Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-06-30 / 27. szám
g így felfogni a kosúti eseményeket, mint a több száz oldalas történelemkönyv egy lap járói kiolvasni. A hazaszeretet, a szülőföld tisztelete éppen ezáltal kap konkrét tartalmat, értelmet... És ki más emlékezhetne jobban, pontosabban a részletekre, mint ők hárman, a koronatanúk? Popluhár Mária halk szavú, egyszerű aszszony. Szorosabbra húzza fején a kendőjét és hirtelen szomorúvá válik tekintete, ahogy emlékei közt kutat, pedig nem először beszél róla: Csendes népgyűlésnek indult... A körülményeket, Major elvtárs szerepét, mindegyikünk ismeri a történelemből, meg az elmúlt hetekben csaknem minden újságban olvashattuk, hogyan fajult a dolog odáig, hogy az egyszerű, fegyvertelen munkásokra lőttek. Én is ott voltam a tömegben. Ahogy a fegyver eldördült, megrettentünk, és futásnak eredtünk. De a golyók után még a szuronyukat sem átallták használni a csendőrök. Akit értek, összeszedték és elhurcolták, börtönbe zárták. Én voltam köztük az egyedüli nő. Faggattak, még olyan dolgokról is, melyekről valóban nem tudtam semmit. És többször nagyon megvertek, megaláztak. A férjem (akkor még csak vőlegényem) is a letartóztatottak között volt... Két fiunk született később. Kommunisták. Tudják, mi emberibb életünk ára. Bubenikné Molnár Ilona akkor még lány volt, boldog menyasszony. Az esküvőről álmodott, hiszen Zoltán fia már útban volt. És esküvő helyett jött a tragédia. Az ö vőlegénye, Zoltán apja, a huszonnégy éves Zsabka Sándor holtan esett össze a csendörgolyótól. Aztán később férjhez ment, szült még hét gyereket. És Zoltánt is becsülettel felnevelték. Jó munkások, kommunisták lettek belőlük, hogyan is lehetett volna másként... Turiné Thurzó Júlia az édesapjára emlékezik: — Csak annyit tudok róla, amennyit egy idegen. Harmincnégy éves volt, szuronydöfés következtében maradt az út porában. Jó érzés tudni, hogy nemcsak a rokonok, az én gyerekeim tisztelik mindannyiuk emlékét, hanem az egész falu, az egész ország az elsőknek, a legbátrabbaknak kijáró tisztelettel gondol rájuk. Az elsőknek, a legbátrabbaknak „A vád nem kevesebbet akar bizonyítani, mint hogy Kosútról indult volna ki a forradalom" — írja Fábry Zoltán a Major perben. És ennek a kezdetnek óriási visszhangja volt szerte Európában. A masaryki demokrácia arcul csapta önmagát, tiltakozó levelek ezrei érkeztek az igazságügyminiszter kancelláriájába. Felemelték szavukat a kor haladó hazafiai is: Nejedly, Olbracht, Fucík, Majerová, Jilemnicky, Frano Kral'. És azóta is: történészek, képzőművészek, írók, költők térnek vissza a fél évszázaddal ezelőtti eseményekhez, hogy figyelmeztető szavukkal, művükkel állítsanak emléket — emlékeztetőül az elkövetkező nemzedékek elé. Ezt a célt — és nem kevesebbet — tartotta szem előtt a Szlovákiai Nőszövetség Galántai Járási Bi zottsága is, amikor nemzedékeink képviselői a kosúti községi emlékkönyvbe írták be óévükét, a végtelen sorba ... Könözsi István felvétele 1. Ők hárman — Turiné Thurzó Júlia, Popluhár Mária. Bubenikné Molnác Hona — mélyen őrzik emlékeiket Major Istvánról. 2. A legifjabb nemzedék Major István mellszobra előtt 3. Ünnepnapi séta a kosúti főutcán 4. Emil Venkov szoborcsoportja és az áldozatok síremlékei méltó helyei kaptak K.osút főterén. EB13
