Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-06-16 / 25. szám

ithaiina Blum hidegen, megfon­toltan hajtotta végre véres tettét; amikor megkérdezték, hogy Schön­­nert is lelőtte-e, baljós, kérdésbe bur­kolt választ adott: „Hát tulajdon­képpen miért nem azt is?“ De aztán elejtették a Schönner-gyilkosság vád­ját, mivel a nyomozás majdnem egyértelműen tehermentesítő alibijét eredményezte. Senki se kételkedett abban, aki Katharina Blumot ismerte, vagy aki a vizsgálat során megismer­te a jellemét, hogy ha ö ölte volna meg Schönnert, egyértelműleg be­vallotta volna ezt. A taxisofőr, aki a párocskát kivitte az erdőhöz („Én ugyan inkább elvadult cserjésnek ne­vezném“ — mondta), fényképek alap­ján nem ismerte föl az asszonyt, ez biztos. „Istenem — mondta —, ezek a csinos, barna hajú, fiatal teremté­különösen gonosz, irtózatos, szinte ünnepélyes dolog lett volna, szinte azt mondhatnánk, hogy rituális gyil­kosság. Még „a hivatás áldozata“ is elhangzott, maga a ZEITUNG pedig természetesen makacsul kitartott an­nál a változatnál, hogy Schönner is Katharina Blum áldozata, s ha el kell is ismernünk, hogy Tötgest aligha lőtték volna agyon, ha nem újság­írónak megy (hanem, mondjuk, ci­pésznek vagy péknek), azon azért mégis okkal töprenghettek volna, hogy nem inkább foglalkozás körében be­következett halálról kellett volna-e beszélni, hiszen még tisztázni fogjuk, hogy egy olyan okos és szinte hűvös ember, mint Katharina Blum, miért nem csupán tervezte a gyilkosságot, hanem végre is hajtotta, és a döntő, általa előidézett pillanatban nemcsak HEINRICH BÖLL KhThMRINh BLUM €N€SZT€TT iiszT6S€ce sek, ezek a 163—168 centiméter ma­gasak, karcsúak, és mind 24—27 éves — százezrével futkos itt ilyen far­sangkor.“ Schönner lakásán Katharina Blum­­nak semmiféle nyomát nem lelték, az andalúziai nőre se utalt semmi. Schönner kollégái és ismerősei csak annyit tudtak, hogy kedden, dél felé egy kocsmából, ahol újságírók verőd­tek össze, „lelépett valamilyen csaj­jal“. Egy tekintélyes karneválfunkcíonárius, borkereskedő és pezsgőügynök, aki büszkén vallhatta, hogy újjáépítette a humort, megkönnyebbülve fogadta, hogy mind a két cselekmény csak hétfőn, illetőleg szerdán vált köztudo­másúvá. „Egy ilyen eset a vidám na­pok elején, és oda a hangulat meg az üzlet. Ha kitudódik, hogy a bűnö­zők visszaélnek az álruhákkal, akkor rögtön vége a hangulatnak, és meg­ette a fene az üzletet. Tisztára szent­ségtörés az ilyesmi. Csintalankodáshoz meg jókedvhez bizalom kell, ez az alapja.“ Eléggé különös magatartást tanúsított a ZEITUNG, amikor kitudódott, hogy két újságíróját megölték. Tébolyult izgalom! öles főcímsorok. Címoldalak. Rendkívüli kiadások. Képtelen mére­tű gyászjelentések. Mintha egy újság­író-gyilkosság — ha már egyszer lő­nek ezen a világon — rendkívüli gyil­kosság volna, netán fontosabb annál a gyilkosságnál, amelynek az áldozata bankigazgató, -tisztviselő vagy -rabló. A sajtó túlzott figyelmének ezt a tényét itt meg kell jegyezni, mert nem csupán a ZEITUNG, hanem csakugyan más lapok is úgy kezelték az újság­író-gyilkosságot, mintha valamilyen