Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-05-26 / 22. szám

KERTÉSZ ERZSÉBET

VILPl/I

ооктонлббгогту

Most mór leszoktak a betegek arról, hogy felkeressék. Ha megszólalt a csengő délutánonként, rendszerint látogató érkezett. Eddig nem is tudta, hogy ennyi ismerőse van Pesten. Míg bába volt, senki sem kereste fel. Most még a régi intézeti barátnői is megjelentek, a Szilassy rokonok is betoppantok, cuppanós csókokkal üdvözölték, nem vették észre, hogy milyen kényszeredett a mosolya, s milyen vontatottan folyik a beszéd.

Vince meg, ha hazajött este, először elgyönyörködött a kis Vilmában, de csak akkor vehette a kezébe, ha korán jött. Ha már vacsorát kapott a kicsi, és lefektették, apja csak a félig nyitott ajtón leshetett be. Vilmának nagyon szigorú nevelési elvei voltak, nem engedte kizökkenteni a kicsit a megszokott rendjéből.

Férje aztán letelepedett melléje, és mesélt. Mesélt azokról a kis és nagy csodákról, amelyeket napról napra átélt, azaz megteremtett a laboratóriumában. Nem volt a kémiának egyetlen ága sem. amellyel ne foglalkozott volna. Minden érdekelte, mindenből tudott valami hasznosat kicsiholni. És a hivatalokban tudták, hogy bármilyen nehézség, bármilyen probléma merül fel: Warthóhoz kell fordulni. Budapest világítógózgyártásához sok szénre van szükség, s a külföldi szenek drágák. Warthát kell megbízni, derítse ki, alkalmasak-e a hazai szénfajták a világitógóz gyártására. Közel három évig tartó vizsgálat után Wartha megállapította, hogy akadnak ilyen szenek az országban is. A főváros egészséges ivóvízzel való ellátásánál Wartha a káposztásmegyeri vízművek építését javasolta.

Bármilyen technológiai kérdéssel fordultak hozzá, azokat megoldotta, de igazi szerelme a kerámia maradt. A gubbiói máz titkát hajszolta, és erről beszél lelkesen, önfeledten Vilmának. Vilma hallgatta, hallgatta, s önkéntelenül szakadt fel benne a sóhaj:

— De jó magának, Vince!

A férfi érzékeny füle felfigyelt

a hangra. Ismeretlen, szokatlan csengése volt a hangnak, kétéves házasságuk óta most először hallotta. Megállt a beszédben, a perugiai arany- és biborlüszter most háttérbe szorult, s megdöbbenten kérdezte:

— Valami bántja, kedves? Mi bántja? Miért nem őszinte hozzám?

Annyi aggodalom ült Wartha arcán, a tekintete olyan kétségbeesett volt, hogy Vilma elszégyellte magát. Hogy gondolhat ilyent Vince, hogy valami is bántja? Társa van az életben, társa, akire felnézhet, akit nemcsak szeret, de tisztelhet is, a másik szobában egy pici lány, akinek megadhatja

mindazt a szeretetet, amit gyerekkorában a sors tőle megvont. Enynyi jó. ennyi napfény mellett mi is bánhatná? De hát akkor miért sóhajtott fel olyan fájdalmasan?

— Nem bánt semmi sem, Vince — felelte eltűnődve -, csak ahogy a munkájáról beszélt, eszembe jutott, hogy nekem nincs munkám . . .

— Nincs munkája? Igaz, a háztartás nem sok munkád ad, a kicsi meg olyan jó, hála a maga kitűnő nevelésének, hogy szépen eljátszik egyedül is. Mondhatnám, hogy olvasson, kézimunkázzon, kezdjen újra zongorázni, tanuljon meg kártyázni. De tudom, mindez üres időtöltés. Viszont. . . nem engedhetem meg, hogy a nap minden percében zaklassák, hogy éjszakánként szülésekhez hívják. És . . . lehet, hogy ebben a tekintetben régimódi vagyok, nem tudom túltenni magam az előítéleteken. de a vér az arcomba szökik, ha arra gondolok, hogy magát valaki bábaként emlegesse. Ugye belátja, hogy ennek nem tehetem ki sem magát, sem magamat?

— Belátom — bólintott Vilma.

— És szomorú miatta? Ne tagadja, látom az arcán, érzem a hangján, hogy szomorú.

— Nem tagadom — felelte az asszony -, hogy szomorú vagyok. De belátom, hogy igaza van. És ha .. . elismernék a diplomámat, ha a bábacégér helyett orvosi táblát szögezhetnék a kapu olá, akkor megengedné, hogy dolgozzam?- Akkor természetesen - felelte Wortha sőt örülnék, hogy dolgozhat. Meg kellene újra próbálni!

— Majd talán ... ha nem Trefort lesz a miniszter. — Vilma elszomorodva gondolt a miniszternél tett utolsó látogatására, Trefort konokul ellenáll minden újfajta törekvésnek!

— Ó, ezek az ostobák, ezek a fajankók — Wartha indulatosan az asztalra csapott - azt hiszik, hogy megállíthatják a fejlődést! Természetesen ideig-óráig gátat vethetnek neki, de csak ideig-óráig! Ne búsuljon, drága, ne búsuljon! - A férfi olyan kétségbeesetten, gyámoltalanul nézett Vilmára, hogy az elmosolyodott.

— Nem búsulok, ígérem, hogy nem búsulok! - mondta. - Megpróbálok én is éppen olyan aszszony lenni, mint a többiek körülöttem. Nem is lesz olyan nehéz, hiszen itt van moga mellettem meg a kislány! És várunk, várunk, hol türelmesen, hol türelmetlenül...

A várakozás nehéz idejét Veres Pálné és leánya, Rudrfay Józsefné tették könnyebbé. Rudnayné körülbelül egyidős volt Vilmával, s már akkor is szeretett volna mélyebb barátságot kötni vele, amikor még

спи

Szilassy felesége volt. Gyakran hívta, hogy jöjjön el hozzájuk, náluk érdekes, értékes emberekke’ találkozhat. De Vilma abban a; időben nem akart társaságba járni. fárasztó munkája után örült, ha egyedül maradhatott. Most, hogy újra férjhez ment, Rudnayné az elsők között volt, aki sok szerencsét kívánt új házasságához, és egyben estélyre hívta meg férjével együtt. Vilma kis lámpalázzal készült az estélyre, s nevetve jegyezte meg, hogy valójában most megy élete első estélyére. Bálban sem volt soha, mire eljött a bálozás ideje, mór menyasszonya volt Szilassy Györgynek. Házassága alatt egyetlen estélyen sem vett részt, hiszen azokat a dorbézolásba fulladt, ízetlen névnapi vagy születésnapi dáridókot nem nevezhette estélyeknek, Wartha eddig szintén keveset járt társaságba, most azonban örült a meghívásnak. Tudta, hogy Rudnayné estélyein nagyon sok iró vesz részt, köztük Mikszáth Kálmán is. akit személyesen még nem ismert. Rábeszélte Vilmát, hogy csináltasson új ruhát, büszkélkedni akar a feleségével, és amikor Vilma habozott, felajánlotta, hogy elkíséri a szalonba.

— Vince, nem ismerek magára! ámuldozott Vilma. — Azt kívánja, hogy én is olyan egészségtelen ruhát hordjak, mint a többi asszony?,

— Drágám, egy este maga is elviseli majd azt az egészségtelen ruhát, de magának kell a legszebbnek lennie! - jelentette ki Wartha nagyon határozottan. Vilma fejét csóválta, de azért ellenvetés nélkül csináltatott új ruhát, amely a földet seperte, és a derekát olyan szűkre szabta Mademoiselle Malvin, a híres Váci utcai szabásznő, hogy alig tudott benne lélegzeni.

Rudnayné bemutatta a vendégeket, és mindjárt édesanyja mellé ültette Vilmát.

— Édesanyámnak titkos tervei vannak veled! — súgta a háziasszony, és már sietett is tovább, üdvözölte az új vendégeket.

Veres Pálné mosolyogva mondotta, hogy semmiféle titkos terve nincs, csak kérése van Vilmához: hajlandó-e az Országos Nőképző Egyesület iskolájában egészségtant tanítani fiatal lányok részére?

Vilma meglepetten s nagy örömmel hallgatta az idős hölgy kérését.- Boldogan vállalnám - felelte —. csak nem tudom. .. nem tiltakoznak-e majd a szülők, ha a fiatal lányoknak az emberi testről, a betegségekről, a csecsemőkről, vagy ne adj'isten, a gyermekszülésről beszélünk. Megértik már az édesanyák, hogy az a jótékony homály, amelybe az élet legegyszerűbb s legfőbb tényeit burkoljuk, nem tesz jót a fiatol lányoknak?- Ezen én is sokat töprengtem - felelte Veres Pálné -, de tudod-e, kedves, mit irtunk az Országos Nőképző Egyesület pecsétjére, amikor hosszú harc után tizennégy növendékkel megnyitottuk az iskolánkat? „Halódjunk!" — ez a rövid szó volt a célkitűzésünk. Nos, húsz esztendeje ennek, de a pecsétre még ma sem került más szó.

(folytatjuk)

A sarkon, az emlékkőnél megfordította a gyerekkocsit, és felgyorsította a tempót, így helyreállt a megszokott menetritmus, és a kerekek csikorgása egyhangú dünnyögésként hangzott az alváz alól. A bánat tartotta fogva.

Ruth Neuward régebben sohasem gondolkodott így. Csak most. e hűvös séták alatt, mióta unokáját kocsikáztatta, vált világossá előtte, milyen sok fogalom és formula fedi el az emberi élet tartalmát. A bánat, a bánat. Át lehet-e siklani az életen, sohasem lépve be e szó fekete esernyője alá? Az ember persze különleges alkalmakra tartogatja a bánatot, és megpróbálja félretolni az útból, ameddig lehet. De most itt volt és átélte, akár régebben a boldogságot és a révületet, a szerelmet és a feszültséget, az unalmat és a vágyódást. Ruth Neuward bánatosan tolta maga előtt a gyerekkocsit, és a bánat nem akarta elhagyni őt.

Még virradat előtt kelt fel, egész éjjel nem hunyta le a szemét. Elhozta a menye gyerekét, és szinte úgy, hogy az fel sem ébredt, ráadta a ruhát, és lecipelte a kocsiba, és amint elérték a megszokott menetritmust, a kisfiú álma ismét mélyebb lett, és arcát kiszínezte a hajnali hűvösség, mert álmában beszívta a friss levegőt, és az utazás visszavitte valahová, ami egy másik ringató, védett helyre emlékeztette, amelyet csak akarata ellenére hagyott el.

Kilométert kilométer után rótt Ruth Neuward, át az ültetvényeken, ki az aszfaltúira, a nap felkelt, és átragyogott a harmatos pókhálókon, megőrjítve a pacsirtákat, melyek megpróbáltak felrepülni egészen az égbolt határáig, s esetleg át is törni rajta. Mindezt érzékelte, de csak mint fogalmakat: pacsirta, pókháló, harmat, nap, ég, aszfalt, gyerekkocsi, gyerek, hangok, lábak, ritmus — és a bánat egy pillanatra sem hagyta el.

Megpróbált visszagondolni életére, de az sem volt már az övé, az is fogalommá változott. Az élet, az élet. Valamikor régen (minden bizonnyal) megszületett. Vidéken nőtt fel. Iskolába járt. Tehetséges volt. Diák lett. Tanult, Vizsgázott. Képezték. Lett belőle valaki. Férjhez ment. Egy cséphadaró dongott a mellcsontja alatt, és 6 a gyerekkocsi fölé hajolva próbált lélegzethez jutni, miközben gépiesen felgyorsította lépteit. Ott, éppen ott sulykolta a bánat, a szívgödör táján, soha nem hagyta magára, mindig ott lapult, és néha összehúzódott és kézzelfogható lett — mint egy ütés.

Odébb az úton, balra, egy fűzfa alatt pad húzódott meg, s egy másodpercig elgondolkodott, megálljon-e, és leüljön sírni, de elvetette a gondolatot, szinte még mielőtt megformálódott. Ez ellenkezett volna a bánat-terápiával, ami járást, ütemet és jövőbe irányulást írt elő, olyasmi volt, mint az örökmozgó, folyamatos kimerülés, mely önnönmagát tölti fel. Mégis mindig érződött, vagy ő találta meg, és érzett rá. Hát hogyne, ő is volt a múzsák taposómalmában, de tisztában is volt vele; a díszletek mindkét oldalon váltakoztak, a nap egyre magasabbra emelkedett az égen, a gyermek aludt, és 6 nem zavart senkit.

Az élet, tehát a fogalom, magába foglalta önnön tagadását. Ruth Neuward hallott a létről és a semmiről, igen, kevés olyan dolog volt, amiről ne hallott volna. De az a fogalom, ami akkor is megmaradt, ha az összes többi már elhasználódott vagy félrehajíttatott, az igazságtalanság volt. Mások értelmetlenséget vagy abszurditást mondanának. De az egyetlen szó, melyet ezek a földek, madarak és vizek meghallanának és megértenének, és ami több, mint puszta fogalom, az igazságtalanság volt. Lenézett a gyerekkocsiba, ahol a kisfiú aludt, és hangtalanul, teljesen nyugodtan lélegzett. Az igazságtalanság áldozata volt. Az volt, akárcsak Ruth Neuward, akárcsak mindenki. A gyerek nem kérte, hogy a világra jöhessen, mint ahogyan ő sem kérte. Ellenkezőleg, mind a ketten — ahogyan mindenki más is — teljes erejükkel ellenálltak, kinozták és meggyötörték anyjukat, és (amikor már nem maradt más hátra) üvöltve, kézzel-lábbal hadonászva, őrjöngőn tiltakozva születtek meg. Ez igazságtalan volt, és mégis semmi az igazságtalanságok azon parádéjához képest, amit az élet a szerencsétlen haladóknak tartogatott. Ruth Neuward már tudta ezt, és az unokája is tapasztalni fogja. A lét rejtekhelyének elvesztését az illúzióktól megfosztott környezet kényeztetéssel, anya- és apaszeretettel, optimizmussal, tanítással és szórakoztatással igyekezett kárpótolni, és amikor a felejtés zsíros szószként kezdett lassan a páciensbe szivárogni, aki készen állt, hogy átvegye a jutalmat szerelem, szeretet,