Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-06-16 / 25. szám
Ifttbvm nem sob a hnt<. A gyermekkor sokrészes, csodás filmként hever emlékezetünkben. Néha elég egy ismerős mozdulat, egy szó, egy kép, s máris pereg képzeletünkben. Amikor találkozom lilénkével, akaratlanul is látom a „kövecsest“ a Kis-Dunánál... Gyereklányok, ülünk a magas fűben, és visszafojtott lélegzettel hallgatjuk a rangidős „nagylány“ komoly szavait. A hosszú copfos szőke lány alakja és szavai maradandók. Büszke volt, szókimondó és szigorú. A gyerekkor véget ért, és szédületesen felgyorsult az idő. Irénkével évekig nem találkoztam. Csak azt hallottam: „milyen talpraesett aszszony, hat szép gyereke van, mindenhez ért, még autót is vezet, és vígfTH 4 kedélyű, bár komoly“. Akárcsak ott, a „kövecsesen“. Izgalommal, kíváncsian mentem az első látogatásra. Féltem az idő szembesítésétől, hátha csalóka, hamis a régi kép. De nem! A szempár, a tekintet mindent hitelesít. Irénke gyermeki arca asszonyosra gömbölyödött, konytban a hosszú copf. Csodálkozón összecsapja a kezét, de nyomban folytatja az ebéd előtti teendőket: a metélt a forró levesbe kerül. A mozdulatok harmonikusak, persze segítenek a nagyobbacska lányok, az egyik fiú kezet mos, a másik gondosan igazítja a legkisebbik testvér szöszi frizuráját. Előkerül az apuka is, s amíg a leves hűl, elkészül a kép. Irénkével most nem lehet szót váltani. Ö irányítja a legfontosabb vasárnapi szertartást, s ebben nem szabad megzavarni. Egy másik alkalommal csak ő van otthon a két kisfiúval. A nagyobbak az iskolában, a családfő, Tumma Pál — a jókai (Jelka) állami gazdaság gépkocsivezetője — szolgálatban van. Az udvart nem látni be a száradni kitett fehérneműtől, de azért még mindig berreg a két mosógép. Irénke kikapcsolja, beszélgethetünk. — Behozom ezt a kis lemaradást, ne izgulj. A vasárnap az más, az a gyerekeké. Olyankor főzés, sütünk is. Én a süteményt soha nem vásárolom, így legalább a lánykák is belejönnek a sütésbe. Persze a vasárnap akkor az igazi, ha jó idő van. Szeretünk kirándulni. Kimegyünk az erdőbe, virágot szedünk, az egyik lányom harmonikázik, népdalokat énekelünk, nagyon jól érezzük magunkat. A régi kép, új „szereposztással“ ? Irénkét most nem a környékbeli lánykák, hanem saját gyerekei ülik körül. S hallgatják nyilván ugyanolyan elragadtatással, mint mi annak idején... — Nagyon szeretek a gyerekekkel beszélgetni. Téma mindig akad. Legutóbb például összeszámoltattam velük az egész évi kiadásainkat. Menynyit költöttünk ételre, ruhára, menynyit takarítottunk meg azzal, hogy varrtam nekik. Kevésbé divatos ruhadarabjaimat nem dobom el, nagyon jól átalakíthatok a gyerekeknek. Sok ruha kell, én nem szekálom őket, hogy vigyázzanak a ruháikra, hagyom, hogy nyugodtan hancúrozzanak bennük. Persze ilyenkor csak a kopottabbját adom rájuk. Milyen élet az a gyereknek, ha állandóan attól kell rettegnie, hogy jaj, milyen lesz a ruhája? Én is voltam gyerek, még a fára is fölmásztam, mint egy fiú. Talán azért van, hogy most merek a keményebb munkához is nyúlni. Egykettőre megtanultam az autóvezetést is. így sokkal nyugodtabb vagyok, mert ha bármi történik, azonnal tudok mozdulni. Közben lábunknál éktelen hancúrozásba fognak az ötéves Imike macskái. — Most kölykedzett meg ez a macska, jaj, úgy szeretik a macskákat! Hát hadd játszanak velük! Persze azt tudják, hogy evés előtt szigorúan kezet kell mosni. Nem úgy akarom őket nevelni, hogy csak tiltogatok és parancsolgatok nekik. Sose felejtem el: még kislány voltam, nagyon szerettem a körtét. A nagyanyám udvarában sok volt a fa alatt. Ette minden baromfi, de amikor én párat összeszedtem magamnak belőle, a nagyanyám rám förmedt, hogy mit csinálok. Akkor megéreztem, hogy ez az ember nem szeret engem. Nagyon sokáig bennem maradt, hogy nem szeret. Nagyon rossz volt. Én azt szeretném, ha a gyerekeim felnőtt korukban csak szeretetre emlékeznének. Amint Irénkét hallgatom, és látom a rendet, a tisztaságot, úgy érzem, hogy ez a család ilyen lehet. Mégis minduntalan eszembe jut: az egykék, a legfeljebb kétgyerekes családok idején, ez az energikus, fiatal anya vajon nem találkozik-e bántó megjegyzésekkel, tekintetekkel — Amikor az ötödiket szültem, az orvos megkérdezte, hogy mit akarok, futballcsapatot? Az orvos! Éppen ő... Ez nekem nagyon rosszul esett. Mintha felelőtlenség lenne ennyi gyereket a világra hozni. Én mindegyiket szeretem, mindegyikről gondoskodom, és egyikükről sem tudnék lemondani. Mindent megteszek azért, hogy semmi hátrányt ne érezzenek amiatt, hogy hatan vannak. És akkor lennék a legboldogabb, ha egyszer ők éreznék azt, hogy így a jobb. Ez talán már most is ott bújkál Erzsiké, Irénke, Palika, Ignác, Imike és Jóska tekintetében. ZALKA KATALIN