pisztolyt ragadott, hanem azt a pisz­tolyt működtette is. Erről a fölöttébb alacsony szintről váltsunk át tüstént újra magasabb síkra. Elég a vérből. Felejtsük el a sajtó izgatottságát. Katharina Blum lakását időközben kitakarították, a használhatatlanná vált szőnyegek a szemétben végezték, a bútorok le vannak törölgetve, és a helyükön áll­nak, és mindez dr. Blorna költségére és intézkedése szerint történt, aki erre a célra barátjától Hachtól meg­hatalmazást kért, holott még koránt­sem biztos, hogy Blorna lesz a vagyon gondnoka. Ez a Katharina Blum mindenesetre öt év alatt egy összesen százezer már­ka értékű öröklakásba képé hetven­ezret invesztált, szóval van itt — mint a fivére kifejezte, aki éppen jelenték­telen börtönbüntetését tölti — „stabil szajré“. Hanem: ki fizetné akkor a hátralékos harmincezer márka kama­tait meg a törlesztést, főleg ha még a nem jelentéktelen értéknövekedés­sel is számolni kell? Nemcsak akt-, hanem passzíva is marad. Tötgest mindenesetre réges-rég el­temették (némelyek megállapítása szerint túlzott pompával). Schönner halálát és temetését különös módon nem kísérte ilyen buzgó fölhajtás és figyelem. Vajon miért nem? Mert nem „a hivatás áldozata“ volt, hanem, ami hihetőbb, egy féltékenységi drá­ma áldozata? A sejkkosztüm a bűn­jelraktárban van, a pisztoly (egy 08-as) szintén, hogy az utóbbi honnan való, azt csak Blorna tudja, a rendőrség meg az államügyészség viszont hasz­talanul igyekezett kipuhatolni. (folytatjuk) ROBIN COOK FEBRUAR 26.. CSÜTÖRTÖK, 23 ÓRA 51 PERC Bellows az íróasztalnál ült, az Ame­rican Journal of Surgery egyik cikkét próbálta olvasgatni, de nem tudott odafigyelni. Megtudta, hogy Susant fölvették a kórházba, és hogy Stark betege. Mivel ő volt az ügyeletes rangidős segéd­orvos, vele közölték, hogy Susant vak­béllel fogják operálni. Ez aztán a vé­letlen, de hát mit leh-t tenni? Stark fogja műteni. Bellows először arra gondolt, hogy bemosakodik, de az esze azt súgta, hogy Susan esetében nem tudna eléggé objektív lenni, ez pedig a műtőben nem lenne jó. Az órájára nézett: mindjárt éjfél. Tíz perc múlva kezdődik a műtét. Újra megpróbált olvasni, de folyton piszkál­ta valami. Fölemelte a telefonkagylót, és megkérdezte, melyik műtőben fogják operálni Susant. — A nyolcasban, doktor úr — jelen­tette az ügyeletes nővér. Furcsa. Su­san azt mondta, hogy a nyolcas műtő oxigéncsövén talált egy T szelepet, és a szerencsétlen kimenetelű műtétek mind ott történtek. Ismét az órájára nézett. Hirtelen föl­állt. A fenébe is, amíg Susant operál­ják, megnézi azt a szelepet. Hülyeség, de azért megnézi. Már csak saját meg­nyugtatására is. Susan fokozatosan tért magához. Már rájött, hogy egy mennyezetet lát, egy mozgó folyosó mennyezetét. Nem, nem a folyosó mozgott, hanem ő. Alszik? Nem, elkábitották. Most már tudta. Küzdött a gyógyszer hatása ellen, próbálta kiragadni magát a ká­bulatból. Tisztulni kezdett az agya. — Sürgős vakbélmütétje lesz. Súlyos­nak látszik. — Ügy tudom, ma reggel beteget jelentett a dékáni hivatalban — mond­ta egy másik, mélyebb hang. — Tehát nyilván tudta, hogy valami