebbre öt, míg a mama magamra nem hagy.” Mi történt veled? — Itten nincsen annyi nép. lehetek harisnyában is. — Nem illik — mondta az öregasszony melléülve. — Semmi sem illik, amit én csinálok. „Vajon, meglátott-e? — gondolta. A bejáratnál fog állni és keresni.” Felvette a cipőjét, felült, megfordult, homlokához emelte a kezét és behunyta a szemét. A férfi messziről, mereven nézte a lányt, majd megfordult és elment. „Hová mész? Ne félj annyira, az anyám nem emberevő.” Reszketett a keze. A szíve ugrált, mint egy zsákba kötött kutyakölyök. — Fáj a fejem. Keresek aszpi.. . Kikerülte a termen át futkározó gyerekeket. Ruhája széle egy napernyő végébe akadt, nekiment egy kézen fogva sétáló párnak, lábára lépett az újságba merülve haladó pilótának, s végül átment az épület bal szárnyába. Hirtelen megtorpant. A férfi a bal oldali kis teraszról, a víztartályok közül figyelte. Ösztönösen felemelte a kezét, hogy köszönjön neki, vagy hogy óvatosságra intse. Aztán rögtön hátrafordult. a tömeg felé, melyen áttörve közeledett az öregasszony. A lány a bejárathoz hátrált, hogy a keskeny oszlop falként takarja el a férfit az öregasszony szeme elől, s várta, hogy az közelebb jöjjön. — Uramisten! A népektől má járni sem lehet. Vegyél nekem aszpirint a patikában, nagyon rosszul érzem magam, nem tudok odamenni. Az öregasszony körülnézett, mint aki azt várja, hogy hátba szúrják. — Próbálsz megszabadulni tőlem, ügyi? Dehogy, csak rosszul érzem magam. — A patika nincsen olyan messzi. Együtt megyünk. — Hagyd, hagyd — mondta a lány, s elindult a Pan American pultjához. — Van valami változás az 56-os indulásában? — Az időpont változatlan — mondta az alkalmazott. — Tizenkettő öt.
