Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-05-26 / 22. szám
KLAUS RIFBJERG karrier, nemi élet, gyermekszülés vagy pénz formájában, s amikor már mindezt megkapta és megszokta, mint ami magától értetődik, a sors kimondta visszavonhatatlan és rémisztő ítéletét, aminek semmi köze nem volt az igazságossághoz, és mindent elvett tőle. Buborékként érezte nőni magában a gondolatot, és szinte várta, hogy zsinóron lebegve megjelenjen a feje fölött. Aztán megértette, hogy az igazságtalanság is csupán lidérc, fogalom, káprázat. Ruth Neuward megtörülgette arcát, kicsiny, hideg cseppek maradtak a kézfején: a bánata. A legmélyebb s -fájóbb bánat itt. Ha kedves, kit az ember elveszít. A szavak kifeszültek a láthatáron. Olvasta és magában elismételte őket. Tisztában volt vele, hogy amit átélt, nem valami egyedülálló dolog. De éppen ezért még sokkal rémisztőbb volt. Nem a létező és mindig létezett méltánytalanságtól, áthághatatlanságtól és értelmetlenségtől kellett volna megóvni az embert. Ezekre mindre volt szó és kifejezés, az egész történelem erre épült, művészetet alapítottak rájuk, tragédiának nevezték, tisztítottak, akár egy súrolókefe, szappanos lúgként járták át a lelket, és a költemények, azok a sorok is, amelyeket éppen most olvasott az égen, megindítóak voltak, és arról meséltek, hogy egy költő hajdan az ő helyzetében volt, vagy belehelyezkedett abba, ahogyan kellett, és leírta, de mit ért vele? Hiszen nem szüntethette meg kínjait, nem tompította fájdalmát, és főképpen sohasem adta vissza, amit az ember elvesztett. A megélt életet nem lehetett pótolni, a húst és a vért, ami elrothadt a földben, vagy a levegőt szennyezve az égbe emelkedett, nem lehetett újra teremteni, nem voltak korlátlan érvényességű retúrjegyek a földre vagy a mennybe, egyszer végeszakadt az utazásnak, és aztán nem volt út visszafelé. Hallotta és átpergette magán ezeket a szavakat. Hallotta, mit mondtak az emberek, miből épültek fel mondataik, hallotta, hogy „elveszít“ meg „kedves“ meg „tragédia“ meg „hús“ meg „rothadni“ meg „szenny“ meg „vége szakad“ meg „nincs út A LEGMÉLYEBB BÁNAT visszafelé". Hallotta, amit az emberek egymás közt beszéltek, a végtelen társalgásokat, melyek a gyermekkorban kezdődtek, és eltartottak az aggkorig, és amelyekben az ember erősen korlátozott és roppant szűkre szabott eszközök igénybevételére kényszerült, szegényesen indulva, elhúzva egy darabig, és szenilis makacssággal végezve. Nem tudta elmondani a bánatát, a mások szavaival sem, még azokkal a szép sorokkal sem, amelyek egykor nagyon nagy hatást tettek rá, miként valamennyi létező művészet. Ámde. Ez a hatalmas és mindig jelenvaló „ámde“ kézen fogta, és ugyanakkor kelepcét állított, karját karjába öltötte abban a tudatban, hogy minden a végtelenségig folytatódik, szemtől szembe került vele, testközelbe — ha az ember mindent magára vállalhatott volna, még a mások bánatát is (nem volt ez némiképp színlelés?), a művészet balsors-tömegét és drámaiságát, gyilkosságokat, tüzeket és szerelmeket, a tragédiák frázisait, igen, még a háborút is, meg a milliók szenvedését a zuhanyozó alatt a zárt kamrában; a lét esztétikus volt, amíg a döntő pontokon béke uralkodott, amíg boltozatot épített a pótolhatatlan veszteség fölé, amíg óvott, és kitolta a határidőt, mert amikor végül lejárt, nem csupán az ember pusztult el, de minden, amit birtokolt és szeretett, és hitt, és átélt, és önmagába vagy másokba képzelt, ausradier lett.* A visszaúton Ruth Neuwart egyetlen kiáltás volt. Egy bármikor megszólaló sziréna rejtőzött bensőjében. Nem volt benne semmi egyéb, csak ez a hang, melyet nem engedeti elszabadulni. De hirtelen egy új mondat áramlott belé, megállította a gyerekkocsit, és felfajdult. Egy emelkedő csúcsán járt, ahonnan páratlan kilátás nyílott. Elé tárult minden: jobbra a fjord, balra jól láthatóan a tenger, a part túlfelöl, távolabb mindkét oldalon fjordok és öblök, virágzó földek, szénarendek, széljárta erdők zöld sávjai, halkan zizegtek, mint az égő papír. Erősen megszorította a gyerekkocsi fogantyúját, és könynyeivel meg szipogásával küzdve azt mondta: — Az idő minden sebet begyógyít ! Tejesautó kapaszkodott felfelé, és megállt a csúcson. A tejesember kidugta fejét az ablakon. Aztán lejjebb tekerte az üveget, a visszatükröződő napfény eltűnt róla, és a férfi arca vörösre színeződött a laposan beeső sugaraktól. Ült egy darabig, nézte az asszonyt és a gyerekkocsit. — No, maguk aztán jó korán kinn vannak mondta. Ruth Neuward mormolt valamit a gyereknek, visszahajtotta a takarót, és megigazította a sapkát. Aztán csak állt ott, keze a gyerekkocsi fogóján, és nézett a tejesemberre. Arca nedves volt és zilált. A tejesember rémültnek látszott. — Rám mosolygott — mondta Ruth Neyward, és megcsóválta a fejét. Mintha valami nagyon bonyolult dolgot akarna elmagyarázni, egyik kezével elengedte a gyerekkocsit, és egy lépéssel közelebb lépett a teherautóhoz. — Elloptam — mondta —, de most már éhes, és haza kell mennie a mamájához. Közelről nagyon vad volt az arca. — Lopta? Ruth Neuward megrázta a fejét. — Nem, csak elhoztam sétálni. Az unokám. Most hazamegyünk. Későre jár. Itt az ideje reggelit csinálni. Biztosan nem értik, hol maradunk ilyen sokáig. — Aha — mondta a tejesember. Tétovázott egy ideig, aztán elkezdett lármázni a motorral. Gázt adott. — No, jó reggelt — mondta. Az autó hamarosan elindult. Ismét egyedül maradt a gyerekkocsival, s a fogantyúját felemelve, egy helyben megfordította. Aztán lefelé indult, és a gyerek nem sokkal később megint elaludt. Ugyanaz a hang hallatszott, mint az előbb, és a táj is látszott minden oldalról. Mindenre volt szó. Majdnem mindenre volt szó. Lefelé a dombról húzta őt a gyerekkocsi, de Ruth Neuward visszafogta, és mire elérték a sík szakaszt, a tempó sima és energikus lett, és helyreállt az egyensúly közte és a jármű között. Miszoglád Gábor fordítása Klaus Rifbjerg a háború utáni dán írónemzedék vezető egyénisége. Takács Klaudia (6 éves) rajza Eltöröltetett. ГСТ»! is