nincs rend­ben. Susan megpróbált szavakat formálni, de hang nem jött ki a torkán. Aztán megálltak vele. Susan felismerte a he­lyiséget: a bemosakodóban voltak. A mosdónál állt egy férfi, megfordult. Műtősapka és maszk volt rajta. De Susan fölismerte. Stark volt. — Ne, ne! - sikoltotta Suson hang­talanul. Csak egy kis sziszegés hagyta el az ajkát. Aztán tolták tovább a műtő felé. Kinyitották a műtő ajtaját. Az ajtón meglátta a számot: 8. Erős kezek ragadták meg a derekát, a bokáját és a fejét. Érezte, hogy alá­nyúlnak és könnyedén átemelik a műtő­asztalra. Fölemelte a bal kezét, hogy megkapaszkodjon valamiben. Egy karba akadt a keze. — Kérem .. . nem ... én nem ... — A szavak lassan, szinte hangtalanul buggyantak ki о száján. Bár a feje nagyon nehéz volt, megpróbált fölülni. — Semmi baj, nyugodjon meg. Léle­gezzen nagyokat. Nem lesz semmi baj. Csak engedje el magát. Vegyen mély lélegzetet. Nem lesz semmi baj. Enged­je el magát. Vegyen mély lélegzetet... Ezen a február 27-én éjfél utón 36 perckor rendkívüli feszült volt a légkör a 8-as műtőben. Az asszisztens, egy fiatal orvos onnyira elvesztette lélek­jelenlétét a nagy és híres Stark mel­lett, hogy elejtette a fogót. Az altatóorvos kézírása szinte telje­sen olvashatatlanná vált, mire az alta­­tási napló végére ért. A beteg hirtelen támadt szívritmuszavara a műtét köze­pén hihetetlenül megviselte. Ennél is szörnyűbb volt, hogy a hálózati oxigén­szelep hirtelen elzáródott. Nyolc éve volt altatóorvos, de ez volt az első eset, hogy a központi oxigénadagolás leállt. Simán átváltott a tartalék zöld oxigén­palackra, folytatta az adagolást, és tudta, hogy megfelelő mennyiségű oxi­gént juttatott a szervezetbe. — Meddig tart még? — kérdezte a maszkon keresztül, és letette a töltő­tollát. Stark szeme vadul járt az óra, az ajtó és a műtéti terület között. Átvette a bőrvarrást az ügyetlenkedő asszisz­tenstől. — Legfeljebb öt percig — felelte, és gyakorlott kézzel megkötötte a csomót. Ideges volt. A központi oxigénszelepnek nem lett volna szabad elzáródnia. Az operáló team tagjai közül csak ő tudta, hogy a beteg szívritmuszavara azt jelentette, hogy a központi csőből szénmonoxid került a beteg szervezetébe. Amikor azonban a központi oxigénadagolás leállt, Stark nem tudta, hogy elegendő mennyiséget kapot-e Susan a mérgező gázból. Aztán valahonnan fojtott kiáltozás hollotszott, a nővér az ajtóhoz is sietett, hogy kinézzen. De Stark tudta, hogy a hangok nem kívülről, a folyo­sóról, hanem fölülről, a szerelőtérböl jönnek. Stark elvégezte az utolsó bőröltést, és a tűtartót a műszeres tálcára dobta. Mikor meg akarta kötni a csomót, ki­vágódott az ajtó, és legalább négy ember rontott be a műtőbe. Az egyik Mark Bellows volt. A váratlan látogatókon műtököpeny volt, és Stark szíve vadul kalapálni kezdett, mert észrevette, hogy a műtő­köpeny alatt a legtöbbjükön kék egyen­ruha van. Stark kiegyenesedett a műtő­asztal mellett, és tudta, hogy valami nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben. Vége Szendrő Borbála fordítása GET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents