Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-20 / 3. szám
Családi kör TÍZ ÉV UTÁN A falu szója elől menekültek Korvinára, tíz éve élnek a bányavidéken O.-ék. Nem mentek idegen helyre, a felesége, A. két nővére akkor már itt élt családjával együtt. „A férjem, F. szülei csinálták annak idején a legnagyobb felhajtást körülöttünk. Az esküvőnkre sem jöttek el. Ők hárman voltak testvérek, mi nyolcán, de F. és én egy iskolát végeztünk, én akkor fejeztem be az iparit, amikor ö leszerelt. Szerényen éltünk, ez tagadhatatlan, de valamennyien tanultunk, legalább szakmunkás bizonyítványt szereztünk. A szüleim idősek, ők még a nagy család szellemében nevelkedtek, az »egykét" lenézték. Nem is tudom, mi volt velünk a baj, csak egyik napról a másikra szájára vett a falu. Anyám ötlete volt, hogy menjünk, sírva mondta. Hazudnék, ha azt mondanám, mindegy volt. A férjem természetesen rögtön kapott munkát, én kezdetben csak takarítónőit, később eladóit egy tejbárban. Pénzünk volt, mert F. a bányában jól keresett, de haza csak lopva jártunk úgy, hogy lehetőleg éjszaka érkezzünk, nappal ki se mozdultunk a házból, este meg vissza. Jó lenne elfelejteni, amit akkor rólam beszéltek." »A. testvérei szinte naponta nálunk voltak. Nem tudtam megérteni, kezdetben idegesített is. Két nővéremmel alig tudtunk közös témát találni, a szüleim testvéreikkel nem voltak beszélő viszonyban. Amikor elmaradtok a látogatásaik, elbizonytalanodtam: talán megsértődtek valami miatt, vagy éppen észrevették, hogy ideges vagyok. A harmadik este autóbuszra ültem, nem bírtam tovább. Őszintén elmondtam, miért jöttem. L, a feleségem sógora kinevetett: — Nem lehet minket olyan könynyen megsérteni. — Aztán komolyan mondta el. hogy a hétvégeket mindig együtt töltik, de hét közben ez fárasztó. Csak arra gondoltak, könnyebben viseljük az első napokat, amíg más ismerőseink nem lesznek. Sokkal több ismerősünk azóta sincs. A. és az én munkatársaim, L.-ék rokonai és a másik sógor szülei. Még ma is könnyes M. néni, az Anya szeme, pedig már rég nem a lánya a falu „fő száma". Azóta autójuk van, lassan elkészül a házuk, F. megint leülhet egy sörre, a régi barátok közül sokan fizetnének neki, és magyarázkodnának. F. le is ül velük, sörözni, de nem hagy magának fizetni. Másképp nem mutatja az elárult barátság fájdalmát. „Az a jó. hogy F. olyan rendes gyerek. A gyerekeimnél is jobban szeretem. Lehet, azért, mert ö a lányunkat szerette mindenkinél jobban. Nem tudtunk neki semmit adni, úgy mentek el, mint a koldusok. Nyolc gyereket neveltünk fel, úgy gondoltuk az urammal, a legtöbb amit adhatunk úgyis az iskola. Azok F.-et kitagadták. Azáto csomagokat küldtek utánuk, ezreseket szurkodtak az unokáknak. F. mindig visszaküldte. E'jár hozzájuk, segít nekik fát vágni, kertet ásni, de egy falat kenyeret nem fogad el tőlük." Tíz éve élnek bányavidéken. Az első hónapokat leszámítva kéthetente jelenik meg a Zsiguli, a Skoda vagy a Wartburg. A korvinái rokonok felváltva használják kocsijukat, minden alkalommal úgy jönnek, hogy minden család „képviselteti" magát. Ilyenkor A. szüleinek régi családi háza benépesül, sokszor csak az udvaron férnek el. Néha meseszerűen idilli a kép: tábortűz mellett énekelnek. „Korvinán is találkozunk. Ha haza nem jövünk, vagy nálunk, vagy a nővéreméknél fut össze a család, vagy inkább családtöredék. A két nővérem tiltakozik, ha ezt mondom, én, sajnos, így érzem. Soha nem tudtam ott megszokni, soha nem éreztem igazán otthon magam. Hogy miért, nem tudom megmondani, csupa nosztalgikus dolog jut az eszembe: gyerekkor, barátok, emlékek, a családi fészek melege. Valahol mpgis másutt az igazság, talán évek múlva pontosan meg fogom tudni fogalmazni. Az is igaz viszont, hogy a felsoroltak a mozaik részei. Két gyerekünk van, egy fiú és egy lány. Akartunk legalább még egyet, de az orvosok nem tanácsolták. P. jövőre iskolába megy, szeretnénk, ha anyanyelvén tanulhatna, itt meg nincs magyar tanítási nyelvű iskola. A két nővéremmel más a helyzet, hiszen J. férje lengyel, K.-é cseh nemzetiségű. Mi úgy tartjuk természetesnek, okosnak. A ház már most beköltözhető állapotban van, néhány bútordarab hiányzik, de tavasszal jövünk, addig úgysem lehet dolgozni. Megint az a helyzet, mint az elköltözésünkkor: F. gond nélkül kapott munkát szakmájában, nekem egészen másokat ígérgetnek. Pedig már nem akarok elszakadni hivatásomtól, Korvinán is nehéz volt négyéves kiesés után újrakezdeni." „A hóz. Amikor kezdtük az építkezést, anyagot hajszoltam. Megrendeltem, aztán jött a levél, hogy mikor jövök betonozni. Nevettem magamban, mondom: és a pince? Ezzel a kaján mosollyal állítottam be, aztán csak tátott szájjal néztem a kibágerozott gödröt, az odakészitett betonkeverőt, és mit soroljam tovább. így épült fel a házunk. Sokat olvasok családnevelési kérdésekről, vészjósló írásokat is. Nincs Nagy Láiiló lelvélele veszélyben a család. Igaz, még érnek meglepetések, pedig már tíz éve feleségemhez és annak családjához tartozom igazán, és az is igaz, hogy ahonnét én származom, ott sem értik a ragaszkodásnak az ilyen megnyilvánulásait. Testvéreim szememre vetik, hogy eljárok szüléimhez segíteni nekik azok utón, ami történt. Mert velük semmi sem történt, mégsem járnak haza. Néhányszor kibújt a szög a zsákból: mit várhatsz tőlük? Én megtanultam a feleségemtől, hogy mindent megkaptam tőlük, ami a boldogulásomhoz kellett. Jó szakember vagyok, érettségizett. Még nem jöttem volna haza Korvináról. Talán a kötődés szálai voltak gyöngébbek, mint a feleségemnél. Ő beszélt rá, meg a testvérei, és a gyerekekkel argumentáltak. Ha megbetegszel, és semmit sem tudsz nekik adni, talán azért becsülnek majd, mert az iskolával segítettél nekik, mert anyanyelvükön tanulhattak, mert így folytatod önmagad." Visszakészülnek. Tíz év után haza. Neszméri Sándor Cm io
