Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-20 / 3. szám
KÉT ÉVFORDULÓ JEGYÉBEN ITT ÉLTEM MINDÉG N ószövetségünk fennállása 35. évfordulójának ünnepségsorozata a múlt év decemberében, a bratislavai Dimitrov üzem kultúrtermében megrendezett találkozóval zárult. Itt tartották — rendhagyóan — a hagyományos újévi összejövetelt a szocialista országok képviselő testületéi vezetőinek, hazánk politikai és társadalmi személyiségeinek feleségeivel és a társadalmi életünkben magas tisztséget betöltő nőkkel. Az ünnepi találkozón részt vett Ján Janik, az SZLKP KB titkára és Dániel Futej, az SZLKP KB osztályvezetője. Ünnepi beszédében Elena Litvajová, a Szlovákiai Nőszövetség Központi Bizottságának elnöke párhuzamot vont nöszövetségünk és a Nemzetközi Demokratikus Nószövetség jubileuma között: — Nemcsak mi ünnepelünk — mondotta többek közt —, ünnepel az egész Demokratikus Nöszövetség, amely száztizennégy ország sok millió asszonyát egyesíti. Azon eszme megvalósításáért, melyre a Szövetség alakuló kongresszusán, 1945- ben Párizsban, a küldöttek fogadalmat tettek: — Ünnepélyesen esküszünk, hogy fáradhatatlanul küzdünk gyermekeink, a jövő nemzedék harmonikus és boldog életfeltételeinek megteremtéséért. — Ünnepélyesen esküszünk, fáradhatatlanul küzdünk azért, hogy örökre elfojtsuk a fasizmus minden formáját és igazi demokrácia legyen a világon. — Ünnepélyesen esküszünk, hogy szüntelenül küzdeni fogunk a tartós világbékéért — otthonunk, gyermekeink boldogságának egyetlen zálogáért. Az eskü szavai irányították az NDNSZ harmincöt éves tevékenységét, az áldozatos, lelkes munkát, melyet a nők, gyermekek, családok érdekében kifejtett. A fogadalomtevőkhöz évente újak csatlakoztak, felismerve, hogy ez a nők egyenjogúságát, a béke érdekeit képviselő tömegszervezet rendkívüli nemzetközi elismerést vívott ki. Űttörői és legodaadóbb támogatói, a szovjet nők mellett ott álltak az alapítók sorában a hazánkat és a szocialista országokat képviselő nők is, akik a béke megőrzésének, a nők egyenjogúsításának gazdag tapasztalataival járultak a szövetség céljainak megvalósításához. Megtisztelő számunkra, hogy ennek a nagyra becsült nemzetközi nőszervezetnek jubileuma egybeesik a Szlovákiai és a Csehszlovák Nőszövetség harmincötödik évfordulójával is. A nők körében kifejtett eddigi tevékenységünk igazolja meggyőződésünket, hogy a forradalmi pártnak olyan szervekre és szervezetekre van szüksége, melyek sajátos agitációs és szervező munkát fejtenek ki a nők körében. Egy zúzos-ködös vasárnap délután hosszas várakozás után felvett egy autó. Szagos almák mellé ültem. A vezető hogyne ismerte volna a szinyéri Hegedűs Erzsi nénit, akihez 100. születésnapján épp igyekeztem. Erzsi néni „jóvoltából’’ — a sofőr beugrott velem az isten „sokadik” háta mögötti Szinyérbe (Svinice) is. Késtem. Már — ítélkezve — vártak. Egy százesztendős öregasszony tükrében mit tesz az, itt és most: „Tér és idő keresztjére vagyunk mi vetve, emberek.” (Simone Weil)? S a tejjel-mézzel folyó asztal körül őt ünneplők tükrében? Az ebédlőben a virgonc nagycsalád. Délután két óra óta ünnepeltek. Vagy harmincán, köztük egy másfél éves ükunoka, öt óra körül toppantam be. Sok mindenről lemaradtam, de nem annyira, hogy ne mérhettem volna fel, miről: akár a tyúkhúsleves ízérőlgözéről, a birkapörköltről. A barátságos hangoskodásból néhány helyiségen át hátravezettek a nyárikonyhába. A tűzhelyközeli ágyban a százéves ünnepeltnek csak a fejkendős fejebúbja kandikált ki a dunnából. Mondják, élénk szemmel ott ült köztük a fotelban, de már elpilledt, kimerült. Röstelltem is, hogy szegényke előtápászkodott a kedvemért. Homályosan, tétován nézett rám. Sokan fordultak hozzá ma kedvesnél-kedveskedőbb szavakkal, könnyesekkel is, és sokakhoz fordult, az övéknél szárazabb ajakkal s szemmel. A hozzátartozók, ha maga az ünnepelt nem is, számontartják, hogy köszöntötte őt a helyi nőszervezet, a hnb, a