Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-06-23 / 26. szám
Atlanta néger negyedeiben — a Memorial Drive bulvár mindkét oldalán — a gyerekek borzasztó félelemmel csak úgy emlegetik: ..az az ember”. Nappal. iskolába vagy boltba menet, még a legközelebbi be is. botokkal, husángokkal felfegyverkezve s jóformán csak csapatostul mernek járni. És ha az iskolabusz megállójánál lassít egy autó. hanyatthomlok menekülnek, páni félelmükben sokszor még könyveiket, iskolatáskájukat is elhagyják... mert hátha éppen „az az ember”... És éjjelente sikoltva bújnak anyjuk kaijába. mert álmukban is kísérti őket „az az ember” ... Atlanta néger lakossága, s ez a többség. állandó rettegésben él: a gyilkos ott jár szabadon az utcákon, ismeretlenül, ahogy mondani szokás: minden különösebb ismertetőjel nélkül: lehet férfi, de lehet nő, fiatal vagy középkorú, egyszál magában követi el rémtetteit vagy bomlott agyú bűntársakkal szövetkezve — még csak sejteni sem sejthetik. Nincs nyom, nincs bizonyíték, nincs egy szál, melyen el lehetne indulni. Még a gyilkosságok módja is különböző. Az áldozatok (lapzártáig számuk már elérte a huszonnyolcat) többségét megfojtották. de voltak, akiket megkéseltek vagy lelőttek, s találtak már-már annyira oszlásnak indult tetemeket, hogy a haláluk módját nem is lehetett megállapítani. Az áldozatok között mindössze két kislány volt, a többi fiú. Egy alkalommal úgy tűnt, hogy a rendőrség „forró” nyomra bukkant: a tizenhárom éves Curtis Walker eltűnését jelentette be édesanyja. A fiú kora délelőtt ment el hazulról, a bejelentés este nyolckor történt. Másnap reggel húsztagú rendőrosztag jelent meg kutyákkal a családnál, és elindultak a fiú nyomán. A kutyák pontosan követték a gyermek útvonalát, de a nyom egy parkolóhelynél megszakadt. Curtis Walker nyilvánvalóan beszállt egy autóba A motívum csak egy lehet Az eszeveszett, féktelen fajgyűlölet. S nyilvánvaló a szándék is: elpusztítani a serdülő fiúkat, hogy ne érhessenek férfivá. s ne nemzzenek utódokat... Az államok néger lakossága számára az atlantai gyermekgyilkosságok a rasszizmus minden eddigi borzalmainak már aligha fokozható, felül aligha múlható iszonyata. Camille Bell. az egyik meggyilkolt kisfiú édesanyja szerint: „Az, vagy azok. aki, vagy akik megölik gyermekeinket, egyúttal azt is bizonyítják, hogy valójában mennyire kiszolgáltatottak és jogfosztottak vagyunk. Elvégre világos nappal. minden különösebb nehézség és kockázat nélkül ragadják el fiainkat, és aztán hullájukat odahajítják az orrunk elé.” Bell asszony volt az, aki lelkierejét összeszedve segített fölrázni a közvéleményt; fölhívta a figyelmet arra. hogy a rendőrség és a hatóságok is közönyösen, majdhogynem karba tett kézzel „dolgoznak” a néger gyermekek sorozatos gyilkolásának ügyében, és a múlt év őszén Г!Т»У s Latonyt (7) Eart(10) Érte (IS személyesen is fölkereste valamennyi meggyilkolt gyermek édesanyját. A rendőrség akkor úgy vélekedett, hogy az esetek nincsenek kapcsolatban egymással, s maguk a szülők sem voltak meggyőződve róla, hogy a bűntények valamiképpen összefüggnek. Ám minden újabb gyilkosság Mrs. Bellt látszott igazolni, s a félelem napról napra nagyobb lett. Atlantán lidércnyomás ül. s a rettegés okozta pszichológiai megterhelés kezd elviselhetetlenné válni. A gyerekek már messziről kikerülik a felnőtteket. A tizenkét éves Phillippe Price, akárcsak sok egyívású kis társa, a kapuhoz vezető lépcsőkön üldögél akár órák hosszat, ahelyett, hogy elmerészkedne a szomszédba játszani. És a kezeügyében mindig ott van egypár fadorong. Mindeddig még nem sikerült megtalálni azt a szálat, amelyre föl lehetne „fűzni” az eseteket, olyan közös jegyeket, amelyek megkönnyítenék a nyomozást. Például csak az egyik megölt kislányról állapították meg. hogy megerőszakolták. Néhány holttestet úgy találtak meg, hogy lábukat, karjukat a szokáshoz híven elrendezték. másokat csak úgy odavetve az útszélre, a bokor alá. Több gyermeket eltűnése után rögtön megöltek. Yusuf Bell-t viszont eltűnése után egy héttel találták meg holtan. Teste tiszta volt, és ruháján is látszott, hogy frissen mosott. A kilencéves Yusuf egy meleg őszi napon tűnt el. A szomszéduknak akart venni egy kis burnótot. s megkérte anyját. hogy engedje el. Ennek előtte már hosszabb ideje játszadozott a szomszédban, a ruhája is alaposan bepiszkolódott, és a mamája, mielőtt elengedte volna, leporolgatta a nadrágját; még haragudott is, hogy a gyerek ennyire összemaszatolta magát. Szerette Yusufot, örült, hogy a kisfiú intelligens, értelmes, a játékban sem volt amolyan tedd-ide-tedd-oda, megállta a helyét. És az anya erősen remélte. hogy fia majd egyszer kikerül a milliós Atlantának e néger gettójából, ahol éltek. A szomszédok is rendkívül talpraesettnek. tehetségesnek tartották. Ráadásul kedves és szolgálatkész, volt. szívesen segített, ha megkérték rá. A három utcával odébb lévő trafikban még tréfálkoztak vele. hogy no lám. a „fiatalúr” csak nem tért rá tubákozásra. s ő jót nevetve ment ki a boltból. 1979. október 21-e volt. Yusufot két hét múlva találta meg a rendőijárőr egy elhagyatott iskola bekerített területén. Megfojtották. „Akadályozzátok meg a gyermekgyilkosságokat!” Camille Bell fiának tragikus elveszte fölötti gyászát jócskán megnehezítették a A RETTEGÉS VÁROSA
