Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-06-23 / 26. szám

Családi kör

KASSÁK LAJOS

KÉSŐI JÖVEVÉNY

sekel és feleleteket, s valami kimondhatatlan félelemmel simultam oda anyuka oldalához. Sokan voltunk a szobában, s mégis mintha az üres tér elnyeléssel fenyegetett volna különkülön mindannyiunkat. Meddig tart még ez a csönd ebben az üres mélységben? A félelem egyre inkább erőt vett rajtam, könnyeim végigfutottak arcomon és megáztatták a párnát. Nemsokára apa hangját hallottam.

— Menjetek ál a másik szobába — mondta. — Mire való ez a komédia? Hagyjátok a babát aludni.

János szó nélkül engedelmeskedett, s mi sorban egymás nyomában utána indultunk.

Heten voltunk gyerekek a családban. Heten, mint a gonoszok. S ha jól meggondoljuk, éppen elég baj volt velünk állandóan. A legidősebb közülünk már meglett férfinak számított, s a legfiatalabb alighogy kilátszott a földből. Ha különben minden rendben lett volna a házban, már ez a gyerekek közötti nagy korkülönbség is minduntalan veszélyeztette a lelkek egyensúlyállapotát. Istenem, milyen siskán is voltunk, s milyen kitölthetetlen távolságok nyújtóztak közöttünk.

János már igazi férfi volt, betétes cipőt és kemény kalapot viselt, mint az előkelőségek a városban. Pál elsőéves egyetemista volt. orvosnak készült, s otthon máris úgy viselkedett, mint aki elválja. hogy homloka körül észrevegyék a glóriát. Anna arany karikagyűrűi viselt az ujján, időnként egy idegen férfival jött haza karonfogva, s ha elmentek, karjukat ugyanúgy összefonták, szépek és csöndesek voltak nagyon. Klári polgárista volt. karcsú és szőke s a fitos orrával és kerek, nyitott szemeivel az őzekhez hasonlított kissé, melyek télen a hegyekből ereszkedtek le. s elmerészkedtek egész a házunk vaskerítéséig. Sanyi és én a papokhoz jártunk iskolába, ő szőke, én barna, az ő arca kerek, az enyém ovális volt. különben se feltűnően szépnek, se feltűnően okosnak nem nevezhetett volna bennünket senki. Panni voll a hetedik, a legkisebb közöttünk, s ezért nemegyszer úgy tűnt előttünk, hogy valójában valahol távol é! tőlünk. Körülbelül hét évvel az én születésem után láttuk meg először. A bölcsőben láttuk meg, mikor még valószínűllenül kicsi volt s a feje sárgállott, piroslott a pólyában.

Ott álltunk a bölcsője körül, s mi, fiatalabbak. esetlenül nevetgéltünk, mint akiket hirtelen nagyon furcsa meglepetés ért. János és Anna azonban szánalomra méltóan komolyak maradtak, s szinte úgy tűntek, hogy vakokká, süketekké és némákká váltak ilyen pillanatokban. Ha apa otthon volt ilyenkor, az ablaknál állt, hátratett kezekkel, s anélkül, hogy törődött volna velünk, kifelé bámult az utcára. Anyuka csipke fökötóben, sápadtan, de azért láthatóan megelégedett derűvel feküdt ágyában. Feje kissé oldalt billent a párnán, hogy láthasson bennünket, amint így összesereglettünk és zajongtunk a bölcső körül. Nagy volt a zenebona, de komoly szavakat egyikünk sem hallatott az ajkai közül.

Végül is anyuka szólalt meg elsőnek az értelem hétköznapi nyelvén, s ekkor mi valamennyien meglepettenk felé fordultunk és megrezdültünk. akárha erős széláramlás ért volna bennünket. Csönd lett, és ez a csönd félelmetesen mély volt, és végtelen mértékben terült szét körülöttünk. Ügy éreztük, hogy most egy kis szigeten kuporodunk össze valamennyien, mint a hajótöröttek.

— Örültök-e az új testvérkének? — kérdezte anyuka. Majdnem simogató gyöngédséggel mosolygott. Pillanatokig némán és mozdulatlanul állva maradtunk a helyünkön. A vonzás és taszítás áramkörébe kerültünk egyszerre. Ezek a láthatatlan erők megbénítottak bennünket, s csak pillanatok múltán Annából szakadtak ki valami fájdalmas és könyörületet kérő hangok. Sírt, mint akit váratlan sérelem

ért, mint akit ottfelejtettek a magányos pusztában. Ekkor én odarohantam anyukához, fölkapaszkodtam hozzá, átfogtam a nyakát, és szintén sírva fakadtam. Nem olyan vadul és megbánlottan. mint Anna, hanem mint a kisgyerekek, ha fáradtnak és álmosnak érzik magukat. Olyan hosszú volt ez a nap és olyan gazdag, hogy aludni szerettem volna már. Szerettem volna odabújni anyuka mellé, ahogyan azt tenni szoktam reggelenként és esténként. végtelen idők óta.

Éreztem, hogy anyuka kissé megemeli a fejét, és az én odasimuló testem fölött kérdezi: — No, János, te semmit se szólsz?

János valahonnan a távolból kérdezte viszsza:

Mit szólhatnék, igazán mit szólhatnék?

Talán nem is örülsz? — kérdezte ismét anyuka. — Lehetséges volna, hogy nem fogadod örömmel?

— Olyan idegennek és olyan értetlennek látszik — mondta János.

— Idegennek látod?

— Olyan kísértetiesnek és olyan könyörtelennek látom.

Hallottam ezeket a furcsa, szaggatott kérdé-Щю

Én akkor hétéves voltam, János huszonegy.