pártszervezet képviselője. Az unoka, Rudas Rudolfné újságolta, hogy amikor szóltak a mamának az ünnepség felől, szabadkozott, leintette őket: minek az a felfordulás, minek fáradnátok. A 100. születésnap ..nem-akármilyen" megtartását szorgalmazta Hegedűs néni kezelőorvosa, TErőss Erzsébet királyhelmeci (Král. Chlmec) körzeti orvos. Jópár évvel ezelőtt körzete legidősebb polgáraként „fedezte fel” a nénit, azóta rendszeresen látogatja az egyre rászorulóbb idős asszonyt. A doktornő otthonosan mozog a házban, át is öltözik. Megrakja a tányéromat kirántott hússal, krumplisalátával. Erzsiké, a szemfüles mérnökasszony-dédunoka töltött káposztát hoz, házikenyér jár hozzá. Itthoni sütésű ez is, aminthogy saját nevelésű volt a tyúk, disznó, birka is. Ínyenc süteményekkel, tortával, vajas pogácsával s többféle itókával kínálnak. Folyik a szó is. Sokmindenről. Tegnapi és mai életről, emberekről, emberi magatartásról. Harmadik napjára ismét belépek a takaros portára. A szomszéd bekísér, merthogy a háziak tengerit törnek a határban, vízben állva, ezt is hozzáfűzi. Ajtónyitásunkra a néni nehézkesen felemelkedik az ágyon. Óvom, de harisnyás lábát is leteszi. Felkelni már nem bír, azt mondja. Vajaskenyér-kockákkal kínál. Csak a kásaleves megy le a torkán, a tej is inkább savanyú, meg a napi borocska. Itt a pinceajtó. a lejárat az ágyfőnél, mutatja. Megkotrom a tüzet, és szenet rakok rá. — Én ilyen szarityóka vótam, de igen sokat dolgoztam. Kendert nyírni, áztatni, vágni, megfonni a szöszt, szőni. Dohányt fűzni, mire megvirradt, felkötöttük a pajtába. Máskor meg, mire megvirradt, kiszedtem a kenyeret a kemencéből, hogy mehessek a mezőre. Ökör, tehén, disznó, aprólék volt. Gazdaember lánya voltam, mindig tudtam, mit kell csinálnom. — Szoktam gondolkodni azon, hogy minek adott anyám olyan hamar férjhez. Hárman voltunk testvérek, én tizenhét éves. Oda mentem férjhez, a szembelévő házba. Gyerekkoromtól tudtam. — Mit tudom én, szép voltam-e. Kinek milyen. Pulya voltam, aztán az anyósom tőlem kérdezte, ez meg az hogy legyen. Rámondta, ha nem is voltam ügyes. — Jó ember volt, az hát, az uram, gazda. Nem panaszkodhattam. Mennyi is? Negyven éve meghalt. Nem, nem a háborúban, abban nem veszítettünk mi senkit. Beteg volt. A két öreg, mert az anyóséknál laktunk, biztatott, hogy menjek férjhez. Mondtam, az én számomra már nem -termett ember: ők ilyet még nem láttak! — Itt éltem hát, mindég. Mikor jártam, mikor nem, templomba, nem is a munka miatt, valamivel mindég bajom volt. Volt, amitől tiltottak. — Egy lányom van Iskében, egy lány itthon meg egy fiú. Autóval eljönnek hozzám, mindnek van. Ó, már azok is öregek. Hetventől is több. Olyankor mentem át a Latorcán, mikor munka volt, mikor segíteni kellett, akkor látogattam. Kiabáltam a révésznek. Legmesszebb Kassán voltam, búcsúban. — Jó itt az unokáméknál. Akkor hívtak ide, tizenkét éve, mikor a dédunokám megszületett. Icukát én neveltem. A múltkor lenyírta a hajamat, ne kelljen fonogatni. Szeretek itt, de jobb volna otthon. Van nekem házam, a bútorom is ott van, mert itt nem fér el. Ott laktam a fiaméknál, de rossz volt a menyecske. Nem jó magának a bor, azt mondta. Annak a menyével igen jól meg voltam, dehát hiába. — Itt is az én kezembe vót minden. Tehenek, disznók, bárányok, aprólék. A libák kint a vízen. Olvastam én, de nem volt idő. Most eltört a szemüvegem is... Minek nekem, hogy én itt ülök; csak fájdalom. Fosztó is lesz, dehát engem már nem hivnak. Ha az orvos nem tud olyat adni, hogy ne fájjon, minek éljek. Nem élt nekem senkim ilyen sokáig. Megérkezik Icuka is a helmeci iskolából. Táncdalt zongorázik a szomszéd szobában. Most döbbenek rá, hogy ebben a házban négy nemzedék él együtt. Pár rokonnal, jóemberrel gumicsizmásán bedobognak a házigazdáék. Még maradt étek a vasárnapi nagy ebédről is. Esznek, kortyintanak a munkára. A néni már rég befészkelődött az ágyba. KENDI MÁRIA Dusza István felvétele