A babát Panninak nevezték, s szemünk láttára gyarapodott testben, s fejlődött lélekben. Előbb olyan volt, mint egy csodálatosan eleven és magával mégis tehetetlen játékszer, aztán maga is játszadozni kezdetű Előbb csak úgy önmagával, aztán a fénnyel és árnyékkal, megnézett, megtapogatott és megízlelt mindent, ami közelébe került, aztán úgy vettük észre, hogy barátkozni kezd velünk, akikben magához hasonló lényeket vélt felismerni.

Azt a megdöbbenést, amivel fogadtuk, hamarosan elfelejtettük. Ki-ki a maga módján tudomást vett róla, ez azonban nem jelentette, hogy örömmel töltött el bennünket állandó jelenléte, s hogy maradék nélkül befogadtuk szívünkbe.

Később észrevettem, hogy nemcsak minket, gyerekeket zavart meg jelenlétével, hanem szüléink életében is valami különös változás állt be az utóbbi időben. Azelőtt minden olyan harmonikusnak és bizalmasan meghittnek látszott körülöttem, ebben az időben pedig mintha anyuka mozdulatai félénkebbé és bizonytalanabbakká változtak volna és voltak napok, amikor alig is szólalt meg apa a körünkben.

Délben megjegyzés nélkül fogyasztotta el az ebédet, s este. ha megjött hivatalából, rágyújtott rövid szárú fapipájára, könyvet vett elő, s úgy belemerült olvasásába, mintha távol tőlünk, a világnak egy egész más síkján élne. Panni magas keretű, vesszőből font kocsijában feküdt, gyakorta szakadt ki belőle a sírás, anyuka ilyenkor nagy türelemmel mellé ült. s csitítgatóan előre-hátra mozgatta a kocsit. Olykor ülő helyzetbe kapaszkodott, selymes szálú, szőke haja nagy fürtökben göndörödött a fején, s ha nevetni jött kedve, a szemeit egészen összehúzta, s a két orcája közepén két kis mélyedés képződött. De sem a sírásával, sem a nevetésével nem tudott bennünket barátkozó érzésre hangolni.

Születése után néhány hónappal Anna férjhez ment, s nemsokára János is elköltözött hazulról. Hiába fogyatkozott meg a család, múlhatatlanul éreztük, hogy még mindig többen vagyunk eggyel. Dehogyis tudtam volna megmondani, hogy mi okozta ezt a majdnem tűrhetetlennek vélt állapotot, s nem is gondoltam rá, hogy egyszer is adódhatna mód a megszűnésére. Aztán a második év húsvétján Juliska nénénk megérkezett vidékről, s a nem remélt változás egyszeriben bekövetkezett. A néni olyan szépnek és olyan kedvesnek találta Pannit, hogy addig könyörgött, míg apa és s'égül anya is beleegyeztek, hogy egy időre magával vigye vidékre. Ök gyermektelen család voltak, s emlékszem rá, mikor karján Pannival kilépett a házunkból, olyan diadalmasan járt közöttünk, mintha felbecsülhetetlen ajándékkal indulna hazafelé.

S milyen különös. Mikor Panni már nem volt mellettünk, nem a nyugalomfhanem eddig ismeretlen, kuszáit, majdnem riadalmat keltő hangulat költözött házunkba. Ha eddig úgy véltük, hogy eggyel többen vagyunk a kelleténél, most úgy éreztük, hogy oktalanul és nagyon is megfogyatkoztunk. Apa semmivel sem lett barátkozöbb, s anyuka úgy viselkedett, mintha állandóan félni kellene valamitől. Testvéreim sokszor emlegették Pannii: én. ha éjszaka olykor felébredtem, s megláttam az üresen maradt gyerekkocsit, mint a bűnös, gyáva megszeppenéssel elkaptam róla a tekintetem. így tartott ez hónapokig, aztán mielőtt a nyár befejeződött volna, egyre gyakrabban esett szó Panniről, s az egyik este végre apa kimondta a döntő szót.

— Haza kell hozni — mondta úgy. mintha sorsdöntő határozatot hozna ebben a pillanatban. közben anyuka felé fordult, a vonásai láthatóan megenyhültek, s aztán ügyetlenül és szemérmesen elmosolyodott. — Utazz el érte. Igen? Én nagyon helyesnek tartanám.

— Képzeld el, milyen nagy lehet már — mondta anyuka is mosolyogva. — Milyen szépecske lehet, olyan szép szőke lehet, mint az angyalok.

Másnap én is vonatra ültem anyukával.

Juliska néni nem tudott semmit érkezésünkről. Panni a ház előtti kis kertben játszott a tubarózsák között, mezítelen testtel, csak egy kis vörös kötényke volt előtte. Hogyan megörültem. mikor megláttam őt. milyen vadul dobogott a szívem, és nem tudtam megállni, hogy föl ne kiáltsak szokatlan, túláradó kitöréssel. Most határozottan és örömmel éreztem, hogy ő a miénk, egészen a miénk, és megverekedtem volna érte, ha Juliska néni semmi áron nem akarta volna visszaadni. Egész nap együtt játszottam vele, éjjel mellettem aludt a díványon. s másnap reggel diadalmasan indultunk el hazafelé. Ó. micsoda út volt ez. micsoda szelek sodortak bennünket, micsoda nagyszerű tájak felé.

Panni valami ajándékot is kapott. Zöld kalitkában egy gerlicét, amelynek fekete gyöngyfüzér-szerű tollak díszítették a nyakát, és jókedvében ö is egész úton együtt nevetgélt velünk.